2010. december 16., csütörtök

Férfiuralom a gyerekirodalomban? Avagy mégegyszer A kicsi virágkirály-ról


Írogatok lelkesen itt mindenféléről, aztán hoppá, kapok egy visszacsatolást (köszönet érte!!!), hogy A kicsi virágkirály textuális értelemben nincs teljesen rendben, merthogy rajta a heteronormativitás bélyege, a főhős az elnyomó férfiuralmat testesíti meg, hisz a mesében ő az, aki aktív cselekedetekre képes, szerelmese pedig az a passzív, saját vélemenyét kimondani nem képes vagy nem tudó szerencsétlen nő, akinek döntési lehetősége még csak abban a kulcsfontosságú kérdésben sincs, hogy kit válasszon magának társul.

A kritika súlyos. Én meg azon rágódom már jó ideje, hogy tényleg menthetetlen-e Květa Pacovská története. Hogy értelmezzek úgy, hogy az interpretációk pluralitásának helyet adjak, ugyanakkor ne tévesszem szem elől, hogy nem fogadható el minden értelmezés csak azért, mert értelmezésként a világra jött?

Tényleg az van, hogy a rövid történet során a király indul el megkeresni kedvesét, ő az, aki cselekszik. És úgy tűnhet, a királylánnyal pusztán csak megesik, hogy kiválasztják, hogy illedelmesen rábólint arra a gesztusra, amivel a király kegyeskedett megajándékozni őt. Hát, első látásra tényleg nem egy Harisnyás Pippi a lány, az biztos. Viszont a király sem az a hatalomtól mámorba esett patriarcha, akitől nyugtalankodni szoktam, ha szembe találom magam vele. Bárhogy is nézem, a kicsi virágkirály akár tetszhetne is a feministáknak: birodalmában nincs erőszak, katonák sorakozója helyett virágültetésben leli örömét, nem parancsokat osztogat, ő maga ültetgeti a tulipánhagymákat. Aztán pedig vár, és türelmesen várni tud. Hódítani és háborúzni nem indul, kicsi király kicsi birodalmában kicsi akar maradni. (Nekem tetszik :-))

A vétsége az lenne tehát, hogy nem maradt a fenekén, és nem várta meg zoknit horgolgatva, hogy egy királylány rátaláljon. Az a (feltételezhető) baj, hogy aktivitásával (azzal, hogy feleségfélét keresni indult) passzivitásba tuszkolta a királylányt. De tényleg így áll a dolog? Szerintem nem. Egyrészt azért, mert a bináris dichotómiák Derridának hála már nem tartanak (teljesen) a markukban minket. Tudjuk, hogy az értelmezés hálójában összetett viszonyrendszerekben alakul ki, hogy mi mit jelent, mi minek köszönhetően nyeri el értelmét. A fekete nem csak attól lesz fekete, hogy nem fehér, de attól is, hogy nem vörös. Az aktivitás és passzivitás dichotómia is szélesíthető, a játékba új minőségek vonhatók be, képzelhetők el. Másrészt, a narratíva a király szemszögéből láttatja a történteket, a királylány perspektívája, története rejtve marad. Ha a passzivitására keresnénk bizonyítékot, meg kellene teremtenünk őt mint narrátort.

És ha narrátorként nem is, de a hangja azért megjelenik a királylánynak is. Olvassuk csak: “Sofort mach sich der kleine Blumenkönig auf die Suche. Er sucht den ganzen Tag, er sucht bei Regen und bei Sonnenschein, und er sucht die ganze Nacht. ‘Da bin ich!’, tönt es leise aus einem Tulpenkelch. Ein Fenster öffnet sich. Der kleine Blumenkönig schaut und staunt. Ist das die Prinzessin, die er sucht?”

“Itt vagyok!” - szól ki a virágkehelyből a királylány. Mintha már várná a királyt, mintha tudná, hogy jönni fog. Nem lehet ez a kiszólás pont annak a jele, hogy van az aktivitásnak valamiféle rejtett regisztere is? Vagy hogy talán maga a tudás, a megérzés is tett? Hogy cselekszünk akkor is, ha a vonzás (most fizikai értelemben vett) hatalmát gyakoroljuk? Sok-sok kérdés, amit most nem tudok, talán nem is kell megválaszolni ahhoz, hogy ezt a könyvet mégse kelljen kitörölnöm kedvenceim listájáról.

2010. december 1., szerda

Adventi könyvnaptár

Tavaly ilyenkor közönyös emberek tekintetét kerülgetve bánkódtam azon, hogy az adventi naptár egyáltalán eszembe jutott. Megígértem magamnak is, családomnak is, hogy idén nem teszek újabb próbát, és nem megyek naptár miatt a városba. Határozott nem! Viszont találtam valamit. Valamit, ami az én ötletemnél ezerszer jobb, s amihez elég volt párat kattintani a Meander könyvkiadó internetes boltjában, és az adventi naptárat szépen hazahozta nekünk a posta.
A naptár (Adventní kalendář) valójában 24 kisebb-nagyobb leporelló. Karácsonyi, karácsony- és havatváró, történeteket, verseket, énekeket, valamint azok kottáit lehet tálalni bennük. Ivana Pecháčková írta, Jarmila Marešová rajzolta. Nem új alkotás, 2004-ben jelent meg először, és most azt hiszem, örülök is, hogy eddig elkerülte a figyelmemet. Mert jó ezekkel az apró, színes könyvekkel várni a karácsonyt. Gondolkodni a bibliai üzenet és a (cseh) karácsonyi szokások összefüggéseiről. Nem bírtam ki, és amikor a gyerekek elaludtak, kinyitogattam néhányat:



2010. november 21., vasárnap

Jitka és a virág

Sanyarú egy délután volt a pénteki. Éppeszű ember az orrát se dugja ki ilyen időben jó meleg kuckójából, nem hogy egész testét és két, kabátba gyömöszölt gyerekét. Csakhogy én nem vagyok éppeszű ember, Sámuel pedig ebben a vonatkozásban anyjára ütött: punk-rock kivitelezésű gyereknótákat kurjongatva sürgetett, hogy menjünk, induljunk már. Irány a gyerekkönyvtár! Mit nekünk szúrós eső, mit nekünk szél.
Sámuel rögtön megtalálta nagy kedvencét, én nem. De találtam helyette mást, és nem is akármit. A Jitka és a virág (Jitka a kytka) c. könyvet Olga Černá írta, Michaela Kukovičová illusztrálta, a Baobab kiadó adta ki, és mutatta meg megint, hogyan kell nagyon merészen, mégis meggyőző módon új szelet fújni a cseh gyerekkönyvkiadásba.
A tömör, nyelvileg nagyon takarékos szöveg (az a fajta, ahol egy felesleges szó sincs) és a kollázs-technikával készült illusztrációk együtt mesélik el a történetet Jitkáról, aki beteg, lábra se tud állni. Egy napon gyenge kis virág kezd nődögélni a fal és parketta közötti kis résben: "Ki vagy? kérdezte tőle Jitka. És mit csinálsz itt? Virág vagyok, és növök, mondta a virág. Szabad? Persze, mondta Jitka. És én nézhetem, ahogy nőlsz? Hát persze, mondta a virág, és nekilátott." Abban, ahogy megismerkednek, ahogy figyelnek egymásra, ahogy elkezdik közös életüket, ahogy a virág gondoskodik a beteg gyerekről, szeretet van. Nem kérkedő, nem hivalkodó. A történet annak példája, hogy van, amikor ennyi is elég a gyógyuláshoz.
Azt hittem, ez az a könyv, ami főleg a szülők egy bizonyos kategóriájának tetszik csak, de tévedtem. És ennek örülök :-)









u.i. a fényképek sajnos nem adják vissza az illusztráció képzőművészeti színvonalát.

Olga Černá, Michaela Kukovičová, Jitka a kytka, Praha, Baobab a GplusG, 2010.

