František Skála, Cílek és Lída igaz története

František Skála az a fajta művész, akiről szinte mintázni lehetne a művészi életformát. František Skála szobrász, illusztrátor, énekes, táncos, és ki tudja, még minden más. Ha kérdezik, kézségesen és kedvesen válaszol, mégis minden feleletével felrúgja, relativizálja, dekonstruálja a feldobott témát. A köztesség, a köztes lét és művészeti kifejezésmód nagy mutatványosa ő, aki egyszerre magányos remete és exhibicionista, egyszerre konzervatív és formabontó úttörő, egyszerre természeti és városi, egyszerre mágikusan elvont és indusztriálisan konkrét. Érdekes módon ezek a szavak nemcsak a szerzőt, de művét is jellemzik.



A Cílek és Lída igaz története c. képregénye szervesen magába foglalja a fent említett ellentétpárokat. A klasszikus, Josef Sudek fotográfikus látásmódját megelevenítő természetábrázolást ülteti képregény formátumba, a festmények festői egységét képregény buborékokkal töri meg, a tiszta erdei természetbe a nagyváros artefaktumait installálja élettéralkotóként (elhasznált Tesla tévé, műanyag mobiltelefon borító, hulladék üveg), vagy öreg súrolókefére eszkábált járművet küld ez erdei homály hangulatába. A mélyebb elméleti összefüggések keresését Skála elutasította egy vele készített interjúban, szerinte a mű (általában bármely mű) vagy magával ragad, vagy nem, vagy megszólítja az olvasót, vagy nem. Úgy érzem, a képregény egyszerű történetével és meghökkentően varázslatos képi üzenetével a köztesség kombinatorikus és nem egyértelmű logikáját kedvelőinek nyújt igazi könyvélményt - nagyobbacska kicsiknek, szüleiknek és nagyszüleiknek egyaránt.



Cílek, a kicsi bábuemberke, erdei házikójában lakik. Egy nap eszébe jut, hogy mákot ígért vinni Lída kicsi madárkájának. Viskóját gondosan bezárja, és a vállára csapott mákgubóval nekilát ez erdőnek. Csakhogy mikor megérkezik, Lída házát összedőlve találja, Lída és madara pedig sehol. Egy Lídával való régi találkozás emléke egyrészt utalás Skála egy régebbi, rövidebb és szerényebb kivitelezésű képregényére (Jak Cílek Lídu našel, Praha: Meander, 2006), ahol Cílekkel és Lídával már megismerkedhetett a cseh olvasóközönség, másrészt inspirációja Cílek elhatározásának: legyen Lída bárhol is, Cílek elindul, hogy megtalálja. A fényképekből szőtt képregény kockái a népmesék hangulatát elevenítik meg: Cílek útja során barátokkal és ellenségekkel találkozik, megtanul egyet s mást a világ dolgairól, rejtélyt fejt meg, végül megtalálja, és kiszabadítja Lídát. A jól ismert meghittsége és az újféle láttatás ereje egy klasszikus téma sajátos variációjává varázsolja a könyvet.



A hősök karaktere azonban kilóg a népmesék diskurzusából. Skála bábfigurái arcába “írta” érzeseiket, vonásaikban mint a könyvekben olvasni lehet, fejtartásuk, kézmozdulatuk rengeteget elárul róluk. Amíg a népmesék hősei általában foglyaik saját identitásuknak, és nem lazíthatnak egy pillanatra sem (a királyfi reggeltől estig hős, elképzelhetetlen, hogy útja során csak azért szálljon le lováról, hogy kedvére hempergőzzön a hóban), addig Skála hősei tudnak lazák lenni, nem azért szeretjük őket, mert egyértelműen jók vagy rosszak, hanem mert egyszerűen csak szimpatikusak, kedves mosolyuk megkapó.

