Lista, ha képet ölt

A kép forrása: Liza Kirwin, Lists: To-dos, Illustrated Inventories, Collected Thoughts, and Other Artists, és ahol a könyvre rábukkantam: Book By Its Cover. A téma pedig minden bizonnyal folytatódik.

Három papa és egy mama

Ezt vagy azt tudtam ugyan a három íróról, persze olvasóként csak a harmadikhoz volt igazán közöm, mégis, amikor úgy határoztam, vállalom felelőtlen költekezés után azonnal jelentkező lelkiismeretfurdalásomat, és hazaviszem ezt a könyvet (is), minden meggyőző eszmefuttatás helyett az a gesztus bírt a döntőérv erejével, amellyel három papa (történetesen éppen írók) könyvet ír egy mamáról, akarom mondani a mamáról. (Bocsánat, ez a mondat jó hosszúra sikeredett, és még ezt a beékelést is olvasni kell, na kész gyötrelem...)
A könyv, amiről itt szó van, nem rég jelent meg a Brio kiadó gondozásában. Címe (Három papa és egy mama, csehül Tři tatínci a maminka) összeér a szerzők kibenlétével, mivoltjával: az első fejezetet Martin Reiner írta, a másodikat Michal Viewegh, a harmadikat Pavel Šrut. Ők a papák, az empirikus szerzők, akik közösen megteremtik a kitalált, ugyanakkor nagyon valósághű papát, aki “magas volt, göndör hajú és gömbölyű szemüveget viselt, ezért aztán kissé úgy nézett ki, mint egy makimajom. És termetes mellkasa volt, gáláns megjelenése, és sose nevette ki mama romantikus elképzeléseit arról, hogy milyen a szép élet. Papa ugyanis író volt...”, és megteremtik a titkokat rejtő, szép elképzelésekkel bíró, kitalált mamát, akinek gondolatait ez a bizonyos makimajomszerű papa azonnal le is jegyzeteli. A könyvet Galina Miklínová illusztrálta. Ő pedig az az empirikus illusztrátor és mama, aki az amúgy is kusza könyvbéli viszonyokat realitás és fikció között, ha lehet, még bonyolultabbá teszi azzal, hogy a kitalált papát (a makimajomszerűt) Vieweghre hajazóra rajzolja meg. Eco legyen a talpán, aki ezen kiigazodik.
A négy alkotó teremtette könyv egy szabásmintába írt bevezetéssel kezdődik:
“Az anyukáknak, kell hogy legyen valamilyen titkuk. Egyrész azért, hogy érdekesek legyenek az apukák szemében, a gyerekeik szemében... és persze saját maguk szemében is! Perszehogy tök jók az anyukák már csak azon oknál fogva, hogy anyukák, de ha egy anyuka ráadásul még egy kicsit titokzatos is, és ezt tudja, hát az kész főnyeremény. És ezt a gyerekek nagyra értékelik. Már akkor is, amikor kicsik. Hát még ha megnőnek! De erről egy egészen más történet szólhatna. Egy szó mint száz, a titokzatos anyukák nem mennek ki a divatból. És az apukák állandóan odavannak ezekért az anyukákért. Néha olyan nagyon, hogy írnak róluk valamit. Mint e könyv három papája. Valahogy így lesz ez talán: az okos anyukák titkaikat gondosan bestoppolják, az ügyes apukák pedig kinyisszantják azokat. Így...”
És itt elkezdődik a történet egy kislányról, akivel mindenféle titokzatos dolgok történnek meg, amíg az öreg hippinél, vagyis Anton bácsikájánal nyaral, és akiből az az állítólagosan titokzatos mama cseperedik fel, akinek mesevilágba szőtt rejtélyes kalandjait gyerekei élik át újra a közben még öregebbé lett Anton bácsinál. A történet egyszerű, könnyen olvasható, helyenként egyenesen élvezhető. Csakhogy van egy csakhogy. Az a titokzatos mama, aki állítólag sose megy ki a divatból, és akit állítólag megismerhetünk ebben a könyvben, egy magával meghasonlott perszónává kerekedik, aki gyerekei felcseperedtével nem igazán tud mit kezdeni magával, s mert az újabb gyerekprojektre férjura nem kapható, valami mást kell kitalálni számára. Kutyát kap ajándékba, aztán Indiába küldik, hadd jógázzon kedvére. Bárhogy is forgatom a történetet, az, aki benne aktív viszonyban áll a rejtélyekkel, nem más mint Anton bácsi. És ha ez így van, akkor valójában az öreg, elkopott hippik azok, akik (ha egy kicsit szerencsések vagyunk) nem mennek ki a divatból.

