Írogatok lelkesen itt mindenféléről, aztán hoppá, kapok egy visszacsatolást (köszönet érte!!!), hogy A kicsi virágkirály textuális értelemben nincs teljesen rendben, merthogy rajta a heteronormativitás bélyege, a főhős az elnyomó férfiuralmat testesíti meg, hisz a mesében ő az, aki aktív cselekedetekre képes, szerelmese pedig az a passzív, saját vélemenyét kimondani nem képes vagy nem tudó szerencsétlen nő, akinek döntési lehetősége még csak abban a kulcsfontosságú kérdésben sincs, hogy kit válasszon magának társul.
A kritika súlyos. Én meg azon rágódom már jó ideje, hogy tényleg menthetetlen-e Květa Pacovská története. Hogy értelmezzek úgy, hogy az interpretációk pluralitásának helyet adjak, ugyanakkor ne tévesszem szem elől, hogy nem fogadható el minden értelmezés csak azért, mert értelmezésként a világra jött?
Tényleg az van, hogy a rövid történet során a király indul el megkeresni kedvesét, ő az, aki cselekszik. És úgy tűnhet, a királylánnyal pusztán csak megesik, hogy kiválasztják, hogy illedelmesen rábólint arra a gesztusra, amivel a király kegyeskedett megajándékozni őt. Hát, első látásra tényleg nem egy Harisnyás Pippi a lány, az biztos. Viszont a király sem az a hatalomtól mámorba esett patriarcha, akitől nyugtalankodni szoktam, ha szembe találom magam vele. Bárhogy is nézem, a kicsi virágkirály akár tetszhetne is a feministáknak: birodalmában nincs erőszak, katonák sorakozója helyett virágültetésben leli örömét, nem parancsokat osztogat, ő maga ültetgeti a tulipánhagymákat. Aztán pedig vár, és türelmesen várni tud. Hódítani és háborúzni nem indul, kicsi király kicsi birodalmában kicsi akar maradni. (Nekem tetszik :-))
A vétsége az lenne tehát, hogy nem maradt a fenekén, és nem várta meg zoknit horgolgatva, hogy egy királylány rátaláljon. Az a (feltételezhető) baj, hogy aktivitásával (azzal, hogy feleségfélét keresni indult) passzivitásba tuszkolta a királylányt. De tényleg így áll a dolog? Szerintem nem. Egyrészt azért, mert a bináris dichotómiák Derridának hála már nem tartanak (teljesen) a markukban minket. Tudjuk, hogy az értelmezés hálójában összetett viszonyrendszerekben alakul ki, hogy mi mit jelent, mi minek köszönhetően nyeri el értelmét. A fekete nem csak attól lesz fekete, hogy nem fehér, de attól is, hogy nem vörös. Az aktivitás és passzivitás dichotómia is szélesíthető, a játékba új minőségek vonhatók be, képzelhetők el. Másrészt, a narratíva a király szemszögéből láttatja a történteket, a királylány perspektívája, története rejtve marad. Ha a passzivitására keresnénk bizonyítékot, meg kellene teremtenünk őt mint narrátort.
És ha narrátorként nem is, de a hangja azért megjelenik a királylánynak is. Olvassuk csak: “Sofort mach sich der kleine Blumenkönig auf die Suche. Er sucht den ganzen Tag, er sucht bei Regen und bei Sonnenschein, und er sucht die ganze Nacht. ‘Da bin ich!’, tönt es leise aus einem Tulpenkelch. Ein Fenster öffnet sich. Der kleine Blumenkönig schaut und staunt. Ist das die Prinzessin, die er sucht?”
“Itt vagyok!” - szól ki a virágkehelyből a királylány. Mintha már várná a királyt, mintha tudná, hogy jönni fog. Nem lehet ez a kiszólás pont annak a jele, hogy van az aktivitásnak valamiféle rejtett regisztere is? Vagy hogy talán maga a tudás, a megérzés is tett? Hogy cselekszünk akkor is, ha a vonzás (most fizikai értelemben vett) hatalmát gyakoroljuk? Sok-sok kérdés, amit most nem tudok, talán nem is kell megválaszolni ahhoz, hogy ezt a könyvet mégse kelljen kitörölnöm kedvenceim listájáról.
