Kicsi Halál látogatása

Kitty Crowther A Kicsi Halál látogatása c. könyve zseniális. Nem pusztán azért, mert olyan témáról ír érzékeny lelkülettel, szeretettel és bizonyos értelemben forradalmi módon, melyről általában sokkal jobban szeretünk hallgatni. Nem egyszerűen azért, mert a képeskönyv teremtő keretei között mesél egyszerűségében is sokatmondó történetet egy társadalmilag tabuizált jelenségről: a halálról. Többről van itt szó.

Hosszú listáját lehetne megírni azon gyerekkönyveknek, melyek a halál témáját dolgozzák fel. Ezek általában a gyerekek számára kulcsfontosságú emberek (szeretteik, nagyszüleik, szüleik) elvesztésén, gyógyíthatatlan betegségeken, fenyegető katasztrófákon keresztül mesélnek a halálról. A Kicsi Halál látogatása nem csak egy újabb variáció egy már jól körbejárt témára, nem csak újabb eleme a tartalmas listának. Több jellemzője miatt tartom egészen különlegesnek a könyvet.

Kitty Crowther látszólag össze nem férő dolgokat vegyít történetében, s bár talán túlzás lenne szerzői szándékként írni le, mindenképpen nyomon követhető alkotásában az, ahogy az oximoront a kreatív képi és textuális kifejezőforma szintjére emeli. A domináns társadalmi elképzelésekhez képest egymással ellentmondó értelmi szintek keverednek abban, ahogy a szerző megjeleníti a halált: kicsi, magányában bánatos, szeretetre vágyó, szándékát tekintve jóságos, nagyon is élő alakként mutatja be.

A halál kaszás alakja általában nem az a szereplője a történetnek, akivel együttérezni képes az olvasó. Kitty Crowthernek ezt is sikerül elérnie. Az elmesélt történet ugyanakkor hiteles marad, nem lendül át az élelet elutasító, dekadens világlátásba. A könyv azt sugallja, hogy az élet öröme és értéke érintetlen maradhat akkor is, ha a halált mint annak természetes részét fogjuk fel. Nem kell az életet megtagadni ahhoz, hogy a halált, vagy legalábbis bizonyos dimenzióját elfogadni, szeretni lehessen.

A halál építő erejű detabuizálását Crowther a humor segítségével tökéletesíti. Egy újabb oximoronja a narratívának, hogy a halálról szóló könyvben mosolyra húzódhat az olvasó szája. S mert nagyon érzékenyen műveli ezt is, eléri azt, hogy a halálra vonatkozó mélységet könnyed módon érintse, hisz mégiscsak gyerekekhez szól ez a könyv.

A történet arról szól, hogy Kicsi Halált valójában nem ismerik az emberek. Rettegnek tőle, és soha nem üdvözlik jöttét. Kicsi Halál boldogtalanul végzi dolgát, szomorúan vezeti át az embereket birodalmába. A fázóknak tüzet gyújt, de azok félreértik gesztusát, úgy vélik, ezek már a pokol lángjai. Így megy ez egészen addig, amíg Evelinnel nem találkozik. A kislány örömmel kiáltja: Hát, itt vagy végre!  Olyan felszabadult lelkesedéssel indul el a Halállal, hogy szinte maga vezeti kísérőjét. Túlvilági közös dolgaikat meséli el a könyv, kiderül, miért várta már őt a kislány annyira, barátságuk születésének fátyolszerű és játékos lebegését ismerjük meg, az elválást és csodálatos újratalálkozást. Hogy ez pontosan hogy és miért zajlik, nem árulom el, hogy ott legyen majd a meglepetés a könyv végén nektek is, ha egyszer majd olvassátok.

(Kitty Crowther, La visite de Petite Mort, L’École des loisirs, Paris, 2004. Csehül Návštěva malé smrti, Baobab, Praha, 2013.)

Fotórészletek a Minából

(David Almond, My Name is Mina, Hodder Children's Books, 2010.)

A nevem Mina

A Könyvmutatványosok oldalára írtam a következő gondolatokat David Almond regényéről. A téma azóta is velünk van él, a lelkesedést sikeresen terjesztem magam körül: Csaba egy pozsonyi kollégájával a múlt héten a Skellig alapján tartott szemináriumot a brünni szociológia tanszéken. Annak, ami ott a diákfejekben elkezdődött, folytatása lesz. És ez jó.

