Listák Umberto Econál és a gyerekirodalomban

Umberto Ecoban (is) megvan az a ritka képesség, hogy úgy látassa velem a világot, ahogy ő akarja. Vagyis fordítva. Megvan bennem az a ritka (ritka?) képesség, hogy úgy nézzek, ahogy Umberto Eco lát. Azt látom, amit leír, amit könyvbe szed, tárlatba komponál. Félelmetes. Mert már mindenhol (a konyhaasztalon, a könyvrakásban az ágyam mellett, az orvosi rendelőben, a ruhásszekrényben, az FB-n, kisgyerekem szavajárásában, az ablakpárkányon, lépten-nyomon) lajstromokat, listákat, felsorolásokat, névsorokat látok. Írni akarok, hogy elmeséljem egy könyvélményemet, és tessék. Mit csinálok? Enumerálok.

A lista mámora vagy tíz nyelven jelent meg szinte egyszerre a múlt évben. Érdekes, hogy az eredetitől (La Vertigine della Lista) a magyar fordítók mámorba estek, a cseh fordítók meg elvesztek a tévelygőben. Arra gondolok itt, hogy a mű cseh címe Bludiště seznamů (Listák labirintusa) lett. Na igen. Az ember egyrészt rendesen mámorba esik attól, hogy rendet teremthet a világban (saját világában) azzal, ha listákba rendezi mindazt, ami körülveszi őt, és mindazt, ami számára elérhetetlen (a végtelent, a csillagokat). Másrészt, ha átmegy reflektívbe, rendesen elveszik a listákban és felsorolásokban, hisz annyi van belőlük.

Mámor ide, tévelygés oda, a listák nagyon fontos részei a gyerekeknek írt narratíváknak, mert remekül lehet magyarázni, definiálni, elbeszélni a segítségükkel. Például így:

“Once upon a time there were three bears, seven dwarfs, five gorillas, a frog prince, some sleeping beauties, a wolf, a dinosaur, a Mad Hatter, a steamboat, four firemen on a fire-engine, a crocodile with a clock in it, a considerable number of giant beanstalks - and a little boy named Jeremiah Obadiah Jackenory Jones.” (Janet and Allan Ahlberg, Jeremiah in the Dark Woods)

“Sírós Frukk bömbölt. Vernyákolt – ver-ver-ver, nyervákolt – nyer-nyer-nyer, tutujkázott – tuj-tuj-tuj, óbégatott – ób-ób-ób. Zengett tőle az Alsó, a Felső, a Középső, a Fent és a Lent. Na persze, zengett az erdő mélye is.
– Huhú, mi az? – kérdezte a medve. – Égszakadás? Földindulás? Zápor? Zivatar? Jégverés? Légiriadó? Ezt kérdezte a farkas is. Meg a róka, a szarvas, az őz, a borz, a nyúl, a hermelin, a császármadár, a fácán… minek soroljam, minden rendű erdei, erdőszéli és mezei állat ezt kérdezte. Mindegyik önmagától kérdezte, mert ugye külön-külön lapultak. A medve a barlangjában, a farkas az odújában, a róka a kotorékban, a császármadár a fészkén, az őz egy sombokor mélyén. Összehúzták magukat – ajjajaj. S közben zúgott a nyer-nyer, búgott a ver-ver, szirénázott a tuj-tuj-tuj, borzongatott az ób-ób.” (Lázár Ervin, Sírós Frukk)

A felsorolásba foglalt megértés/megismerés közvetítése gyakran a könyv koncepciójának része:

Tótfalusi István Meseország lakói c. versgyűjteményében a ismert mesehősök sorakoznak: sárkány, boszorkány, tündér, óriás, törpe, vasorrú bába, troll, ördög, sellő, táltos, griffmadár, Babszem Jankó, öreg király, királylány... és a többiek.

Alois Mikulka A gyerekálom feltatáló c. könyvének második része, ahová felnőtteknek mellékesen szigorúan tilos a belépés, a következő találmányokat sorolja fel: kétemeletes macska, iskolába repítő rakéta, palackba zárt tenger, fogas hal, légyszippantó tigris, holdkaréj-óvoda, emberlábú szék, csillag-körhinta, tengerész-tulipán, sípparancsnok, gonosztevők hajója, különleges szőnyeg, bolhátlanító gép, málladozó falvetítő, gyárkémény-távcső, pizsamamanók, önműködő dobocska.

Az ún. svéd gyerekversek (többek között azt is) megmutatják, hogy milyen sajátos világban kódolódik a gyerekfelsorolások logikája:

Kukorelly Endre: Egyazho
Egy az, hogy elmentünk buszozni, / kettő, hogy ott szuszakolódtunk, / voltunk a piacon, / voltunk több üzletben, / lett pulcsi véve, de sajnos nem nekem,
három, hogy cipeltem a cekkert, / négykor már majdnem esett a hó, / nyafogtam, nem nagyon, / egyszer vagy háromszor, / elegem bír lenni ebből a városból!