(Martin Reiner, Michal Viewegh, Pavel Šrut, Galina Miklínová, Tři tatínci a maminka, Brio, Praha, 2010)

VI. Gyerekirodalmi fesztivál és vásár, Budapest

Arra készültem, hogy majd ha a fesztiválra megérkezünk, egyik gyerekem hirtelen éhes lesz mint a szomorú barna medve, és ennivaló után ered, mikor is másik gyerekem saját lábába botlik, elesik, és úgy ordít, hogy nem is hallom szavamat, mellyel időt próbálok nyerni egyik gyerekemnél, aki közben bejelenti, hogy pisilnie kell, és már régóta, csak elfelejtett szólni, s pár pillanattal később mondjuk hihetném, hogy éhség, baleset, magas vízszint megoldva, de akkor meg figyelmeztető sms érkezik, miszerint elfelejtettem postázni egy szerződést, eszembe jut, hogy nem hoztunk magunkkal tartalék pelenkát, egyik gyerekem nyakig áll a szökőkútban, a másik hasmenést kap, vagy sírni kezd, mert már fáradt, és aludni szeretne, közben mondjuk fázunk is, mert nem hoztunk meleg ruhát, és ráadásul úgy néz ki, hogy útközben elhagytuk nénémék lakáskulcsát, erre aztán sorstárs-férjemnek megfájdul a foga, nekem a jobb vállam, villámlik, menny dörög, kitör a forradalom, jön az árvíz, kiújul a pestis.

De nem.

Már a villamosban olyan érzésünk támad, hogy itt valami különös dolog zajlik. A legidősebb fajta nagymamák és nagypapák versengenek abban, hogy helyüket nekünk átadhassák, hiába minden hárító próbálkozásunk, leszállnak nem sokára, erre hivatkoznak, ácsorognak kapaszkodva, kapaszkodnak ácsorogva, s közben dicsérik két szép gyerekünket. Nem tudom, mi a nagyobb bennem: a zavar vagy a kellemes meglepetés.

Mire a Müpába érünk, már tart a felolvasás a Lackfi János szerkesztette Aranysityakból, majdnem négyéves gyerekemet érdekli is meg nem is, mi felnőttek egy szekundum alatt ráhangolódunk a versekre, rácsodálkozok a könyv születésének néhány részletére, mert hát jajj de jó, hogy Lackfi rádumálására gyerekverset ír az is, aki azt ellenkező esetben talán nem tette volna. Figyelem, ahogy szerzők egymásnak (is) dedikálnak, a mélypiros könyvek kézről kézre járnak, mi meg szaladunk Szalóki Ági koncertjére, mert mi van, ha elhozza Fehérlófiát is, és mi nem vagyunk ott. Fehérlófia helyett Szabó T. Anna ül Ági mellett a színpadon, nincs gyerekpanasz: folyik a verselés. Anna (sok más íróval, költővel ellentétben) tud verset mondani, és ezt ugyanolyan szeretettel teszi, mint amilyen szeretettel Ági mosolyog vissza éneklés közben az emberekre (rám :-)).

Jön a délután, viszonylag gyorsan döntök a Zászlótér és vendégei mellett, s még mielőtt sajnálkozni kezdenék azon, hogy nem lehetek egyszerre két, nem is, három helyen, azon kapom magam, hogy két tündér-boszorkány teljesen a hatalmába kerít: Szegedi Katalin és Boldizsár Ildikó alkotói egymásra találásának története elhangzik, e történetnek mondanivalója pedig megelevenedik abban az őszinte örömben, mellyel ez a két, göndör hajú tündér-boszorkány játszani, beszélni és új mesét teremteni tud. Később Paulovkin Boglárka és Kiss Ottó is történetet mondanak, a Csillagszedő Márió történetét, és ebben pedig (sok más minden mellett) az a szép, ahogy Janikovszky Évának köszöni meg a mai gyerekirodalmat, s teszi ezt a két elbeszélő szavaiból egy narratívává összekovácsolódott emlékszövet anélkül, hogy explicite elhasználná, elcsépelné a hála gyakran üresen kongó frázisait.

És találkozunk Eszterrel, és gazdagabbak leszünk egy emberélménnyel meg egy bájos, selyemfülű nyuszival, akinek sajnos egyelőre nincs neve, mert kisfiammal nyuszi betűs nevet keresünk, de fantáziánk (egyelőre) megakadt a nem igazán hangzatos Nikitánál és Ninánal.

A szombati program vége felé azért eljutok az Előadóterembe is, ahol Háy János, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Kiss Ottó és Bódis Kriszta beszélgetnek a szegénységről és irodalomról. Élénk és nagyon fontos vita ez elméleti és gyakorlati szempontból is, sajnálom, hogy csak a közepébe csöppentem bele, és sajnálom, hogy a hozzászólókban kicsire zsugorodott a hallgatni és meghallgatni tudás, hogy megjegyzéseikkel szinte kiszorítják az elhangzott lényegi kérdéseket a teremből. De nem bosszankodok, kávé és fagyi következik, és bízom benne, hogy valahol a nyomtatott médiákban majd rátalálok a vita folytatására...

A fesztiválnak volt egy kellemes vasárnapja kellemetlen ebéd kereséssel, s azóta meg eltelt egy hét. Ha mostanában jövet-menet mesélésbe kezdünk, mert nálunk máshogy nem lép a láb, mindig Budapesten kötünk ki, Dezsőéknél alszunk, a pályaudvaron Rókával és Egérrel találkozunk, visszük őket is Szalóki Ági koncertjére, ahol persze ott van Fehérlófia is, kisfiam tubástól vonul a színpadra, és zenéli boldogan ő is a Gingallót.