                                    

 David Almond egy vele készített interjúban pár évvel ezelőtt arról beszélt, hogy ha gyerekeknek ír, mintegy magának is azt hangsúlyozza saját múltjára tekintve vissza, hogy bár szörnyű és rettenetes tud lenni az élet, a végén mégiscsak jóra fordul minden. Hogy a csoda nem egy másik világon vár ránk, mert itt van már eleve abban, amiben élünk. A Nevem Mina c. könyvének akár ez is lehetne a mottója. A kilenc éves kislány története arra tanít, hogy ezt nem is olyan nehéz észrevenni.

Minát a magyarul is megjelent, Skellig c. regényből már ismerheti az olvasó (Anna írt szívhez szóló ajánlót a könyvről). David Almond rendhagyó módon nem a történet folytatását, hanem az előzményét írta meg. A Skellig angyalvarázsát egy esetleges narratív továbbgördítés biztosan széttörte volna, hisz szerzői kimondásra kényszerítene olyan távlatokat és összefüggéseket, melyeket Almond a nagy mesemondók érzékenységével és tudásával a gyerekolvasóra bízott. Hogy a témát folytathassa, Almond előre ugrott az időben. A Nevem Mina a kislány naplójának formáját ölti magára: életének annak időszakába enged bepillantást nyerni, amikor édesanyja kiveszi őt az iskolából, hogy ezentúl otthon tanítsa. A kislány gondolatainak, érzéseinek, belső világának bemutatása után a könyv ott ér véget, ahol a Skellig elkezdődik. A napló azzal a pillanattal zárul, amikor Mina (szószerint) beleugrik a szomszéd kisfiú, Michael életébe.

Irodalmi szempontból szerfelett érdekes a két könyv viszonya. Egymásnak megbízható, jó textuális társai, gondolatilag kölcsönösen kiegészítik egymást, mégis függetlenek egymástól, s ez nem csak a két regényt jellemző különböző szövegstratégiából fakad. A Nevem Mina önálló könyvként is megállja a helyét, teljesértékű olvasmányélményt nyújt, a Skellig  pedig nem igényli narratív előzményét abban az értelemben, hogy azoknak, akik a két könyvet még nem olvasták, a Nevem Miná-t kellene először olvasásra ajánlanunk. A két gyerek, Mina és Michael élete szorosan összefonódik, látható és láthatatlan szálak kötik őket össze, életüket mégis saját maguk élik: önmaguknak önmagukért. Ez a vonás jellemzi a két regény viszonyát is. Textuális értelemben összefonódnak, mégsem beszélhetünk egy történet két részéről, mindkét regény saját, specifikus hangján szól az olvasóhoz egy adott történeti egészen belül.

Minát is másnak látjuk bennük, a két regény másképp bontakoztatja ki identitását. A Nevem Miná-ban sokkal sebezhetőbb, bizonytalanabb, visszahúzódóbb, mint a Skellig-ben. Nem arról van szó, hogy Almond elfelejtette volna, milyenre írta meg Minát, egyszerűen csak más szemszögből mutatja be: amíg a Skellig-ben a kislányt Michaelhez való viszonyán keresztül ismerjük meg, mintegy kívülről, szociális viszonyain keresztül, addig az előzmény-folytatásban belső, rejtegetett lelki világának szempontjából. A két regény együtt ábrázolja Mina identitását, nyomon kíséri annak kontextuális alakulását/formálódását, s meggyőzően integrálja az “ez vagyok” és az “ez szeretnék lenni” pozícióját is.

Mina szabad, fantáziadús, érzékeny gyerek, akit a környezete furcsának, bolondnak tart. Naplója nem az események, történések száraz felsorolása, inkább a csodákat kutató és követő vándorlásának rögzített formája, amolyan gondolatfolyam, melybe beleférnek a narratívák, költemények, új szavak, szózuhatagok, ahogy susmorognak, kiáltanak, táncolnak vagy épp énekelnek. Vagy egyszerűen csak helyet hagynak a csendnek, az üres lapoknak. Ha a téma megkívánja, első szám harmadik személyben ír magáról. Ezzel segíti elő, hogy reflexív pozícióba helyezkedve megértse önmagát, érzéseit, vívódásait. Az egyik legmeghatóbb ilyen történet arról szól, ahogy évekkel ezelőtt meghalt édesapját keresi a föld alatt, hogy onnan, a halál birodalmából visszahozza az életbe. Saját leírt történetének köszönhetően érti meg fokozatosan, hogy igyekezete “gyerekes” dolog volt, s megérik benne az elfogadás.