2010. november 18., csütörtök

A kicsi virágkirály

Květa Pacovská A kicsi virágkirály (Der kleine Blumenkönig) c. könyve az egyik kedvenc gyerekkönyvem. A történet nagyon egyszerű, nincs benne bonyodalom, csűrés-csavarás, nincs izgalom, nincs rejtély, nincs hókusz-pókusz. Van viszont egy kicsi virágkirály, aki tulipánhagymákat ültet, és várja, várja türelmesen, hogy kihajtsanak. És amikor az egész kertje virágzik, látja, milyen szép. Neki mégis hiányzik még valami a boldogsághoz. Elindul, hogy felkutassa. Keresi égen-földön, keresi esőben és napsütésben, keresi éjjel-nappal, de akadályba közben nem ütközik, útját hétfejű sárkány nem állja, nem nehezíti három próba. Mintha mi sem lenne természetesebb, megtalálja, akit keres: szíve választottját. És élnek boldogan, míg meg nem halnak.
Ritkán, de néha az élet is ilyen, ilyen egyszerű...








Květa Pacovská, Der kleine Blumenkönig, Minedition, Kiel, neue Auflage 2006.

2010. november 10., szerda

Kísértet-tesók

Van egy kedves ismerősöm, aki a farkasok rehabilitációjával foglalkozik már évek óta. Először tőle hallottam középkori, latinul írt mesék és mindenféle más szövegek elemzéséről, melynek elsődleges célja az volt, hogy a farkast mint pozitív hőst lássuk és ismerjük meg. Neki köszönhetően vált számomra is elgondolhatóvá az a nyelvészeti és kultúrtörténeti áttekintés, mely nyomon követi, hogyan formálódott a farkas egyértelműen gonosz, veszedelmes, megátalkodott mesehőssé az európai emberek képzeletében. Ismerősöm kutatói lelkesedése mögött itt-ott felsejlett az az őszinte, szinte gyereki igazságosságérzés és felháborodás, hogy szegény farkasok ezt nem érdemlik meg...

De itt most nem a farkasokról lesz szó. A mai gyerekirodalom nagyon sok, klasszikus értelemben vett negatív mesehőst rehabilitált már. Gondolok itt a jólelkű boszorkányokra, bátor és igazságos kalózlányokra, szelíd és barátságos szörnyekre, bántani nem akaró trollokra... és természetesen Süsüre, a szörnyűséges és vérengző hétfejű sárkányok szimpatikus, egyfejű ellenpólusára. A gyerekirodalom ezen katetegóriájába sorolható be Miloš Kratochvíl és Markéta Vydrová közös könyve is, a Strašibraši aneb Tajemství věže v Kamsehrabech (Kísértet-tesók avagy a holvagyteattól-vári torony titka).

Ebben a gyerekregényben a kísértetek rehabilitálódnak. Jó hírüknek helyreállítását a szöveg két síkon teremti meg. Először is bemutatja a két, nagyon barátságos főhőst, a két kísértet fiút, akik nemhogy nem tudnak, nem is akarnak kísérteni, merthogy azt csúnya és rossz dolognak tartják. Nem is véletlen hát, hogy a kísértetiskolában ők a legrosszabb diákok, reménytelenek, vagyis pontosabban annak tűnnek a hirtelen haragú kísertet-tanár szemében a történet elején. Másodszor Régesrég bácsi, a toronyóramester vágyáról számol be, aki negyven éve várja már, hogy legalább valamilyen kósza, jelentéktelen, halovány kis kísértetecske költözzön be a város egyetlen tornyába, merthát ugye egy valamire való torony kísértet nélkül elképzelhetetlen. Régesrég bácsi visszavárja a kísérteteket városkája életébe, merthogy ahogy mindennek, a rémeknek is megvan legitimizálható helyük és küldetésük a világban. A nagy találkozás színhelye természetesen a holvagyteattól-vári torony lesz, ahol Régesrég bácsi és unokája Mónika megismerkednek a véletlenül odatévedt kísértet-tesókkal. A bonyodalom abból adódik, hogy a kísértet fiúk maradni szeretnének, de Régesrég bácsi nem akar kísérteni nem tudó és nem akaró rémeket befogadni...

Sok minden miatt érdekes a könyv. Gyerekpszichológiai szempontból például azért, mert a félelmet dolgozza fel. Meggyőzően mesél a félelmet elszenvedőről és a félelmet okozóról, vagyis ok-okozati összefüggésben mutatja meg azt, ami gyermeki szemmel nézve megmagyarázhatatlannak tűnik. A narratíva arra a gondolatra épít, hogy a félememnek két arca van: 1) a félelmet természetesen jobb megszüntetni, 2) ugyanakkor gyakran a társadalmi rend bomlik fel, ha az emberekből kiveszik az utolsó cseppnyi félelem is...

Fentebb azt írtam, hogy a Kísértet-tesók Miloš Kratochvíl és Markéta Vydrová közös könyve, miközben Miloš a szerző, és Markéta az illusztrátor. Az, hogy közös könyvként jellemeztem a regényt, nem véletlen. Markéta saját web-oldalán arról számol be, hogy Milošsal egyszer csak rájöttek arra, hogy ők iker-testvérek. Igaz ugyan, hogy nem egy helyen és egy időben születtek, ezt az apróságot leszámítva azonban teljesen egyformák. Ez a megtapasztalt egyformaság győzte meg őket arról, hogy szerzőpárost alkossanak. (Azóta már több gyerekkönyvben gondolkodtak, írtak, rajzoltak együtt.) A rajzok és a szöveg tényleg jól megférnek egymást mellett, a közös ihletést nem lehet elvitatni, ráadásul mintha az író és illusztrátor együtt és külön-külön is felvállalná a cseh gyerekirodalmi tradíciót, hogy annak keretén belül mondjanak el egy új mesét.








Miloš Kratochvíl, ilusztrálta Markéta Vydrová, Strašibraši aneb Tajemství věže v Kamsehrabech, Mladá Fronta, Praha, 2010.

2010. október 29., péntek

Személyes beszámoló Pipogyáról


Pipogya, a budapesti medve. Hát, ezen a könyvön mi (a két gyerekem meg én) mindig hajba kapunk (nem szószerint, de azért rendesen). Négyéves fiam állandóan arról próbál meggyőzni, hogy fejezeteket kihagyva rontsunk rá egyenest a tortacsatás részre, és olvassuk azt. Hiába magyarázom, hogy szükség van az előzményekre is. Pontosabban, nekem van szükségem rájuk, de merthogy hármunk közül (egyelőre) csak én tudok olvasni, a két kijelentés közti értelmi különbség praktikus szinten elmosódik. Szóval van egy kis gyakorlati előnyöm, de magyarázni és érvelni azért tudnom kell. És ez eltart egy ideig. Mire beáll a konszenzus, és elkezdődhetne az olvasás, másfél éves lányom lendül akcióba, mert őt pedig nem érdekli a sok duma és hosszú mondat, az olyan oldalakért pedig, ahol nincs nézni- esetleg kommentálnivaló, kifejezetten haragszik. Kezemből a könyvet gyors mozdulattal kiveszi, bái bái (ejtsd bácsi, bácsi) csatakiáltással keresi azt a képet, ahol fehérsapkás szakácsfazonok aranyszínű golyókat tartanak a kezükben. Ez a kedvence. Beszélgetünk a képről, mutogatunk, ismételgetünk, de meseolvasás volt beígérve, folytatni kellene a történetet. Könnyen elképzelhető, hogy ez milyen nehézségekbe ütközik. Ha Ráhel sem nézi elölről a képeket, miért is hallgatná elölről a történetet Sámuel. Olvasnám már, mert furdalja az oldalamat ez a láthatatlanságosdi, ezért próbálok úgy olvasni, hogy közben mentem a könyvet, fejek és karok mögül igyekszek a szövegre rátalálni, ehhez állandó mozgásban kell tartanom a könyvet, ügyesen navigálni kapás és kapkodás között, hogy legalább a bekezdés végére érjünk. Állandó mozgásban lévő szöveg olvasásában még van tanulnivalóm, hamar kifáradok. Gyerekeim pedig előbb-utóbb feladják a próbálkozást.