Kiss Ottó
A játékban az az igazságos, / hogy bármi lehetek.
Ha akarom, orvos / ha akarom, beteg / ha akarom, kalauz.
A játékban csak az / nem igazságos, ha / Márió is éppen az akar lenni, / ami én. Olyankor / mindig folyó leszek, / kilépek a medremből, / és mindenkit elöntök: / az orvost, a beteget / és még a kalauz is. / Csak pont Máriót / nem tudom elönteni / mert ő akkor mindig hajó lesz.
És ez az, ami a játékban / nagyon nem igazságos.

Alois Mikulka fordításban

Alois Mikulka meséin és rajzain Csehországban egy generáció nőtt fel. Amennyiben túlzás ilyet állítani, érvényes legalább az a kijelentés, hogy e generáció sok (relatív tényező) tagja keresi ma is Mikulka történeteit a könyvüzletekben, na igen, mert amikor keresnek, még nem tudják, hogy rossz helyen teszik, aztán amikor találnak, hurrá, antikváriumban vagy könyvtárban veszik észre magukat. Arról van itt szó, hogy időközben szülővé cseperedtek a generáció képviselői, sokuknak jó okuk (kifogásuk) van újraolvasni a régi kedvenceket, de Mikulka (egyelőre) nem nagyon illik bele a cseh könyvpiacban többé-kevésbé jól bevált kiadói sémákba.

Magyarul, ha jól tudom, csak a Szomorú tigris jelent meg Mikulkától (Móra: 1968, Rab Zsuzsa fordítása). Ezt (mindenféle önámítás nélkül) persze lelkesebben is el lehet mondani: Mikulkát lehet magyarul is olvasni! És amíg újabb fordítások után kutatok, fordítgatok magam is. Például ezt:


Alois Mikulka: VASÁRNAPi KIRÁNDULÁS
Egyszer egy vasárnap ebéd után kirándulni indult az úthenger. Tíz tonna nehéz volt, fújtatott, motorja pedig így járt: DLUDLUDLU! Hát ahogy így mendegél az utcán, az egyik ház előtt halk sírásra lesz figyelmes. S megáll az úthenger csodálkozva, és azt mondja: DLUDLUDLU! Hát itt meg ki sír? Erre egy vékony hangocska szólal meg: Én vagyok az! Meresztgeti az úthenger csodálkozva mindkét ködlámpáját, és mit lát: a bejárati ajtó mögött egy kicsi kulcsocska sírdogál. S azt mondja neki az úthenger: DLUDLUDLU! Hát te meg miért sírsz? És a kulcsocska így nyöszörög: Kirándulni szeretnék! Mire az úthenger: Hát akkor szaladj, és ne sírj itt - DLUDLUDLU! De a kulcsocska megint elsírja magát: De ha egyszer félek. Nagyon kicsi vagyok. Még beesnék valahová, vagy eltévednék, és nem találnék többé haza. Csakhogy én nagyon fontos kulcsocska vagyok. Egy kislányhoz tartozom, nyakába akasztva hord engem iskolába. De amikor vasárnaponként a mamájával és papájával kirándulni megy, engem mindig itthon hagy. S megvakarja az úthenger sárhányójával a kéményét, és azt mondja: Tudod mit? Ha akarod, kirándulhatsz velem - DLUDLUDLU! Mindketten vasból vagyunk, legalább jól megértjük majd egymást. Mit számít, hogy te kicsi vagy, én meg nagy? DLUDLUDLU! S füttyentett egyet örömében a kulcsocska, felmászott gyorsan az úthengerre, és már indultak is.
Kirándulni mennek tehát, és egyenest az erdőbe tartanak. Bizony, az erdő már tele van kirándulókkal, akik napszemüvegükön keresztül mustrálgatják a két furcsa szerzetet. Kik ezek, és mit akarnak? De az úthenger bölcsen szól mindenkihez: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
A kulcsocska visítozott örömében, mert kicsi volt és csintalan, és nagyon tetszett neki, hogy egy úthengerrel kirándul. Ilyesmivel valóban nagyon kevesen büszkélkedhetnek.
Elhajtottak egy erdei vendéglő mellett, és itt így szólt az úthenger: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas vagyok! Erre a kulcsocska meg azt vijjogta: Ó, hogy én is mennyire szomjas vagyok! Beálltak hát a sorba, hogy limonádét vegyenek. Állnak, várnak, és amikor végre rájuk kerül a sor, azt mondja az úthenger: DLUDLUDLU! Adjon nekem ezer - vagyis dehogy - inkább tizennyolcezer limonádét. De hideg legyen ám! DLUDLUDLU! A kulcsocska meg azt vijjogja: Én pedig egy, vagyis inkább három csepp hideg limonádét kérek! És összecsapja erre a limonádéárus a kezét, és azt rebegi: Azt hiszem, ebben a nagy melegben lidércek gyötörnek! Ki hallott már ilyet? Ilyen kívánságot? Nekem össze-vissza három limonádém maradt! És ekkor maga mögé néz az úthenger és látja, hogy mögötte a sorban pontosan három szomjas gyerek ácsorog. Legyint hát egyet a sárhányójával, és azt mondja: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
Behajtottak az áfonyaerdőbe, ahol egy kis patak gurgulázott. Ott megálltak, leugrott a kulcsocska egy áfonyabokorra, és amilyen szomjas volt, bekapott egy egész áfonyát. Kis testén nőtt is rögtön egy dudor, pont azon a helyen, ahol a kulcsok a hasukat hordják. Egy szem áfonya bizony több mint sok egy ilyen kicsi kulcsocskának.
Az úthenger ellenben a patakhoz kormányozott, és ivott, csak ivott. És ha hiszitek, ha nem, jó fél órán keresztül nem is folyt víz a patakban! Aztán végre megtörölte az úthenger sárhányójával a száját, és az mondja: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas voltam! De jó hideg volt ez a víz!
Hát, amint végre mindketten szomjukat oltották, és felfrissültek, leheveredtek a napsütötte réten.
Csak estefelé, amikor a nap már piros pizsamájába bújt, és a madarak felrázták tarka dunyháikat, hogy aludni térjenek, akkor nyújtózott egyet a kulcsocska és az úthenger. Még ásítoztak egy kicsit, majd elindultak hazafelé. És rögvest meg is egyeztek, hogy a jövő vasárnap megint együtt kirándulnak, ha szép lesz az idő. És szavamra mondom, nagyon jól összebarátkoztak ezek ketten.