Mina naplója nem csak dokumentuma egy bizonyos fajta látásmódnak, hanem amolyan játékos kézikönyve is. Ún. rendkívüli feladatokkal tüzdeli meg szövegét, melyekkel közvetett módon a kisgyerekek által még intuitíve megélt meditatív szemlélődésre, sablonmentes gondolkodásra és tapasztalatszerzésre tanít költőket, filozófusokat, vallásos bölcseket idézve meg. Például: formálj mutató- és hüvelykujjadból egy kis figyelő karikát, és nézd rajta keresztül az eget, várj türelmesen, amíg a figyelő terébe megérkezik valami különleges látnivaló, vagy egyszerűen csak figyeld az ürességet. Kukucskálj így nappal és éjjel. Vagy: Írj egy üres oldalt. És aztán nézd meg közelről az ürességet. Vagy: menj el pisilni, húzd le magad után, és hallgasd az öblítés vízhangját. Gondold végig, hová megy és mi lesz belőle. Vagy: menj aludni. Aludj, amíg szárnyalsz. Szárnyalj, amíg alszol. Írj, láss, hallgass, figyelj, gondolkodj, érezz, hogy az írás, látás, hallgatás, figyelés, gondolkodás és érzés legyen.

Az otthonoktatás ezen a szálon jön a történetbe. Mina megjegyzi, hogy ha felnő, tanár szeretne lenni, hogy mindezen dolgokra megtanítsa a gyerekeket, mert az iskolák elfelejtetik velük ezeket a képességeket. Mina önálló, szabad gondolkodóként nem illik bele az iskola intézményrendszerébe, annak normalizáló stratégiái fogva tartják Mina testi és lelki szárnyalását. Az otthonoktatás pozitívumait hangsúlyozza a könyv, ugyanakkor Almond nagyon kiegyensúlyozott képet fest. Nem általában iskolaellenes, inkább konkrét iskolai helyzetek, céltudatos cselekvések, módszertanok kritikáját fogalmazza meg, s amellett érvel a sorok között, hogy bizonyos fejlődési szakaszokban, bizonyos gyerektípusok számára, bizonyos időre jobban megfelel az otthonoktatás.

Jó lenne egyszer magyarul is olvasni a könyvet. Ha Szabó T. Anna nyelvén szólalna meg, az úgy lenne túl sok a jóból, hogy nem tudnám illedelmeskedő hárítással visszautasítani.

(David Almond, My name is Mina. Hodder Children's Books. 2010.)

"Hagyom, hogy megjelenjen..." (április)

Sophie Strady - Anouck Boisrobert - Louis Rigaud,  

Dans la forêt du parreseux, Édition Hélium, 2011.

Jó a világ, jó egy könyv

Egyre jobban értem, bármilyen szeszélyes szubjektivizmusnak tűnik is, miért mondta Peter Brown, hogy ha egy könyvet olvas, és ahhoz vonatkoztatni tud, ha annak tartalma képzeletét hosszú időre leköti, akkor az egy jó könyv.

Alena Ježková Jó világ c. könyve ilyen. Jó könyv. Pedig nincs benne semmi különös. Vagy mégis: mert vonatkoztatni tudunk hozzá, képzeletünkben hosszú napokig ott marad. Az életünk pici darabkáit tudjuk benne újralátni, és tudunk új pici darabkákat rakosgatni életünkbe, hogy még szebb, még jobb legyen. Paul Ricoeurnek volt igaza, s amit a narratívákról mondott általában, elmondható a gyerekkönyvekkel kapcsolatban is: az életet mintázzák és ugyanakkor mintaként szolgálnak az életnek.

