Pipogya, a budapesti medve. Hát, ezen a könyvön mi (a két gyerekem meg én) mindig hajba kapunk (nem szószerint, de azért rendesen). Négyéves fiam állandóan arról próbál meggyőzni, hogy fejezeteket kihagyva rontsunk rá egyenest a tortacsatás részre, és olvassuk azt. Hiába magyarázom, hogy szükség van az előzményekre is. Pontosabban, nekem van szükségem rájuk, de merthogy hármunk közül (egyelőre) csak én tudok olvasni, a két kijelentés közti értelmi különbség praktikus szinten elmosódik. Szóval van egy kis gyakorlati előnyöm, de magyarázni és érvelni azért tudnom kell. És ez eltart egy ideig. Mire beáll a konszenzus, és elkezdődhetne az olvasás, másfél éves lányom lendül akcióba, mert őt pedig nem érdekli a sok duma és hosszú mondat, az olyan oldalakért pedig, ahol nincs nézni- esetleg kommentálnivaló, kifejezetten haragszik. Kezemből a könyvet gyors mozdulattal kiveszi, bái bái (ejtsd bácsi, bácsi) csatakiáltással keresi azt a képet, ahol fehérsapkás szakácsfazonok aranyszínű golyókat tartanak a kezükben. Ez a kedvence. Beszélgetünk a képről, mutogatunk, ismételgetünk, de meseolvasás volt beígérve, folytatni kellene a történetet. Könnyen elképzelhető, hogy ez milyen nehézségekbe ütközik. Ha Ráhel sem nézi elölről a képeket, miért is hallgatná elölről a történetet Sámuel. Olvasnám már, mert furdalja az oldalamat ez a láthatatlanságosdi, ezért próbálok úgy olvasni, hogy közben mentem a könyvet, fejek és karok mögül igyekszek a szövegre rátalálni, ehhez állandó mozgásban kell tartanom a könyvet, ügyesen navigálni kapás és kapkodás között, hogy legalább a bekezdés végére érjünk. Állandó mozgásban lévő szöveg olvasásában még van tanulnivalóm, hamar kifáradok. Gyerekeim pedig előbb-utóbb feladják a próbálkozást.
Na most, ebből egy következtetést helyes levonni: nem a könyvben van a hiba! A fennálló probléma megoldásához kéretik bevonni a másik szülőt, nagymamát, babysittert, szomszédot (nem árt, ha legalább kicsit tud magyarul) és... kéretik a könyvből még egy példányt venni :-) Pipogya ugyanis mindennek ellenére, igenis és határozottan kedvenc mackóhősünkké kupálódott ki, története pedig az egyik kedvenc mesénkké. Olyan mesévé, amivel jó együtt lenni olvasás közben, és jó érzés vele (esetleg benne) maradni olvasás után.
Lelkesedésem tizeslistája a következő: 1) Bátky András nagyon lendületesen, élvezhető összetettséggel, nyelvileg frissen tud mesét mondani. 2) A szöveg rétegződésének köszönhetően több korosztály talál(hat) neki megfelelő nyelvi és narratív örömöket a könyvben - nem mindent ért meg pl. egy négyéves, felolvasója számára más szinten (is) nyílnak meg értelmek, ez viszont egyáltalán nem áll útjában a mese befogadásának. 3) A második pontból következik, hogy jókat lehet családi körben beszélgetni Pipogyáról - mi történt, hogyan és miért. 4) A második pontban említett korosztálytól (részben) függetlenedett olvasásélmény abból is táplálkozik, hogy a könyvnek (vagyis írójának) remek humora van. Míg pl. a négyévesek azon tudnak röhécselni, hogy ukrán röplabdásokat lógatnak hálójukba csomagolva a Dunába, addig jókat derülhetnek a “Pipogya éppen fel akarta homályosítani barátját...” típusú kifejezéseken a nagyobbak. 5) A könyv állatvédő, állatbarát, és rejtett, de egészséges társadalomkritika bújik meg benne. 6) Meg egy kis anti-kolonializmus. 7) Nagyvárosi kalandregénybe csomagolva kontemplatív részekre bukkanhatunk, és azok mégse fájnak. Sőt! 8) Pipogyát Eszter küldte nekünk ajándékba - sokkal jobban szeretem azokat a könyveket, melyek konkrét emberekhez fűznek mint azokat, melyek nem. 9) A könyv bizonyos mondatai nagyon jól idézhetők és használhatók, ha kifejezőerőnk éppen nincs formában (pl. “Pipogya annyira sajnálta magát, hogy legszívesebben nekiállt volna a saját hátát simogatni.”) 10) A történetnek köszönhetően a cukrászda mint olyan kellemes módon rehabilitálódik, és erre az egészséges életmód és étrend utáni hajsza okozta stresszes világban bizony és lám csak nagyon nagy szükség van :-)
Bátky András, Pipogya, a budapesti medve. Városi Eső Sanyarú Tél. Budapest: Pozsonyi Pagony, 2010