Mert igen, jó az, amikor a másiknak segíteni indulunk, de talán mégjobb, ha ez a cél nem feledteti el az itt-és-mostban leledzés nyújtotta egyszerű és tiszta örömöt. Egyik kedvenc részem, amikor Cílek, és barátja Homér hátat fordítva az olvasónak belepisilnek a hóba:
“- Alá tudod írni magad?
- Naná!
- És engem?
- Megpróbálom.
- Jéé, hópehely!” Homér arcát az égnek emeli, hogy a pihe az orrára szálljon. Mosolyog.

Ilyennek képzelem Skálát is. Fogja magát, felpakol fényképezőgépet, állványt, bábukat, golyókat, rozzant tévét, és elindul az erdőbe, hogy ott egymagában instaláljon, berendezzen, hason csúszva, kúszva-mászva fényképezzen. (Majdnem egy évig tartott erdei élete, míg mindennel elkészült.) Közben belefekszik a mohaszőnyegbe, hógolyókkal dobálja a fák ágait, és várja, hogy megfelelő legyen a fény. Mintha mindez ott lenne benne a képregényben akkor is, ha az explicite másról szól.



És hogy mindez hogyan függ össze Zdeněk Svěrák Muki visszatér (Kuky se vrací) című történetével, melyet mozifilm, könyv, plüssállat és mindenféle bigyuszok formájában lehet most Csehországban konzumálni, elmesélem legközelebb.

Plüssbéka útra kel

Képzeld el, hogy éled boldog életed, áztatod a lábad a jó meleg esőben, esténként puha ágyba bújsz, és közben még szeretnek is. Aztán képzeld el, hogy egy napon gyanútlanul vakarózol, körmöddel a bal oldaladat vakarod épp, amikor találsz valamit, ami nem oda tartozik. Hirtelen, oda-se-figyelek-igazán mozdulattal le akarod magadról piccenteni, de a valami nem mozdul. Dörzsölöd, piszkálod, de tisztára mintha oda lenne nőve. Huzigálod, tükörben nézed, aztán kezdesz kétségbeesni a felismeréstől: az a valami hozzád van varrva. Rendesen. És nem lehet levakarni. Levágni talán, de akkor is ott marad belőle rajtad egy vékony csík, hacsak nem áldozol fel magadból egy vékony réteget. Ez a valami egy összetekeredett anyagdarab, amit ha két ujjaddal kifeszítesz, márka cetlinek mutatkozik. A felismerés fáj: egyszerűen le lettél gyártva valahol, s nem az vagy, akinek eddig hitted magad. A hideg kiráz.

Hát pontosan ennél a felismerésnél kezdődnek a kicsi zöld plüssbéka kalandjai a Filemon béka útra kel c. meseregényben, Jana Šrámková első gyerekeknek írt könyvében (Putování žabáka Filemona). Filemon teljesen kikészül a felfedezéstől, képzeletében az eredet misztériumává növi ki magát a gyár, ahol megszületett, és mert a születés a katarktikus transzformáció lényegi megtapasztalásaként kódolódik (ezt ő persze kicsit békásabban fejezi ki), úgy dönt, elindul igazi otthonát megkeresni. Míg az olvasó előre sejti a csalódást, ami majd bekövetkezik, addig Filemon két kis plüssbárány haverjával, Dunncsival és Lóbálkával kisebb-nagyobb reményeket táplálva igyekszik a cél felé, utazik, izgul, életet ment, s mindezek mellett amolyan tervezetlen mellékhatásként erősíti jellemét.

A gyárban nem az idillikus, igazi otthont találja meg, hanem a modern indusztrializmus embertelenségét, akarom mondani plüssállattalanságát, a tömeggyártás elidegenítő hidegségét: szardíniaként kartonozott szegény játékállatokat, akik senkihez nem tartoznak, akik közül sokan gyártási hibák miatt újabb rémisztő kezelésre várnak... Nem kell sok hozzá, hogy Filemon megértse: játékká akkor lesz a plüssteremtmény, amikor valaki játszani kezd vele, s magáénak választja a sok egyformára gyártott rongyállat közül.