Na most, ebből egy következtetést helyes levonni: nem a könyvben van a hiba! A fennálló probléma megoldásához kéretik bevonni a másik szülőt, nagymamát, babysittert, szomszédot (nem árt, ha legalább kicsit tud magyarul) és... kéretik a könyvből még egy példányt venni :-) Pipogya ugyanis mindennek ellenére, igenis és határozottan kedvenc mackóhősünkké kupálódott ki, története pedig az egyik kedvenc mesénkké. Olyan mesévé, amivel jó együtt lenni olvasás közben, és jó érzés vele (esetleg benne) maradni olvasás után.

Lelkesedésem tizeslistája a következő: 1) Bátky András nagyon lendületesen, élvezhető összetettséggel, nyelvileg frissen tud mesét mondani. 2) A szöveg rétegződésének köszönhetően több korosztály talál(hat) neki megfelelő nyelvi és narratív örömöket a könyvben - nem mindent ért meg pl. egy négyéves, felolvasója számára más szinten (is) nyílnak meg értelmek, ez viszont egyáltalán nem áll útjában a mese befogadásának. 3) A második pontból következik, hogy jókat lehet családi körben beszélgetni Pipogyáról - mi történt, hogyan és miért. 4) A második pontban említett korosztálytól (részben) függetlenedett olvasásélmény abból is táplálkozik, hogy a könyvnek (vagyis írójának) remek humora van. Míg pl. a négyévesek azon tudnak röhécselni, hogy ukrán röplabdásokat lógatnak hálójukba csomagolva a Dunába, addig jókat derülhetnek a “Pipogya éppen fel akarta homályosítani barátját...” típusú kifejezéseken a nagyobbak. 5) A könyv állatvédő, állatbarát, és rejtett, de egészséges társadalomkritika bújik meg benne. 6) Meg egy kis anti-kolonializmus. 7) Nagyvárosi kalandregénybe csomagolva kontemplatív részekre bukkanhatunk, és azok mégse fájnak. Sőt! 8) Pipogyát Eszter küldte nekünk ajándékba - sokkal jobban szeretem azokat a könyveket, melyek konkrét emberekhez fűznek mint azokat, melyek nem. 9) A könyv bizonyos mondatai nagyon jól idézhetők és használhatók, ha kifejezőerőnk éppen nincs formában (pl. “Pipogya annyira sajnálta magát, hogy legszívesebben nekiállt volna a saját hátát simogatni.”) 10) A történetnek köszönhetően a cukrászda mint olyan kellemes módon rehabilitálódik, és erre az egészséges életmód és étrend utáni hajsza okozta stresszes világban bizony és lám csak nagyon nagy szükség van :-)

Bátky András, Pipogya, a budapesti medve. Városi Eső Sanyarú Tél. Budapest: Pozsonyi Pagony, 2010

2010. október 27., szerda

Ég és pokol és mennyország

Kezembe veszem a könyvet. Valamit megérint bennem. Hisz, ez olyan mint a Friss tinta, gondolom. A harmadik verset még alig olvasom végig, s már szeretem... A Nebe - peklo - ráj (Ég - pokol - mennyország) című verseskötetet tartom a kezemben. Petr Šrámek állította össze, a három részre tagolt gyűjteményt Alžběta Skálová, Alžběta Zemanová és Radana Přenosilová illusztrálta. Mire átlapozom, világossá válik, hogy nagyon sok mindenben különbözik a Friss tintától. De lelkesedni úgyanúgy lehet érte. Megpróbálom leírni, hogy (szerintem) miért.

Először is a versek miatt. Önmagukért beszélnek, de faramuci módon ezt csak akkor tudom közvetíteni, ha fordítok, de akkor viszont már nem olyan egyértelmű, hogy ki vagy mi beszél önmagáért és hogyan. Azt gondolom mégis, hogy verseskötetet idézet nélkül bemutatni és elemezni élettelen tevékenység lenne, lefordítottam hát ízelítőnek az egyik kedvencemet:

Ivan Wernisch, Tél

Folyton a téli várkastélyról beszéltem neked, mígnem azt nem mondtad: vigyél hát oda.
És akkor kifogásokat kezdtem keresni: talán csalódni fogsz,
és a mezők közepébe kell menni, és az erdőben vadmacskák járnak,
a lépcsőkön meg szobrok, köldöküket bojtorjánnal legyezgetik,
nem fognak tetszeni neked.
És beismerem, mondtam, hogy pár dolgot csak úgy kitaláltam.
De te rájöttél, hogy kitaláltam az egészet, és azt mondtad:
most már én is azt gondolom, hogy nem tetszene a várkastély nekem,
és nem szeretem a vadmacskákat, meg nem is várna ott ránk senki,
elfelejtheted.

Másodszor a válogatás miatt. Összesen 153 cseh szerző 246 versét tartalmazza a kötet, közülük a legidősebb 1864-ben született, a legfiatalabb a huszadik század hetvenes éveiben. Gyerekeknek szánt versek keverednek itt olyan költeményekkel, melyek eredetileg nem gyerekeknek íródtak, ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy megszólítsák őket, megszólaltassanak bennük valamit.

Harmadszor az érzékkel válogatott versek szerkesztése miatt. Mert ebben a szerkesztési munkában elkezdődik a játék, mely a kötet címét hívja életre: a “nebe-peklo-ráj” (vagyis ég-pokol-mennyország) ma már nem nagyon használatos megnevezése a magyar ugróiskolának (ickázásnak). Csehországban is (mint a világon nagyon sok helyen) a játéknak több változata ismeretes. Az ég-pokol-mennyország megnevezést azért kapta az egyik féllábbal ugrálós változat, mert az egyes mezők az eget, poklot, illetve mennyországot jelentették. Ahogy ide-oda ugrálhatunk fürgén vagy lassú tempóban a mezőkön, úgy ugrálhatunk a három nagy fejezetre (1. ég, 2. pokol, 3. mennyország) bontott kötetben is versolvasás közben: féllábon, páros lábon, előre vagy hátrafelé haladva. Ebben egy jelzőrendszer segíti az olvasót (amennyiben az egyáltalán igényt tart a vezérfonalra): versek találnak így egymásra, kerülnek dialógusba, vagy éppen elhatárolódnak egymástól, esetleg ellentmondanak egymásnak. Ez a jelzőrendszer a megszokott oldalszámokon kívül két másik számmal is dolgozik, melyek a két másik fejezetbe vezetik az olvasót. Ezen kívül kulcsszavakkal látja el a verseket, és jelöli segítségükkel, hogy az adott téma (szó, kifejezés) a kötet melyik versében jelenik meg. Az olvasást elvileg soha nem lehet befejezni (milyen nehéz bármilyen jó játékot abbahagyni!), mert az utalásoknak soha nincs vége, állandóan visszahívnak a könyvbe, és az ugrálás kezdődik elölről.

Negyedszer e játékosságból származó szédülést enyhíteni tudó gesztus miatt. Petr Šrámek öt tartalomjegyzékkel látta el a könyvet, hogy abban különféle kritériumok alapján tudjunk eligazodni. Öt remek lista! Egy a szerzők neve alapján ábécé szerint, egy a szerzőkről születési időpontjuk szerint, egy a versek első sora szerint, egy a versek verssorszáma szerint, egy pedig a versek könyvbéli sorrendje szerint (ez a klasszikus értelemben vett tartalom, melyben kékkel írodott az ég fejezete, barnával a pokolé és zölddel a mennyországé).