Mikulka gyerekmeséi

Azt mondta egyszer Alois Mikulka egy vele készített interjúban, hogy azért nem ír már gyerekeknek, mert azon kapta magát, egyre jobban hozzájuk igazítja a történeteit. És hogy a mesélésnek nem alkalmazkodnia, hanem folynia kell, mint ahogy mindig is folydogált, amikor hivatott mesemondók elbeszéléseit hallgatták a felnőttek: piacokon, munka közben vagy olyankor, amikor nem volt más, csak a narratíva, mely hosszú éjszakákon tűz köré vonzotta az egész falut.

Ez így (mondjuk) ad értelmet. Én azonban azt gondolom: Mikulka elbeszélésmódjának sok erénye közül az egyik mégiscsak az, hogy jó érzékkel tud alkalmazkodni a gyerekekhez, ahhoz, ahogy a világot nézik és látják, a képzeleteikhez, vágyaikhoz. Ahhoz, hogy bármi elgondolható, megeleveníthető. Jön, beszél és kirándul az úthenger, iránytűvel és elemlámpával felvértezve bálnabélbe bújik három doktor, az állatkerti tigris kismadárrá változik, és ketrecéből kirepül. Leleményes történetek, melyekben a “dolog” mindenféle hűhó, kertelés és szenzáció nélkül egyszerűen megesik.

Itt van például az “Állatokról és furcsa dolgokról” (O zvířátkách a divných věcech) című kötet 1965-ből. Ingergazdag mesegyűjtemény csillagokról, egy falánk zsiráfról, egy megfázott kiselefántról, teknőcről és szőlőrigóról, palacsintahegyről, gőzhajón utazó óvodáról, kicsit szemtelen majmokról, egy szomorú kisautóról. Meg ilyenekről. Olyan hősökről és szereplőkről, olyan helyekről és helyzetekről, melyekhez a gyerekeknek közük van. Az én három és fél éves fiamnak legalábbis biztosan több, mint a tálacskából tejecskét lefetyelő cicuskához, aki lábacskáival pamutgombolyagocskával játszik, puha ágyikóban, pizsamagatyiban szundikálgat. Na jó, ilyen könyvből talán egyre kevesebb van, és szerencsére nem kell attól tartani, hogy elvadul a helyzet, és jönnek majd a gyerekirodalom-csinálók hangszóróba kiabált remekeikkel: "A kiscica magában tekintetbe vette / A kertet, mert játszani támadt kedve."

Mikulkában az a jó, hogy úgy tud (mégha már nem is akar) alkalmazkodni, hogy közben a gyerekolvasót nem tekinti félnótásnak.