David Almond egy vele készített interjúban pár évvel ezelőtt arról beszélt, hogy ha gyerekeknek ír, mintegy magának is azt hangsúlyozza saját múltjára tekintve vissza, hogy bár szörnyű és rettenetes tud lenni az élet, a végén mégiscsak jóra fordul minden. Hogy a csoda nem egy másik világon vár ránk, mert itt van már eleve abban, amiben élünk. A Nevem Mina c. könyvének akár ez is lehetne a mottója. A kilenc éves kislány története arra tanít, hogy ezt nem is olyan nehéz észrevenni.
Minát a magyarul is megjelent, Skellig c. regényből már ismerheti az olvasó (Anna írt szívhez szóló ajánlót a könyvről). David Almond rendhagyó módon nem a történet folytatását, hanem az előzményét írta meg. A Skellig angyalvarázsát egy esetleges narratív továbbgördítés biztosan széttörte volna, hisz szerzői kimondásra kényszerítene olyan távlatokat és összefüggéseket, melyeket Almond a nagy mesemondók érzékenységével és tudásával a gyerekolvasóra bízott. Hogy a témát folytathassa, Almond előre ugrott az időben. A Nevem Mina a kislány naplójának formáját ölti magára: életének annak időszakába enged bepillantást nyerni, amikor édesanyja kiveszi őt az iskolából, hogy ezentúl otthon tanítsa. A kislány gondolatainak, érzéseinek, belső világának bemutatása után a könyv ott ér véget, ahol a Skellig elkezdődik. A napló azzal a pillanattal zárul, amikor Mina (szószerint) beleugrik a szomszéd kisfiú, Michael életébe.
Irodalmi szempontból szerfelett érdekes a két könyv viszonya. Egymásnak megbízható, jó textuális társai, gondolatilag kölcsönösen kiegészítik egymást, mégis függetlenek egymástól, s ez nem csak a két regényt jellemző különböző szövegstratégiából fakad. A Nevem Mina önálló könyvként is megállja a helyét, teljesértékű olvasmányélményt nyújt, a Skellig pedig nem igényli narratív előzményét abban az értelemben, hogy azoknak, akik a két könyvet még nem olvasták, a Nevem Miná-t kellene először olvasásra ajánlanunk. A két gyerek, Mina és Michael élete szorosan összefonódik, látható és láthatatlan szálak kötik őket össze, életüket mégis saját maguk élik: önmaguknak önmagukért. Ez a vonás jellemzi a két regény viszonyát is. Textuális értelemben összefonódnak, mégsem beszélhetünk egy történet két részéről, mindkét regény saját, specifikus hangján szól az olvasóhoz egy adott történeti egészen belül.
Minát is másnak látjuk bennük, a két regény másképp bontakoztatja ki identitását. A Nevem Miná-ban sokkal sebezhetőbb, bizonytalanabb, visszahúzódóbb, mint a Skellig-ben. Nem arról van szó, hogy Almond elfelejtette volna, milyenre írta meg Minát, egyszerűen csak más szemszögből mutatja be: amíg a Skellig-ben a kislányt Michaelhez való viszonyán keresztül ismerjük meg, mintegy kívülről, szociális viszonyain keresztül, addig az előzmény-folytatásban belső, rejtegetett lelki világának szempontjából. A két regény együtt ábrázolja Mina identitását, nyomon kíséri annak kontextuális alakulását/formálódását, s meggyőzően integrálja az “ez vagyok” és az “ez szeretnék lenni” pozícióját is.
Mina szabad, fantáziadús, érzékeny gyerek, akit a környezete furcsának, bolondnak tart. Naplója nem az események, történések száraz felsorolása, inkább a csodákat kutató és követő vándorlásának rögzített formája, amolyan gondolatfolyam, melybe beleférnek a narratívák, költemények, új szavak, szózuhatagok, ahogy susmorognak, kiáltanak, táncolnak vagy épp énekelnek. Vagy egyszerűen csak helyet hagynak a csendnek, az üres lapoknak. Ha a téma megkívánja, első szám harmadik személyben ír magáról. Ezzel segíti elő, hogy reflexív pozícióba helyezkedve megértse önmagát, érzéseit, vívódásait. Az egyik legmeghatóbb ilyen történet arról szól, ahogy évekkel ezelőtt meghalt édesapját keresi a föld alatt, hogy onnan, a halál birodalmából visszahozza az életbe. Saját leírt történetének köszönhetően érti meg fokozatosan, hogy igyekezete “gyerekes” dolog volt, s megérik benne az elfogadás.
Mina naplója nem csak dokumentuma egy bizonyos fajta látásmódnak, hanem amolyan játékos kézikönyve is. Ún. rendkívüli feladatokkal tüzdeli meg szövegét, melyekkel közvetett módon a kisgyerekek által még intuitíve megélt meditatív szemlélődésre, sablonmentes gondolkodásra és tapasztalatszerzésre tanít költőket, filozófusokat, vallásos bölcseket idézve meg. Például: formálj mutató- és hüvelykujjadból egy kis figyelő karikát, és nézd rajta keresztül az eget, várj türelmesen, amíg a figyelő terébe megérkezik valami különleges látnivaló, vagy egyszerűen csak figyeld az ürességet. Kukucskálj így nappal és éjjel. Vagy: Írj egy üres oldalt. És aztán nézd meg közelről az ürességet. Vagy: menj el pisilni, húzd le magad után, és hallgasd az öblítés vízhangját. Gondold végig, hová megy és mi lesz belőle. Vagy: menj aludni. Aludj, amíg szárnyalsz. Szárnyalj, amíg alszol. Írj, láss, hallgass, figyelj, gondolkodj, érezz, hogy az írás, látás, hallgatás, figyelés, gondolkodás és érzés legyen.
Az otthonoktatás ezen a szálon jön a történetbe. Mina megjegyzi, hogy ha felnő, tanár szeretne lenni, hogy mindezen dolgokra megtanítsa a gyerekeket, mert az iskolák elfelejtetik velük ezeket a képességeket. Mina önálló, szabad gondolkodóként nem illik bele az iskola intézményrendszerébe, annak normalizáló stratégiái fogva tartják Mina testi és lelki szárnyalását. Az otthonoktatás pozitívumait hangsúlyozza a könyv, ugyanakkor Almond nagyon kiegyensúlyozott képet fest. Nem általában iskolaellenes, inkább konkrét iskolai helyzetek, céltudatos cselekvések, módszertanok kritikáját fogalmazza meg, s amellett érvel a sorok között, hogy bizonyos fejlődési szakaszokban, bizonyos gyerektípusok számára, bizonyos időre jobban megfelel az otthonoktatás.
Jó lenne egyszer magyarul is olvasni a könyvet. Ha Szabó T. Anna nyelvén szólalna meg, az úgy lenne túl sok a jóból, hogy nem tudnám illedelmeskedő hárítással visszautasítani.
(David Almond, My name is Mina. Hodder Children's Books. 2010.)
.jpg)