Ötödször a cseh nyelvben rejlő poetikusság miatt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy míg a cseh nyelv poetikus a többi nem az! Arra gondolok inkább, hogy minden nyelvnek megvan a maga poetikussága, olyan nyelvi-zenei játékos összhangja, ami miatt bizonyos verssorok lefordíthatatlannal tűnnek. És a cseh nyelvnek ez a minősége nagyon ott van a kötetben:

František Halas, Poučení synovské

Když se probudí se hlína je to myš
Je-li sklu zima zaroste větvičkama
Ryba je hastrmaní lžička Víš
A slza Slza je voda co je sama







Petr Šrámek (ed.) Nebe, peklo, ráj. Tyglík české poezie pro děti 20. století, ilustrace Alžběta Skálová (nebe), Alžběta Zemanová (peklo), Radana Přenosilová (ráj). Albatros, Praha, 2009.

2010. október 16., szombat

Versjegyzetek - jegyzetversek

Repülőszőnyeg és hinta

Mama, ma én mondok mesét Neked.

Lajcsika barátommal és a manókkal
felültünk a repülőszőnyegre,
de csak a kicsi manók jöhettek,
a nagyok otthon maradtak lebetegedetten.

És tudod, hogy én hol ültem?
A repülőszőnyeg legelején, de nem felül,
hanem alul ültem, egy hintán lógtam a szőnyegről lefelé.

Én irányítottam a repülőszőnyeget,
és hintáztam, és hintáztam.
Egyik kezemben kukkert tartottam,
mert szabad szemmel nem látok olyan messzire.
Másik kezemmel... nem a másik kezemmel nem kapaszkodtam,
a szőnyeget simogattam a fejem felett.

Ne aggódj, mama, elértem, mert a hinta
rövid kötélen lógott, és kiesni belőle egyáltalán nem lehetett.


Su Mei-Tse

2010. augusztus 5., csütörtök

Max sétálni megy

Tegnap tudtam még, mit fogok következő bejegyzésembe írni. De tegnap óta (megint) sok mindent megváltozott. Hagyom magam befolyásolni azzal, amit az internet terít elém, így aztán egyszerre örülhetek flâneur-létem szabadságának és siránkozhatok összpontosítási képességem hiánya felett. És amíg ebből kievickélek, mutatok valamit: David Gauthier es Marie Caudry Max sétálni megy (La Balade de Max) c. könyvét. Itt olvashattok róla többet.
Olyan képeskönyvről van állítólag szó, ahol nincs igazán nagy szükség a szövegre, de engem azért érdekel, mi jelenik meg, a textualitás milyen szintjén és milyen elbeszélői hangon Max naplójában arról, hogy útra kel, hogy odamegy/odaszáll, ahol számára a világ éppen van.


2010. július 24., szombat

Alice Csodaországban





Nem igazán értem, miért gondolja Nádasdy sokakkal együtt, hogy az Alice könyvek nem szólnak semmiről, nem tanítanak semmit, nincs erkölcsi tanulságuk. Ha van is benne valami, ami mégiscsak hasonlít a valamiről való szólásra, tanításra, tanulságra, akkor az csak felszín. A mélyen megbúvó lényeg pedig a semmi. Nekem ez még a non-sense hermeneutikáján belül sem áll össze. Amióta a Dušan Kállay rajzolta cseh kiadást forgatom meg pláne. Az illusztrációk egy számomra teljesen új világba ültetik át a történetet, a barna hajú kislány merengő tekintetében, testtartásában annyi az eddig nem felsejlett asszociáció és összefüggés, hogy azt sehogy sem lehetne értelemadás/értelemteremtés nélkül megragadni.
Örülök, hogy ebben a szép új könyvben fogom Alice történetét újra elolvasni, és majd Jefferson Airplane-t hallgatok közben...

(Lewis Carroll, Dušan Kállay, Alenka v kraji divů a za zrcadlem, Slovart, Praha, 2005)

2010. június 16., szerda

A nagy papírkrimi





Izgatottan vártam, milyen is lesz Oliver Jeffers A nagy papírkrimi című könyve (The Great Paper Caper). Pontosabban izgatottan vártam, mit szól majd hozzá kisfiam, aki születésnapi ajándékba kapta könyvet a minap, és izgatottan vártam, hogy lehet-e majd nagyokat mesélni belőle. Olyan könyvet kerestem, ahol nem szorul háttérbe a szöveg és a történet. Ahol ugyan szépek a rajzok, de ahol van más is, mint szemet gyönyörködtető illusztráció. Mostanában több olyan könyv is a kezembe akadt, ahol nagyot alkotott az illusztrátor, de csak sántikált mesterségében a szerző. Vagy a szöveg irodalmiságát hiányoltam (bármilyen nehéz is lenne definiálni, hogy mit értek itt most irodalmiságon), vagy a történet volt fantáziaszegény, vontatott vagy egyszerűen csak unalmas. Blogok érnek itt össze, hiszen hasonló témát érint bejegyzésével Eszter is, amikor A mindentvarró tű-t mutatja be, és Csilla is, amikor a Trapp-ról ír.

A nagy papírkrimi viszont telitalálat: nagy élménykönyv! Az az érdekes az egészben, hogy a mesélésre kiválóan lehet koncentrálni akkor is, ha szövegből mint olyanból nagyon kevés van a könyvben. Az oldalankénti egy-két mondat vezérfonalként köti össze a történetet, amit az egyszerű, mégis nagyon sokatmondó rajzok segítségével végig lehet gondolni, újra ki lehet találni, lehet morfondírozni rajta, és nem utolsó sorban át lehet élni. Nálunk legalábbis folyik a nagy átélés azóta, hogy a könyvet először kezünkbe vettük.

Van tehát a bűnügy: az erdő lakói titokzatos dolgokat észlelnek, és megegyeznek abban, hogy a fák ágai csak úgy ripsz-ropsz nem tűnhetnek el a helyükről, és ha ez így van, akkor valaki biztosan lopja őket. Miután az egymásra való mutogatásnak véget kell vetni, hisz mindannyiuk rendes kis alabit tud mentségére felhozni, elkezdődik a nyomozás. Van egy tettes: a piros sapkás, pálcikalábú, pontszemű medve, aki papírrepülő versenyt szeretne nyerni, és bár kisfiam szavaival élve “rosszaságot művel”, nem megátalkodott bűnöző (erről a medve arca nagyon sok mindent elárul, mintha beszélni tudna két pontszemével...). És van az üzenet: a megbocsátani tudásról, az összefogásról, a fák és erdő védelméről, a versenyzésről és nyerni akarásról, és közvetetten arról is, hogy a dolgok nagyon sokféleképpen függhetnek és függenek össze. A könyv tele van jelzésekkel, részletekkel, ürügyekkel, melyek segítségével ezek a témák gyerekekkel nagyon jól megbeszélhetők.

Kicsit gondban voltam, hogy fordítsam le a könyv címét magyarra, mert a “krimi” nem igazán felel meg az angol “caper”-nek. A krimi olyan bűnügyi tárgyú regény (vagy film), amiben ismerjük a bűncselekményt, de nem ismerjük a tettest egészen a végkifejletig. A caper-ben mint olvasók kezdettől tudjuk, ki az elkövető, nem tudják ezt viszont a történet szereplői, akik kalandokba, vicces szituációkba keverednek, míg végül megszerzik a tudást. Bármennyire is rejtélyes az esemény, a “caper story” nem a bűnre helyezi a hangsúlyt, hanem valami másra. Oliver Jeffersnél például a papírrepülőkre és a fákra.

Fordítók és kiadók, hajrá!

(Oliver Jeffers, The Great Paper Caper, HarperCollins, London, 2008)

2010. május 14., péntek

Lista, ha képet ölt


A kép forrása: Liza Kirwin, Lists: To-dos, Illustrated Inventories, Collected Thoughts, and Other Artists, és ahol a könyvre rábukkantam: Book By Its Cover. A téma pedig minden bizonnyal folytatódik.

