Piroska új ruhában

Vendulka Chalánková új ruhába varrta a régi mesét. Szószerint. A Piroska és a farkas egy olyan képeskönyv, melynek illusztrációi anyagból készültek: plüssből és csipkéből Piroska, műszőrme bundából a farkas, vászonból és madártollból a vadász, virágmintás ágytakaróból a nagymama. Az anyagkönyvet Šárka Kastnerová lefényképezte, Veronika Klímová összeállította és tördelte. Az eredmény egy szép, vászonborítású könyv: lányok leheletének nyoma rajta.



Már nem emlékszem, hogy a gyerekkorom meséje pontosan mivel végződik. Ebben az új változatban Piroska megígéri, hogy soha többé nem csavarog el, és nem áll szóba idegenekkel. Pláne nem az erdőben. Vannak ugyan talpraesett pasik a világban, például a vadász, akinek elég egyetlen pillantást vetnie a farkas hatalmas hasára, vág az esze mint a borotva, a világot mint egy könyvet olvassa, vagyis tudja rögtön, hogy a hatalmas has nagymamát és Piroskát rejtegeti. De jobb, ha egy (lány)gyerek nem kockáztat semmit... és szótfogad.

Karácsonyi történet

Voltak mindenféle gondolataim, terveim, mondatfoszlányaim és (hogy őszintén bevalljam) normatív elképzeléseim is. És volt bennem az elhatározás, hogy ezeket egy történetté összegyúrom, keménylapos füzetbe írom, piros papírba csomagolom, és a fa alá teszem két kicsi gyerekemnek. Ennek a házilag készített elbeszélésnek az lett volna a címe: Karácsonyi történet.

Aztán sok minden közbejött, kisodróttam a mindennapokból, sírtam, később meg örültem, hogy élünk. A történetírásból viszont nem lett semmi. Nem a karácsony igaz üzenetét nem írtam meg, hanem azt a narratívát, amelyben egy cselekménysorozatba rendeződik a gyermeki várakozás sok-sok vihara a galileai Jézus történetével és mítoszával. Amelyben a jelen örömei és bánatai (a “mikor lesz karácsony? mama, ma lesz karácsony? szép ruha van rajtad...”, és az “én nem is akarom, hogy karácsony legyen, ajándékot se akarok, az angyalokat vadászrepülővel bumm-bumm ledurrantom”) összeérnek az ajándékozás kultúránkba ágyazott intézményével, annak jóságával, szépségével.

Még mielőtt elkezdhettem volna a (ön)sajnálkozást, Katka barátnőm ajándékot hozott: Tereza Říčanová Karácsonyi könyvecske (Vánoční knížka) c. alkotását. Ez utóbbi szót azért használom, mert a kritikusok szerint a könyv önálló képzőművészeti alkotásként is megállja a helyét. Legyen. Álljon. A kritikusok további véleményét pedig inkább nem firtatom. Nem tudok mit kezdeni az olyan bölcseletekkel, hogy a könyvet átjárja/átitatja a Vysočina szellemme... minden bizonnyal a gyökerezni vágyók gyökérbeverési gesztusa ez.

A könyv gyerekperspektíván keresztül mutatja be egy cseh család karácsonyát. Nem derül ki, hogy a négy gyerek közül, ki is pontosan az, aki a történetet elmeséli, de a két kisiskolás korú a nagy esélyes. Egy lány, egy fiú. Az ő világlátásukban nincsenek naptárba jegyzett napok és hónapok: karácsony majd akkor lesz, ha lehullik a hó, és koromsötét lesz az éjszaka. Felnőtt szemmel nézve kis etnográfiai munka ez arról, hogy fehér Mikulás-ruhába, angyal- és ördöggyúnyába bújt gyerekek járják az utcákat december elején, hogy ponty és majonézes krumplisaláta kerül a karácsonyi ünnepi asztalra, hogy a kis Jézus történetét papa meséli el vacsora előtt, hogy Isten megkérte Józsefet, vigyázzon Máriára, hogy a háziállatok is ünnepi eledelt kapnak, hogy a titokzatos harangszó után lehet rohanni ajándékokat osztogatni és bontogatni, hogy bosszantó petárdáktól hangos az év utolsó napja, hogy háromkirályoknak öltözött gyerekek a K+M+B betűhármast (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) rajzolják a a bejárati ajtókra... és hogy nem kell félni, mert minden rossz nap után, feljön az égre a reményt adó csillag.

Amióta Katka elment, mindennap végigolvassuk a Karácsonyi könyvecské-t. Néha többször is egymás után. És könnyű-nehéz szívvel várjuk a karácsonyt.

Mikulka gyerekmeséi

Azt mondta egyszer Alois Mikulka egy vele készített interjúban, hogy azért nem ír már gyerekeknek, mert azon kapta magát, egyre jobban hozzájuk igazítja a történeteit. És hogy a mesélésnek nem alkalmazkodnia, hanem folynia kell, mint ahogy mindig is folydogált, amikor hivatott mesemondók elbeszéléseit hallgatták a felnőttek: piacokon, munka közben vagy olyankor, amikor nem volt más, csak a narratíva, mely hosszú éjszakákon tűz köré vonzotta az egész falut.

Ez így (mondjuk) ad értelmet. Én azonban azt gondolom: Mikulka elbeszélésmódjának sok erénye közül az egyik mégiscsak az, hogy jó érzékkel tud alkalmazkodni a gyerekekhez, ahhoz, ahogy a világot nézik és látják, a képzeleteikhez, vágyaikhoz. Ahhoz, hogy bármi elgondolható, megeleveníthető. Jön, beszél és kirándul az úthenger, iránytűvel és elemlámpával felvértezve bálnabélbe bújik három doktor, az állatkerti tigris kismadárrá változik, és ketrecéből kirepül. Leleményes történetek, melyekben a “dolog” mindenféle hűhó, kertelés és szenzáció nélkül egyszerűen megesik.

Itt van például az “Állatokról és furcsa dolgokról” (O zvířátkách a divných věcech) című kötet 1965-ből. Ingergazdag mesegyűjtemény csillagokról, egy falánk zsiráfról, egy megfázott kiselefántról, teknőcről és szőlőrigóról, palacsintahegyről, gőzhajón utazó óvodáról, kicsit szemtelen majmokról, egy szomorú kisautóról. Meg ilyenekről. Olyan hősökről és szereplőkről, olyan helyekről és helyzetekről, melyekhez a gyerekeknek közük van. Az én három és fél éves fiamnak legalábbis biztosan több, mint a tálacskából tejecskét lefetyelő cicuskához, aki lábacskáival pamutgombolyagocskával játszik, puha ágyikóban, pizsamagatyiban szundikálgat. Na jó, ilyen könyvből talán egyre kevesebb van, és szerencsére nem kell attól tartani, hogy elvadul a helyzet, és jönnek majd a gyerekirodalom-csinálók hangszóróba kiabált remekeikkel: "A kiscica magában tekintetbe vette / A kertet, mert játszani támadt kedve."

Mikulkában az a jó, hogy úgy tud (mégha már nem is akar) alkalmazkodni, hogy közben a gyerekolvasót nem tekinti félnótásnak.