Az út és a keresés klasszikus motívuma itt szinte az ókori gnosztikus irodalom jegyeit eleveníti meg. A “honnan származok és hová tartok” kérdése indítja útra a kis békát, ugyanakkor a felszín alatt lassan kirajzolódik, hogy a valódi tudást nem ennek a kérdésnek helyidentifikációs megválaszolásával lehet megszerezni. Az igazi tudás (vagyis a megértés által megalapozott tudás) inkább egy rossz álomból való ébredés utáni ködfoszlás és megvilágosodás eredménye: az otthon és az eredet nem tételezik fel egymást szükségszerűen. Az otthon nem ott van, ahol megszülettünk, hanem ott, ahol szeretnek minket, ahol fontosak vagyunk valakinek, ahol nevünkön szólítanak, s esetleg van házilag varrt nadrágunk is. Mint Filemonnak, aki a történet végére szerencsésen hazaér Dunncsival és Lóbálkával, hogy a biztonságot és szeretetet új színbe öltöztetve újra megtalálja.

Az igényes, játékos nyelvezettel megírt könyvet Alžběta Skálová illusztrációi gazdagítják. Dicshimnusz helyett (vagy épp dicshimnuszként) ide kívánkozik még belőlem, hogy azért veszélyes ez a történet (is). Nagyon nehéz ugyanis egy ilyen narratív struktúrával a gyerekfejben megérteni, hogy az amúgy empátiára képes, normális esetekben segíteni akaró és tudó szülők mi a manó miatt nem hajlandók megérteni, hogy tizenhárom polcnyi plüssállat vár a játéküzletben arra, hogy MI (értsd senki más) otthont teremtsünk nekik.


(Jana Šrámková/Alžběta Skálová, Putování žabáka Filemona, Labyrint/Raketa, Praha, 2010)

Boldogság, ha fáj

Amikor először vettem kézbe Oliver Jeffers Szív és üveg c. könyvét, eszembe jutott egy Kiss Ottó vers a Csillagszedő Márió-ból. Amikor írtam Jeffers történetéről, a versről megfeledkeztem, de most megint eszembe jutott, pontosabban Ráhel juttatta eszembe ma délelőtt ("Májijót olvasd, mama, Májijót!). Szeretem több útról érkezve járni körbe a témát/témákat, ahhoz kell most a vers:

A boldogság az,
amikor sokat kapunk.
A fájdalom az,
amikor ezt mind elveszik.
Én nem akarok boldog lenni többé,
mert az egyszer nagyon
fájni fog.


(Oliver Jeffers, Once there was a girl, www.houseofillustration.org.uk)

Pihelények: Pampe és Sinka

Alžběta Skálová Pampe a Šinka c. könyvében két kis pihelényről mond rövid történeteket. Nem egerekről, nem vakondokról, nem manókról, hanem pihelényekről, nevezzük így őket, hisz pihéből születtek. Az egyik a pitypang szertefújható pihéjéből jött a világra, a másik egy pamparóka puha farkából. Úgy tudnak ők ketten nézni, hogy az már szinte pehelyszelíd: piheméz és pihepilács.



A két kicsi pihelény nevében hordja születésének körülményeit, miközben a két név összeolvasásában a cseh pitypang, vagyis a pampeliška hangzik vissza: pampe a šinka - pampeliška. Magyar fordításban talán a Pim és Pam névpáros lenne a legtalálóbb, abban külön-külön benne rejlik a pitypang és a pamparóka is, egybeolvasva pedig a pitypang kevésbé elterjedt megnevezése, a pimpam. De minálunk már annyira Pampe és Sinka a két pihelény, hogy nem is tudok máshogy írni róluk.