2010. május 12., szerda

Három papa és egy mama


Ezt vagy azt tudtam ugyan a három íróról, persze olvasóként csak a harmadikhoz volt igazán közöm, mégis, amikor úgy határoztam, vállalom felelőtlen költekezés után azonnal jelentkező lelkiismeretfurdalásomat, és hazaviszem ezt a könyvet (is), minden meggyőző eszmefuttatás helyett az a gesztus bírt a döntőérv erejével, amellyel három papa (történetesen éppen írók) könyvet ír egy mamáról, akarom mondani a mamáról. (Bocsánat, ez a mondat jó hosszúra sikeredett, és még ezt a beékelést is olvasni kell, na kész gyötrelem...)
A könyv, amiről itt szó van, nem rég jelent meg a Brio kiadó gondozásában. Címe (Három papa és egy mama, csehül Tři tatínci a maminka) összeér a szerzők kibenlétével, mivoltjával: az első fejezetet Martin Reiner írta, a másodikat Michal Viewegh, a harmadikat Pavel Šrut. Ők a papák, az empirikus szerzők, akik közösen megteremtik a kitalált, ugyanakkor nagyon valósághű papát, aki “magas volt, göndör hajú és gömbölyű szemüveget viselt, ezért aztán kissé úgy nézett ki, mint egy makimajom. És termetes mellkasa volt, gáláns megjelenése, és sose nevette ki mama romantikus elképzeléseit arról, hogy milyen a szép élet. Papa ugyanis író volt...”, és megteremtik a titkokat rejtő, szép elképzelésekkel bíró, kitalált mamát, akinek gondolatait ez a bizonyos makimajomszerű papa azonnal le is jegyzeteli. A könyvet Galina Miklínová illusztrálta. Ő pedig az az empirikus illusztrátor és mama, aki az amúgy is kusza könyvbéli viszonyokat realitás és fikció között, ha lehet, még bonyolultabbá teszi azzal, hogy a kitalált papát (a makimajomszerűt) Vieweghre hajazóra rajzolja meg. Eco legyen a talpán, aki ezen kiigazodik.
A négy alkotó teremtette könyv egy szabásmintába írt bevezetéssel kezdődik:
“Az anyukáknak, kell hogy legyen valamilyen titkuk. Egyrész azért, hogy érdekesek legyenek az apukák szemében, a gyerekeik szemében... és persze saját maguk szemében is! Perszehogy tök jók az anyukák már csak azon oknál fogva, hogy anyukák, de ha egy anyuka ráadásul még egy kicsit titokzatos is, és ezt tudja, hát az kész főnyeremény. És ezt a gyerekek nagyra értékelik. Már akkor is, amikor kicsik. Hát még ha megnőnek! De erről egy egészen más történet szólhatna. Egy szó mint száz, a titokzatos anyukák nem mennek ki a divatból. És az apukák állandóan odavannak ezekért az anyukákért. Néha olyan nagyon, hogy írnak róluk valamit. Mint e könyv három papája. Valahogy így lesz ez talán: az okos anyukák titkaikat gondosan bestoppolják, az ügyes apukák pedig kinyisszantják azokat. Így...”
És itt elkezdődik a történet egy kislányról, akivel mindenféle titokzatos dolgok történnek meg, amíg az öreg hippinél, vagyis Anton bácsikájánal nyaral, és akiből az az állítólagosan titokzatos mama cseperedik fel, akinek mesevilágba szőtt rejtélyes kalandjait gyerekei élik át újra a közben még öregebbé lett Anton bácsinál. A történet egyszerű, könnyen olvasható, helyenként egyenesen élvezhető. Csakhogy van egy csakhogy. Az a titokzatos mama, aki állítólag sose megy ki a divatból, és akit állítólag megismerhetünk ebben a könyvben, egy magával meghasonlott perszónává kerekedik, aki gyerekei felcseperedtével nem igazán tud mit kezdeni magával, s mert az újabb gyerekprojektre férjura nem kapható, valami mást kell kitalálni számára. Kutyát kap ajándékba, aztán Indiába küldik, hadd jógázzon kedvére. Bárhogy is forgatom a történetet, az, aki benne aktív viszonyban áll a rejtélyekkel, nem más mint Anton bácsi. És ha ez így van, akkor valójában az öreg, elkopott hippik azok, akik (ha egy kicsit szerencsések vagyunk) nem mennek ki a divatból.

(Martin Reiner, Michal Viewegh, Pavel Šrut, Galina Miklínová, Tři tatínci a maminka, Brio, Praha, 2010)

2010. május 9., vasárnap

VI. Gyerekirodalmi fesztivál és vásár, Budapest


Arra készültem, hogy majd ha a fesztiválra megérkezünk, egyik gyerekem hirtelen éhes lesz mint a szomorú barna medve, és ennivaló után ered, mikor is másik gyerekem saját lábába botlik, elesik, és úgy ordít, hogy nem is hallom szavamat, mellyel időt próbálok nyerni egyik gyerekemnél, aki közben bejelenti, hogy pisilnie kell, és már régóta, csak elfelejtett szólni, s pár pillanattal később mondjuk hihetném, hogy éhség, baleset, magas vízszint megoldva, de akkor meg figyelmeztető sms érkezik, miszerint elfelejtettem postázni egy szerződést, eszembe jut, hogy nem hoztunk magunkkal tartalék pelenkát, egyik gyerekem nyakig áll a szökőkútban, a másik hasmenést kap, vagy sírni kezd, mert már fáradt, és aludni szeretne, közben mondjuk fázunk is, mert nem hoztunk meleg ruhát, és ráadásul úgy néz ki, hogy útközben elhagytuk nénémék lakáskulcsát, erre aztán sorstárs-férjemnek megfájdul a foga, nekem a jobb vállam, villámlik, menny dörög, kitör a forradalom, jön az árvíz, kiújul a pestis.

De nem.

Már a villamosban olyan érzésünk támad, hogy itt valami különös dolog zajlik. A legidősebb fajta nagymamák és nagypapák versengenek abban, hogy helyüket nekünk átadhassák, hiába minden hárító próbálkozásunk, leszállnak nem sokára, erre hivatkoznak, ácsorognak kapaszkodva, kapaszkodnak ácsorogva, s közben dicsérik két szép gyerekünket. Nem tudom, mi a nagyobb bennem: a zavar vagy a kellemes meglepetés.

Mire a Müpába érünk, már tart a felolvasás a Lackfi János szerkesztette Aranysityakból, majdnem négyéves gyerekemet érdekli is meg nem is, mi felnőttek egy szekundum alatt ráhangolódunk a versekre, rácsodálkozok a könyv születésének néhány részletére, mert hát jajj de jó, hogy Lackfi rádumálására gyerekverset ír az is, aki azt ellenkező esetben talán nem tette volna. Figyelem, ahogy szerzők egymásnak (is) dedikálnak, a mélypiros könyvek kézről kézre járnak, mi meg szaladunk Szalóki Ági koncertjére, mert mi van, ha elhozza Fehérlófiát is, és mi nem vagyunk ott. Fehérlófia helyett Szabó T. Anna ül Ági mellett a színpadon, nincs gyerekpanasz: folyik a verselés. Anna (sok más íróval, költővel ellentétben) tud verset mondani, és ezt ugyanolyan szeretettel teszi, mint amilyen szeretettel Ági mosolyog vissza éneklés közben az emberekre (rám :-)).

Jön a délután, viszonylag gyorsan döntök a Zászlótér és vendégei mellett, s még mielőtt sajnálkozni kezdenék azon, hogy nem lehetek egyszerre két, nem is, három helyen, azon kapom magam, hogy két tündér-boszorkány teljesen a hatalmába kerít: Szegedi Katalin és Boldizsár Ildikó alkotói egymásra találásának története elhangzik, e történetnek mondanivalója pedig megelevenedik abban az őszinte örömben, mellyel ez a két, göndör hajú tündér-boszorkány játszani, beszélni és új mesét teremteni tud. Később Paulovkin Boglárka és Kiss Ottó is történetet mondanak, a Csillagszedő Márió történetét, és ebben pedig (sok más minden mellett) az a szép, ahogy Janikovszky Évának köszöni meg a mai gyerekirodalmat, s teszi ezt a két elbeszélő szavaiból egy narratívává összekovácsolódott emlékszövet anélkül, hogy explicite elhasználná, elcsépelné a hála gyakran üresen kongó frázisait.