Alena Ježková gyerekhangon mesélt könyvének üzenete annyi, hogy a világ jó. Az is jó, hogy az illusztrációkat Darja Čančíková készítette hozzá. Meg az is, hogy az Albatros kiadó adta ki Csehországban, amit azért érdemes külön kiemelni, hogy néha-néha a szerkesztők mesteri háttérmunkájáról is említést tegyünk. Nem tudom, személy szerint kit illet a dicséret, mindenesetre nagyon jól kiérezte: egy alapjában véve optimista szövegstratégián nagyon sokat ronthat, ha mézesmázos, gyermeki idillvilágot majmoló képeket társítanak hozzá. Bizalmatlan voltam az elején én is: miféle dolgokkal akarják itt áltatni a gyerekeket? Milyen világértékelő ideológia rejtőzködik itt a gyanútlan olvasó megtévesztésére várva? Miféle általánosítás és abból fakadó redukcionizmus mesélteti itt magát?

De ha áltatás lenne, gondoltam, az nem így nézne ki. Ha “a világ jó” leegyszerűsített sematizmusként lenne a szövegben tálalva, akkor annak más képi megjelenítésre lenne szüksége. Beleolvastam. Kiderült fokozatosan, hogy a könyvben leírt világ nem attól lesz jó, hogy a gyerekek előtt lehazudjuk a dolgok felét a másik felét meg tabuizáljuk. A sok kellemes gyerekélmény mellett szó van a könyvben az elvesztésről, a meg nem értésről, a betegségről, az öregségről is. Mindezek egy jó világ rendíthetetlen keretében jelennek meg, és mert biztos, kiszámítható helyet kapnak benne, egy gyerek számára is elfogadhatóvá, feldolgozhatóvá válnak. Egy ilyen, biztonságot adó keretben ideje van az elmúlásnak, és ideje a születésnek, van értelme a sírásnak, és értelme a nevetésnek. Szülőként pont a pozitív exisztencialista alapállás kompetenciájának és a mindennapi élet apró banalitásaiban rejlő jóságra való odafigyelés képességének közvetítését értékelem a legjobban. Ráismertem a könyvben arra a világra, melyet gyerekeimnek mindig is megteremteni szerettem volna, és mert ez nem jár mindig sikerrel, különleges ajándékként gondolok a könyvre, valahányszor a kezembe veszem.

A történet egy háromgyerekes, falun élő család mindennapjairól szól. Azon szerencsés mindennapokról, melyekben az évszakok ritmusára való ráhangolódás során mindig történik valami figyelemreméltó. Vannak dolgok, melyek azért lesznek fontosak, mert az élet ciklikus rendjét teremtik meg (mondjuk azzal, ahogy kinőtt kabátot megkap a kistestvér, ahogy karácsonyt ünnepel a család, ahogy nagymamát a termetőbe kísérik az unokák, hogy ott nagypapával lehessen egy kicsit), vagy épp azért, mert a különlegessel gazdagítja a napokat (Marek először megy bácsikájával “plein air”-be festeni, Markéta először vásárolhat cicitartót). Az események gazdagságát a gyermeki, korcsoportokra lebontott elbeszélői perspektíva váltakozása adja: az egyes fejezeteket Markéta és Marek, a két kisiskolás, és Emma, a hároméves óvodás meséli el. A világra való rácsodálkozás, az élet összefüggéseinek kibontakozása, filozofikus mélységeinek megértése vagy egyszerűen csak ez élet itt-és-mostjainak elfogadása aszerint változtatja színét a könyvben, hogy épp ki mesél. (Két rövid fejezet a kutyának is jut.) A testvérek viszonyába ágyazottan annak megértése is megjelenik az egyes fejezetekben, ahogy ezt a szemléleti sokaságot egy gyerek értelmezi, rendezi el életében.

Nem magyaráztunk semmit. Csak olvastam hatévesemnek, hogyan látják jónak a világot más gyerekek. Az ő hangukra figyelt, szinte velük együtt lélegzett vászonra festés közben, szinte sírt, amikor a beteg kutyáért aggódtak, s benne volt nyakig a cicitartó vásárlás nagy eseményében is, bár ő fiú. Nem felejtette el egy nap sem, hogy kérje a folytatást. A jóban kívánt megnyugodni, s a könyv ezt megadta neki. 

(Alena Ježková / Darja Čančíková, Dobrý svět. Praha: Albatros, 2012.)

"Hagyom, hogy megjelenjen..." (március)

Kaatje Vermeire, Mare en de dingen, De Eenhoorn, 2010.