Szülővárosomban sok volt a gyerekkorú templomkerülő - a nyitraparti lakótelep irányából érkezve a Főtérre fürge léptekkel kerültük meg a katolikus templomot, mert közvetlen szomszédságában ott lakott a gyerekkönyvtár. Máig élesen emlékszem édeskés, ragasztós illatára, a könyvtáros néni vastag, sötét szemüvegkeretén átszűrődő figyelmes tekintetre, a gyűrött könyvtárigazolványomra, amit rendszeresen elvesztettem, és nagyon rühelltem félévenként újat kérni. És arra is emlékszem, hogy ebben a gyerekkönyvtárban fedeztem fel, hogy van egy lány a barátnőim között, aki többet olvas nálam, pedig engem otthon egyfolytában lekönyvmolyoztak. Magdi volt az. Ő nyolcasával hordta haza a könyveket, és leesett az állam, mikor kiderült, hogy tényleg el is olvassa mindegyiket. Nem akartam versenyezni vele, mindenesetre kezdtem odafigyelni, milyen könyveket cipel magával. Az első regény, amiről biztosan tudom, hogy az ő tanácsára olvastam el,
Vilma doktorasszony volt. Barátságunk irodalmi fejezete talán itt kezdődött. És most, sok idő elteltével négy pici embernek köszönhetően megint összekötnek minket a gyerekkönyvek (is). Az érsekújvári gyerekkönyvtár épülete, ha jól tudom, a kilencvenes évek eleje óta a katolikus ifjúság gyülekező helye lett, mi Magdival pedig leggyakrabban az interneten találkozunk. Ez utóbbinak sok előnye van, de az az édeskés könyvtári illat hiányzik egy kicsit.
Ezt a hosszú felvezetőt
A magányos telefonfülke c. képeskönyv miatt írtam (
The Lonely Phone Booth, írta Peter Ackermann, illusz. Max Dalton, David R. Godine, Boston, 2010), mert minden pozitívuma mellett számomra nem csak egy jó gyerekkönyv lesz a sok közül. Az élmény több annál: a képeskönyvet Magditól kaptuk idén karácsonyra. És ez az a pont, ahol Magdi, barátságunk története és a magányos telefonfülke összeérnek.
A történet arról szól, hogy a West End Avenue és a 100. utca sarkán álldogáló, büszke és közkedvelt telefonfülkéből hogyan lesz egy elhagyatott, lepukkant, semmiresejó utcai roncs, aKiről fokozatosan megfeledkeznek a manhattaniek. Igen, a gepárdokat leköröző gyorsassággal tért hódító mobiltelefonok miatt. A telefonfülke szomorúan nézi az eseményeket, és bizony bajba is kerülne a végén, ha nincs egy világvárosi közösség, amelyik megmenti életét.
Olyan gyorsan rohan ez a világ (közhely), hogy négyéves gyerekemnek is letűnt korok véletlenül itt maradt relikviáiának tűnnek a telefonfülkék. Régen, amikor még nem voltak mobiltelefonok, ezekből a kis bódékból szoktak telefonálni az emberek, hallom vissza magyarázatomat, és hirtelen akár nagyon öregnek is érezhetném magam (juszt se!). Néha bekukucskálunk a koszos és büdös telefonfülkébe, néha az onnan veszedelmes hangon kirobbanó “huuuu”-ra riadok meg, de úgy igazából csak díszletnek számít, hisz embert telefonálni nem láttunk ott soha.
Ackermann története kicsit nosztalgikus, de az a jó benne, hogy a telefonfülke példájával vissza tud lopni a jelenbe valamit abból, amit ebben a fene nagy tempójú fejlődésben és rohanásban máskülönben elfelejtenénk. Eseményeket, melyekről a telefonfülkéből adtunk hírt nem is olyan régen, érzéseket és tapasztalatokat, melyek a mobiltelefonok korában nem reprodukálódnak, hétköznapi világokat, melyek kényelmetlenül gyorsan szertefoszlanak. És ott van persze üzenetként a könyvben az is, hogy a régi jó.
A magányos telefonfülkéért mi itthon már nem izgulunk. De nem csak a történet végkicsengése miatt. A Google Earth segítségével ellenőriztük, tényleg ott van-e. Rajongva ismertük fel!