És találkozunk Eszterrel, és gazdagabbak leszünk egy emberélménnyel meg egy bájos, selyemfülű nyuszival, akinek sajnos egyelőre nincs neve, mert kisfiammal nyuszi betűs nevet keresünk, de fantáziánk (egyelőre) megakadt a nem igazán hangzatos Nikitánál és Ninánal.

A szombati program vége felé azért eljutok az Előadóterembe is, ahol Háy János, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Kiss Ottó és Bódis Kriszta beszélgetnek a szegénységről és irodalomról. Élénk és nagyon fontos vita ez elméleti és gyakorlati szempontból is, sajnálom, hogy csak a közepébe csöppentem bele, és sajnálom, hogy a hozzászólókban kicsire zsugorodott a hallgatni és meghallgatni tudás, hogy megjegyzéseikkel szinte kiszorítják az elhangzott lényegi kérdéseket a teremből. De nem bosszankodok, kávé és fagyi következik, és bízom benne, hogy valahol a nyomtatott médiákban majd rátalálok a vita folytatására...

A fesztiválnak volt egy kellemes vasárnapja kellemetlen ebéd kereséssel, s azóta meg eltelt egy hét. Ha mostanában jövet-menet mesélésbe kezdünk, mert nálunk máshogy nem lép a láb, mindig Budapesten kötünk ki, Dezsőéknél alszunk, a pályaudvaron Rókával és Egérrel találkozunk, visszük őket is Szalóki Ági koncertjére, ahol persze ott van Fehérlófia is, kisfiam tubástól vonul a színpadra, és zenéli boldogan ő is a Gingallót.

2010. április 28., szerda

Rafael üzen



Rafael nem akárki! Pöszke kitalálta, kézzel megvarrta, nyereményjátékba és dobozba csomagolta, szeretettel postázta. Hogy fájt-e a rókának, amikor átjárta testét a tű, így szólt megjöttekor a kérdés. Azt mondtam, nem fájt...

2010. március 28., vasárnap

Květa Pacovská




Szerintem szép, hogy a könyvek kicsi, de valódi múzeumjaivá lettek az én képeimnek, szavaimnak és gondolataimnak, mondta egyszer Květa Pacovská egy vele készített interjúban... interjúk, néha egy-egy kiállítás. Ennyi van jelen Květa Pacovskából Csehországban. De jó a német, angol és francia gyerekeknek (felnőtteknek), akik olvashatják könyveit, csodálhatják illusztrációit!

2010. március 21., vasárnap

Listák Umberto Econál és a gyerekirodalomban


Umberto Ecoban (is) megvan az a ritka képesség, hogy úgy látassa velem a világot, ahogy ő akarja. Vagyis fordítva. Megvan bennem az a ritka (ritka?) képesség, hogy úgy nézzek, ahogy Umberto Eco lát. Azt látom, amit leír, amit könyvbe szed, tárlatba komponál. Félelmetes. Mert már mindenhol (a konyhaasztalon, a könyvrakásban az ágyam mellett, az orvosi rendelőben, a ruhásszekrényben, az FB-n, kisgyerekem szavajárásában, az ablakpárkányon, lépten-nyomon) lajstromokat, listákat, felsorolásokat, névsorokat látok. Írni akarok, hogy elmeséljem egy könyvélményemet, és tessék. Mit csinálok? Enumerálok.

A lista mámora vagy tíz nyelven jelent meg szinte egyszerre a múlt évben. Érdekes, hogy az eredetitől (La Vertigine della Lista) a magyar fordítók mámorba estek, a cseh fordítók meg elvesztek a tévelygőben. Arra gondolok itt, hogy a mű cseh címe Bludiště seznamů (Listák labirintusa) lett. Na igen. Az ember egyrészt rendesen mámorba esik attól, hogy rendet teremthet a világban (saját világában) azzal, ha listákba rendezi mindazt, ami körülveszi őt, és mindazt, ami számára elérhetetlen (a végtelent, a csillagokat). Másrészt, ha átmegy reflektívbe, rendesen elveszik a listákban és felsorolásokban, hisz annyi van belőlük.

Mámor ide, tévelygés oda, a listák nagyon fontos részei a gyerekeknek írt narratíváknak, mert remekül lehet magyarázni, definiálni, elbeszélni a segítségükkel. Például így:

“Once upon a time there were three bears, seven dwarfs, five gorillas, a frog prince, some sleeping beauties, a wolf, a dinosaur, a Mad Hatter, a steamboat, four firemen on a fire-engine, a crocodile with a clock in it, a considerable number of giant beanstalks - and a little boy named Jeremiah Obadiah Jackenory Jones.” (Janet and Allan Ahlberg, Jeremiah in the Dark Woods)

“Sírós Frukk bömbölt. Vernyákolt – ver-ver-ver, nyervákolt – nyer-nyer-nyer, tutujkázott – tuj-tuj-tuj, óbégatott – ób-ób-ób. Zengett tőle az Alsó, a Felső, a Középső, a Fent és a Lent. Na persze, zengett az erdő mélye is.
– Huhú, mi az? – kérdezte a medve. – Égszakadás? Földindulás? Zápor? Zivatar? Jégverés? Légiriadó? Ezt kérdezte a farkas is. Meg a róka, a szarvas, az őz, a borz, a nyúl, a hermelin, a császármadár, a fácán… minek soroljam, minden rendű erdei, erdőszéli és mezei állat ezt kérdezte. Mindegyik önmagától kérdezte, mert ugye külön-külön lapultak. A medve a barlangjában, a farkas az odújában, a róka a kotorékban, a császármadár a fészkén, az őz egy sombokor mélyén. Összehúzták magukat – ajjajaj. S közben zúgott a nyer-nyer, búgott a ver-ver, szirénázott a tuj-tuj-tuj, borzongatott az ób-ób.” (Lázár Ervin, Sírós Frukk)

A felsorolásba foglalt megértés/megismerés közvetítése gyakran a könyv koncepciójának része:

Tótfalusi István Meseország lakói c. versgyűjteményében a ismert mesehősök sorakoznak: sárkány, boszorkány, tündér, óriás, törpe, vasorrú bába, troll, ördög, sellő, táltos, griffmadár, Babszem Jankó, öreg király, királylány... és a többiek.

Alois Mikulka A gyerekálom feltatáló c. könyvének második része, ahová felnőtteknek mellékesen szigorúan tilos a belépés, a következő találmányokat sorolja fel: kétemeletes macska, iskolába repítő rakéta, palackba zárt tenger, fogas hal, légyszippantó tigris, holdkaréj-óvoda, emberlábú szék, csillag-körhinta, tengerész-tulipán, sípparancsnok, gonosztevők hajója, különleges szőnyeg, bolhátlanító gép, málladozó falvetítő, gyárkémény-távcső, pizsamamanók, önműködő dobocska.

Az ún. svéd gyerekversek (többek között azt is) megmutatják, hogy milyen sajátos világban kódolódik a gyerekfelsorolások logikája:

Kukorelly Endre: Egyazho
Egy az, hogy elmentünk buszozni, / kettő, hogy ott szuszakolódtunk, / voltunk a piacon, / voltunk több üzletben, / lett pulcsi véve, de sajnos nem nekem,
három, hogy cipeltem a cekkert, / négykor már majdnem esett a hó, / nyafogtam, nem nagyon, / egyszer vagy háromszor, / elegem bír lenni ebből a városból!

