Hamupipőke

Indulni kellene, öltözni, pizsama le, harisnya fel, olyan vagyok mint a visszhang, saját magam visszhangja, indulás, öltözés, ismétlés a siker kulcsa, de már mintha én se gondolnám komolyan, amit mondok. Fogva tart a látvány. Sámuel a heverőn kuporog, kezében a Hamupipőkés hangoskönyvének borítóját szorongatja, teljesen belefeledkezik. Nézem a szemeit. Olyan csodálattal és mély érdeklődéssel mered a képekre, mintha azok már legalábbis mozognának, beszélnének. Mama, miért mászott fel Hamupipőke a fára? És ez ki? Ez a szolga? És miért jó Hamupipőke? Odaülök mellé, mert látom, hogy őt meg a mese tartja fogva. Ugyanúgy, ahogy valamikor (réges régen...) engem is fogva tartott. Megáll az idő is szinte. Nézegetjük a képeket, itt-ott magyarázom, amit kell, s azon gondolkodom, hogy áll össze Sámuel fejében a történet, ha a filmet még nem látta, a hangoskönyvet hónapok óta elő se vettük, s a meseklasszikusnak úgy igazán egyelőre “csak” egy balettváltozatát ismeri. Délután majd meghallgatjuk, ha akarod, mondom. A legkomolyabb tekintetével válaszol: nem akarom meghallgatni, megnézni akarom. Megígérem, hogy megszerzem a filmet. Már a cipőjét húzza, mikor búcsúzóul még megkérdezi: Mama, miért szép Hamupipőke?

Egész nap a mesefilmre gondoltam. Próbáltam utánaszámolni, hányszor láttam kicsi koromban, pedig akkoriban még csak abban lehetett reménykedni, hogy a tévé majd megismétli. Négynél álltam meg. Ma meg kb. négy percig tartott, míg a DVD-s verziót megrendeltem az interneten.

A film (pontos címe “Három mogyoró Hamupipőkének”/”Tři oříšky pro Popelku”) 1973-ban készült csehszlovák-német koprodukcióban. A forgatókönyv Božena Němcová meséjét vette alapul (a ruhákat pl. három mogyoró varázsolja Hamupipőkének), a narratívába új elemként pedig egy szinte feminista ideált ültetett: Hamupipőke úgy üli meg a lovat, hogy a királyi udvar fiatal férficsemetéi csak néznek, fiúnak öltözve megnyeri a lövészversenyt, a hercegtől sem esik rögtön hasra, próbára teszi, s csak utána mond igent neki. Jóságos, kedves, szép, szerény, ügyes, talpraesett, önálló, eszes - maga a tökéletesség. Mindezt gyerekként nézve természetesnek vettem: ha Harisnyás Pippi lovat tud felemelni, miért ne tudhatna Hamupipőke úgy lovagolni mint egy kaszkadőr? És ha majd a postás meghozza a filmet, a világ legtermészetesebb arckifejezésével fogok a képernyőhöz ragadni, valahogy úgy, ahogy Sámuel ma reggel a borítólap képeiben megelevenedő világhoz.

Ivan Vyskočil nyelvi képzelgései

Jitkának

Ivan Vyskočil úgy tud csehül, ahogy kevesen. És mert mélyen és behatóan ismeri a cseh nyelvet, teljesen könnyedén, a “mi sem lenne ennél természetesebb” gesztusával tudja hajlítani, csűrni-csavarni, eljátszani (átvitten és szószerint) az értelmeket. Könyvét olvasva az lesz a benyomása az embernek (nekem), mintha a (cseh) nyelv azt tenné, amihez Vyskočilnak saját nyelvi képzelgéseihez (vagyis a játékhoz) szüksége van.

Bravúros, amit és ahogy a nyelvvel csinál. De könyvében az a leglelkesítőbb, hogy kivételes nyelvi tudással a zsebében nem önmagát (a kivételes) szerzőt teremti meg, nem emeli magát elérhetetlen magasságokba, hogy onnan nézzen szerteszét, nem a nyelvet igazán beszélni tudók, azaz a beavatott guruk mércéjét tálalja az amúgy érdemtelen olvasónak. Vyskočil zsenialitása éppen abban rejlik, hogy nyelvi kreativitását nem az exklúzió, hanem az inklúzió elve vezérli. Tudását arra használja (szerintem tudatosan), hogy játszva játszani hívjon, hogy (ki)találgatva (ki)találgatni hívjon. Képzelődni és szavakat, új kifejezéseket, nyelvjátékokat képezni. Történeteket gondolni, kigondolni... gondolni egy nagyot! Ja, merthogy mindez szerinte tanítható/megtanulható. Ezt az üzenetet hordozza sorok között a Malý Alenáš című könyve (is).

A könyv címe nyelvjátek, vagyis lefordíthatatlan. Gondolkodni persze még lehetne rajta, ez tény, de ki akarok végre lépni abból a kátyúból, amibe mindig beleesek, ha valami nagyszerűt olvasok: a legjobb szövegekről a legnehezebb írni. Írás helyett a legméltóbb cselekedet az újraolvasás lenne, ezért nem tudok például már hosszú hónapok óta Thomas Mannról beszámolni senkinek, mert pl. veszek egy nagy lélegzetet, hhhhhhh, aztán nem tudom, mit mondjak, mit mi után és mi előtt, már csak ahogy végigfut a fejemen mindaz, amit a könyvben olvastam, és ami tetszett, elállítja az előbb oly mélyre szívott levegőt, a lelkesedés ott ragad benn, a rajongás szótlanságba torkollik, hiába szivárog ki a levegő végül valahogy mégis. Az írásnak mindenesetre annyi...

A könyv címe csehül tehát Malý Alenáš. Magyarul mondjuk Kiss Demjén(ke). És most jöjjön a magyarázat. A Malý Alenáš egy személynév (Malý a Kiss családnév megfelelője, az Alenáš keresztnév pedig a cseh Aleš játékos változata). A többletjelentés abból a félmondatból adódik, amire a név lebontható: “malý, ale náš”, vagyis ”kicsi, de a miénk”. A “nem baj, ha kicsi is, nem gond, mert a miénk” elfogultsága rejtőzik benne. (Ismerős? Kicsi ország ez, de nem baj, mert a miénk. Kicsi szemű, savanyú cseresznye, de nem baj, a mi kertünkben nőtt.) Az “igaz, hogy kicsi, de a miénk” mondatból nehéz magyar személynevet csinálni, egyelőre tehát fordítsuk a címet Kiss Demjénnek.

Kiss Demjénnek először fogalma sincs arról, hogy ő voltaképpen kicsoda. Ezért kezdődik a történet némi bonyodalommal, mely megoldódik, amint Kiss Demjénben felismerik az embert, és amint álmok gondozójává lép elő. Az álmokat gondozni, irányítani, ügyüket képviselni, álomrontás helyett álomteremtésre tanítani nem egyszerű feladat, de Kiss Demjén nem lenne a miénk, ha nem bírkózna meg a feladattal. És a végén azt is elárulja, hogy juthatunk el az álmok országába. Kiss Demjénről mesélve Vyskočil egyfolytában játszik a nyelvvel, csúsztatja az értelmeket, asszociatív hasonlóságok és kétértelműségek segítségével fantáziál. Mindezt érzékenyen, minden visszafogottság nélkül, viccesen.

Újraolvasgatom az egyes fejezeteket, és azon morfondírozok közben, hogy akkor pont az olyan szöveg lefordíthatatlan, ami a saját nyelvében a legjobbak közé tartozik...?

(Ivan Vyskočil, Malý Alenáš, Práce: Praha, 1990)