Kiss Ottó
A játékban az az igazságos, / hogy bármi lehetek.
Ha akarom, orvos / ha akarom, beteg / ha akarom, kalauz.
A játékban csak az / nem igazságos, ha / Márió is éppen az akar lenni, / ami én. Olyankor / mindig folyó leszek, / kilépek a medremből, / és mindenkit elöntök: / az orvost, a beteget / és még a kalauz is. / Csak pont Máriót / nem tudom elönteni / mert ő akkor mindig hajó lesz.
És ez az, ami a játékban / nagyon nem igazságos.

2010. február 23., kedd

Versjegyzetek - jegyzetversek

Reggeli...
Reggel reggelizünk.
Lefetyelem a kását.

Délben délizünk.
Lefetyelem a levest.

Este estelizünk.
Most fetyeljem le a vajas kiflit?

Koponyányi Monyók
Szia, én vagyok Koponyányi Monyók.
Hát te ki vagy?
Szia, én is Koponyányi Monyók vagyok.
De jó! Akkor ketten vagyunk Monyókok.

Győzünk
Látszott rajtunk, hogy győzni fogunk,
mert nagyon mosolyogtunk.
Rajtunk volt a győzedelmi mosoly.
A gonosz kalóznak bőrébe beleszúrtunk.
És szaladtunk körbe-körbe.


Dagmar Hochová

2010. február 17., szerda

Május

Sámuel ráncolja a homlokát: hát, ez meg miért nem megy? Mondd csak? Kérdezve kéri a magyarázatot, mely csalódástól tartva kicsit félszegen boncolgatja a mesefilm és a diafilm közti különbséget. Talán a harmadik filmkockánál tartunk. Jaaa! Ennyi a megjegyzés, vetíthetünk tovább, jön a megkönnyebbülés sóhaja, nem kell ez egész cuccot visszacsomagolni megsárgult papírdobozába.
Ez három hónapja történt. Mára pedig úgy hozzánőttünk a diázáshoz, mint az esti fürdéshez, a mákos tésztához, a délutáni alvásmegtagadáshoz és a lego kockákhoz. Egy hibája van csak a dolognak: gyerekkori diafilmjeink között nagyon kevés a szépen, fantáziával, érzéssel illusztrált mese. A történet maga szerencsére hajlítható, alakítható, kiegészíthető, módosítható, az illusztráció sajnos nem. A rajzok visszavonhatatlanul odakerülnek a falra, és teszik a maguk kalózmunkáját. Efféle nyavalygásom eredményeként találtam rá a Május (Květen) című diafilmre. Nagyon megörültem neki. És nem csak azért, mert már elkezdtem a tavaszi visszaszámlálást.

A Májust Václav Čtvrtek írta, Jiří Běhounek illusztrálta. Nem tudom, mennyire élvezhető a diafilm fordítás nélkül, mindenestre itt megnézhetitek:


Kellett nekem május! Most aztán Jiří Běhounek után is kutathatok az antikváriumokban...

2010. február 13., szombat

Josef Hiršal: Mondóka

Mezítláb jártam a reggel
Harmatba léptem a kertben
A kicsi cseppek mindegyike
Apró lámpafénnyel tele

Egy kicsi csillag állítólag
A napkeltében látszott holtnak
A többi csillag hallgatott csak
Könnyeik a fűbe hulltak

Mezítláb jártam a reggel
Harmatba léptem a kertben
A kicsi cseppek mindegyike
Apró lámpafénnyel tele


Josef Sudek

2010. február 11., csütörtök

Hiršal vázlatkönyve avagy rajzoljunk verseket!


Petr Nikl szerint azért nagyon fontos a szöveg és illusztráció közös élete a papíron, gyerekkönyvekben meg pláne, mert a képek ritmizálják és kiegészítik a szöveget, inspirálják a képzelőerőt. A Hiršal vázlatkönyve c. publikációra (Hiršlův skicák) szószerint illik mindez: a vers és rajz összjátékának egy nagyon eredeti, interaktív példájával találkozhatunk a könyvbe fűzött rajzlapokon.

Először a versekbe szerettem bele. Zenél bennük a szó, a ritmus, és közben mindegy, hogy Hiršal éppen játékosan rímel, mondókázik, groteszk világokba csalogat vagy nagyobb gyerekek fejébe ülteti az existencializmus gondterheltebb hangvételét. A versek mellett az illusztrációk igénytelennek, befejezetlennek tűntek. Minek ez a vastaglapos kiadás? És miért adott ki Nikl ilyen felemás munkát a keze közül? Aztán lassan összeállt a kép. Nikl a verses gyűjteményt “csak” előrajzolta, hogy a könyv otthon ceruzával vagy ecsettel, gyerek és felnőtt kézzel, közös versolvasás közepette befejezhető legyen. Hogy minden könyvben eredeti műremek szülessen. Hogy együtt “szóljon” a hang és a kép. Hogy együtt rajzoljunk verseket! Hogy végre egyszer letilthassuk magunkban a már szinte berögződött fegyelmezési rohamokat: könyvbe rajzolni tilos! Merthogy itt szabad. Sőt!

(Josef Hiršal, Petr Nikl, Hiršalův skicák, Praha, Nakladatelství Meander, 2009)

Orbis Pictus avagy kapu a kreatív fantázia világába


Petr Nikl alkot. Sokféleképp. Nézzétek csak!

2010. február 3., szerda

Hamupipőke

Indulni kellene, öltözni, pizsama le, harisnya fel, olyan vagyok mint a visszhang, saját magam visszhangja, indulás, öltözés, ismétlés a siker kulcsa, de már mintha én se gondolnám komolyan, amit mondok. Fogva tart a látvány. Sámuel a heverőn kuporog, kezében a Hamupipőkés hangoskönyvének borítóját szorongatja, teljesen belefeledkezik. Nézem a szemeit. Olyan csodálattal és mély érdeklődéssel mered a képekre, mintha azok már legalábbis mozognának, beszélnének. Mama, miért mászott fel Hamupipőke a fára? És ez ki? Ez a szolga? És miért jó Hamupipőke? Odaülök mellé, mert látom, hogy őt meg a mese tartja fogva. Ugyanúgy, ahogy valamikor (réges régen...) engem is fogva tartott. Megáll az idő is szinte. Nézegetjük a képeket, itt-ott magyarázom, amit kell, s azon gondolkodom, hogy áll össze Sámuel fejében a történet, ha a filmet még nem látta, a hangoskönyvet hónapok óta elő se vettük, s a meseklasszikusnak úgy igazán egyelőre “csak” egy balettváltozatát ismeri. Délután majd meghallgatjuk, ha akarod, mondom. A legkomolyabb tekintetével válaszol: nem akarom meghallgatni, megnézni akarom. Megígérem, hogy megszerzem a filmet. Már a cipőjét húzza, mikor búcsúzóul még megkérdezi: Mama, miért szép Hamupipőke?

Egész nap a mesefilmre gondoltam. Próbáltam utánaszámolni, hányszor láttam kicsi koromban, pedig akkoriban még csak abban lehetett reménykedni, hogy a tévé majd megismétli. Négynél álltam meg. Ma meg kb. négy percig tartott, míg a DVD-s verziót megrendeltem az interneten.

A film (pontos címe “Három mogyoró Hamupipőkének”/”Tři oříšky pro Popelku”) 1973-ban készült csehszlovák-német koprodukcióban. A forgatókönyv Božena Němcová meséjét vette alapul (a ruhákat pl. három mogyoró varázsolja Hamupipőkének), a narratívába új elemként pedig egy szinte feminista ideált ültetett: Hamupipőke úgy üli meg a lovat, hogy a királyi udvar fiatal férficsemetéi csak néznek, fiúnak öltözve megnyeri a lövészversenyt, a hercegtől sem esik rögtön hasra, próbára teszi, s csak utána mond igent neki. Jóságos, kedves, szép, szerény, ügyes, talpraesett, önálló, eszes - maga a tökéletesség. Mindezt gyerekként nézve természetesnek vettem: ha Harisnyás Pippi lovat tud felemelni, miért ne tudhatna Hamupipőke úgy lovagolni mint egy kaszkadőr? És ha majd a postás meghozza a filmet, a világ legtermészetesebb arckifejezésével fogok a képernyőhöz ragadni, valahogy úgy, ahogy Sámuel ma reggel a borítólap képeiben megelevenedő világhoz.

2010. február 2., kedd

Ivan Vyskočil nyelvi képzelgései


Jitkának

Ivan Vyskočil úgy tud csehül, ahogy kevesen. És mert mélyen és behatóan ismeri a cseh nyelvet, teljesen könnyedén, a “mi sem lenne ennél természetesebb” gesztusával tudja hajlítani, csűrni-csavarni, eljátszani (átvitten és szószerint) az értelmeket. Könyvét olvasva az lesz a benyomása az embernek (nekem), mintha a (cseh) nyelv azt tenné, amihez Vyskočilnak saját nyelvi képzelgéseihez (vagyis a játékhoz) szüksége van.

Bravúros, amit és ahogy a nyelvvel csinál. De könyvében az a leglelkesítőbb, hogy kivételes nyelvi tudással a zsebében nem önmagát (a kivételes) szerzőt teremti meg, nem emeli magát elérhetetlen magasságokba, hogy onnan nézzen szerteszét, nem a nyelvet igazán beszélni tudók, azaz a beavatott guruk mércéjét tálalja az amúgy érdemtelen olvasónak. Vyskočil zsenialitása éppen abban rejlik, hogy nyelvi kreativitását nem az exklúzió, hanem az inklúzió elve vezérli. Tudását arra használja (szerintem tudatosan), hogy játszva játszani hívjon, hogy (ki)találgatva (ki)találgatni hívjon. Képzelődni és szavakat, új kifejezéseket, nyelvjátékokat képezni. Történeteket gondolni, kigondolni... gondolni egy nagyot! Ja, merthogy mindez szerinte tanítható/megtanulható. Ezt az üzenetet hordozza sorok között a Malý Alenáš című könyve (is).

A könyv címe nyelvjátek, vagyis lefordíthatatlan. Gondolkodni persze még lehetne rajta, ez tény, de ki akarok végre lépni abból a kátyúból, amibe mindig beleesek, ha valami nagyszerűt olvasok: a legjobb szövegekről a legnehezebb írni. Írás helyett a legméltóbb cselekedet az újraolvasás lenne, ezért nem tudok például már hosszú hónapok óta Thomas Mannról beszámolni senkinek, mert pl. veszek egy nagy lélegzetet, hhhhhhh, aztán nem tudom, mit mondjak, mit mi után és mi előtt, már csak ahogy végigfut a fejemen mindaz, amit a könyvben olvastam, és ami tetszett, elállítja az előbb oly mélyre szívott levegőt, a lelkesedés ott ragad benn, a rajongás szótlanságba torkollik, hiába szivárog ki a levegő végül valahogy mégis. Az írásnak mindenesetre annyi...

A könyv címe csehül tehát Malý Alenáš. Magyarul mondjuk Kiss Demjén(ke). És most jöjjön a magyarázat. A Malý Alenáš egy személynév (Malý a Kiss családnév megfelelője, az Alenáš keresztnév pedig a cseh Aleš játékos változata). A többletjelentés abból a félmondatból adódik, amire a név lebontható: “malý, ale náš”, vagyis ”kicsi, de a miénk”. A “nem baj, ha kicsi is, nem gond, mert a miénk” elfogultsága rejtőzik benne. (Ismerős? Kicsi ország ez, de nem baj, mert a miénk. Kicsi szemű, savanyú cseresznye, de nem baj, a mi kertünkben nőtt.) Az “igaz, hogy kicsi, de a miénk” mondatból nehéz magyar személynevet csinálni, egyelőre tehát fordítsuk a címet Kiss Demjénnek.

Kiss Demjénnek először fogalma sincs arról, hogy ő voltaképpen kicsoda. Ezért kezdődik a történet némi bonyodalommal, mely megoldódik, amint Kiss Demjénben felismerik az embert, és amint álmok gondozójává lép elő. Az álmokat gondozni, irányítani, ügyüket képviselni, álomrontás helyett álomteremtésre tanítani nem egyszerű feladat, de Kiss Demjén nem lenne a miénk, ha nem bírkózna meg a feladattal. És a végén azt is elárulja, hogy juthatunk el az álmok országába. Kiss Demjénről mesélve Vyskočil egyfolytában játszik a nyelvvel, csúsztatja az értelmeket, asszociatív hasonlóságok és kétértelműségek segítségével fantáziál. Mindezt érzékenyen, minden visszafogottság nélkül, viccesen.

Újraolvasgatom az egyes fejezeteket, és azon morfondírozok közben, hogy akkor pont az olyan szöveg lefordíthatatlan, ami a saját nyelvében a legjobbak közé tartozik...?

(Ivan Vyskočil, Malý Alenáš, Práce: Praha, 1990)

2010. január 26., kedd

A fakerítés mögötti sziget titka


Vannak könyvek, melyekben maga a szöveg, a történet, a nyelvi játékosság és invenció, a kifejezés meglepetéseket és álmatlan éjszakákat okozni bíró ereje annyira domináns, hogy az olvasónak (nekem) nincs szüksége az írót keresni, kutatni, megismerni akarni a sorok mögött. (Ez persze nem jelenti azt, hogy az író erre nem lenne érdemes, de hogy jön ez most ide?) És vannak könyvek, melyeknél az író személyétől alig lehet elvonatkoztatni a könyv elemzése közben. Rajtuk keresztül (életükön, élettörténetükön keresztül) lesz a könyv könyvvé. Mintha az író személye (identitása, emlékei, biográfiája) lenne az olvasat hermeneutikájának kulcsa.

Ez az összehasolítás Pavel Čech A fakerítés mögötti sziget titka (Tajemství ostrova za prkennou ohradou) című könyvét olvasva jutott (megint) az eszembe. Pavel Čech legújabb termése egy olyan képregény, melynek bemutatása és jellemzése szinte felcserélhető azokkal a szavakkal, melyek segítségével a szerző saját weboldalán bemutatkozik: “Szeretem a benőtt kerteket, a csillagos ég látványát, szeretem a lepkéket és a bogarakat, a jószívű embereket, az erdei alma és a borókaerdők illatát, a csavargásokat, az omladozó falakat, az indiánokat, a Gyors nyilakat (a “Rychlé šípy” Jaroslav Foglar 1938 és 1989 között megjelenő képregénysorozata máig fogalom Csehországban), az Angyali című dalt ("Andělská", Zuzana Navarová dala), a sárkányeregetést, Michal Ajvaz könyveit, a rozsdás kulcsokat, az öreg mozikat, a tiszta vizet, a titokat...”

A képregényben a lámpagyújtogatók kora és világa öleli magába Čech bemutatkozásának elemeit - szinte hiánytalanul. A három kisiskolás fiú barátsága, a fakerítés mögötti régi gyárépület és benne a klubb, a kincs, a rozsdás óraszerkezet, az indiánsátor, a magas gyárkéményről szemlélt homályos város látványa, az igaz barátság bizonyítékai, a közös ügyért meghozott áldozat úgy áll össze egy letűnt világ történetévé, ahogy egy haldokló öregember fejében kavarognak a gondolatok, érzelmek, érzések, ahogy egy meghalni kész(ülő)ben ingadozik az emlékezés és álmodás. A nosztalgiának olyan esetéről van szó, ahol a múltraszegeződés mibenléte egyszerre dokumentatív és konstruált. A történet szerint az emlékezés és álmodás közötti határ megvonhatatlan, és ez mintha tökéletesen megfelelne a szerzőnek is, akinek így nem kell különbséget tennie a múlt feltételezett realitása és a múltba vetített vágyai között. Rajzolhatja hát, amit szeret: saját (megélt és elképzelt) életét.

(Pavel Čech, Tajemství ostrova za prkennou ohradou, Nakladatelství Petrkov, 2009)