A szél ugyanarra az ablakpárkányra fújja őket a világ két messzi pontjáról. Első pillantásra egybetartoznak. Beköltöznek egy papírdobozba, ami stoppolni való zoknival van tele, és élni kezdik azon szerencsések boldog életét, akik otthon tudnak lenni a világban. Ha örülnek, táncolni kezdenek, még a reggeli torna egy-két ászanagyanús pozíciója közé is belopják a tánclépéseket. Ha becsapják őket, megörülnek annak a pici jónak, ami a balszerencsében mégiscsak megmaradt nekik. Ha ünnepelnek, azt úgy teszik, ahogy gyerekeimnek tanítani szeretném: a másik szívével próbálják látni a világot, amikor régi, közös kincsek között születésnapi ajándékot keresnek. Közben varrogatnak (szinte életre kelnek a lyukas zoknik, ahogy a bricolage kis mestereiként szinte mindenre használni tudják őket), karneválra mennek, cserépbe zöldséget ültetnek, és gurulnak a röhögéstől, amikor egy darabka görbe tükörben nézegetik kitágult és/vagy összement önmagukat. Pampe és Sinka semmi mást nem csinálnak, mint általában a négy-öt éves gyerekek. Az ő világuk apró és persze nagyon fontos helyzeteit mesélik a képek és a hozzájuk társított néhány mondat. A gyerekek hétköznapjainak képeskönyv formájú megjelenítése Pampe és Sinka történetében egyszerre költői és humoros, egyszerre mély és felszabadult, egyszerre vezet és szórakoztat.

A könyv iránti lelkesedésünkben nem vagyunk egyedül. Amíg Sámuel magával viszi a könyvet ágyába és párnája alá rejti (biztos, ami biztos, hátha szüksége lesz rá éjjel), addig a szélesebb olvasóközönség figyelme is ráirányul Pampéra és Sinkára. Alžběta Skálová eddig gyerekkönyv illusztrátorként nyert díjakat, a két kis pihelényről írt és illusztrált könyve pedig elnyerte az idei Magnesia Litera díjat gyerek- és ifjúsági könyv kategóriában. (Csehországban ez a díj hivatott arra, hogy medializálás útján felhívja az olvasóközönség figyelmét az országban születő könyvértékekre, remekekre. A szakmai intézmények által felállíott zsűri összesen nyolc kategoriában oszt díjat, egy mű az olvasók díját nyeri el.)






Alžběta Skálová, Pampe a Šinka, Praha, Arbor Vitae. 2010.

A szív és az üveg

Oliver Jeffers újabb képeskönyv remeke: A szív és az üveg. Két perc sem kell, hogy végigszaladjak rajta, aztán két hét sem elég, hogy lapozni tudjak. A könyv nem enged. Pedig egyszerű nagyon. Talán épp ezért.



A történet egy kislányról szól, akinek élete az élet csodáival van tele, fejében nagy kalandként formálódnak az élet összefüggései, szívét a csillagos ég és a hullámzó tenger közti tér tölti ki. És hogy még tökéletesebb legyen mindez, ebben a világhoz kötődő, őszinte rácsodálkozásban társa is van: a papája. Aztán egy napon minden megváltozik. Papája nagy öblös, piros karosszéke elárvul. Nem ül benne többet senki. Ekkor dönt úgy a kislány, hogy szívét biztonságos helyre rejti - egy üvegbe zárja.

Nyakába akasztva hordja az üveget, benne a szívét, mintha így próbálna szembenézni az elmúlással, mintha így próbálná megőrizni szívében azt, aki már nincs, nem lehet. Mintha azt üzenné: nem szeretek szívemmel ezentúl, hogy ne fájjon majd az elszakadás, hogy ne veszítsek el már semmit. Nem használja szívét, az nem használódik el - mint a nyikorgós szekrényekbe zárt, gondosan kivasalt, monogrammal díszített, apró hímzéssel teli párnahuzatok, lepedők és zsebkendők, melyeket életre szántak, aztán mégis élet nélkül sárgultak meg a szekrény polcain.

A kislány felnő, és nyakában egyre nehezebb az üveg. De szerencsére találkozik egy másik kislánnyal, akinek élete még mindig az élet csodáival azonos...

A történet szövege minimalista: rövid mondatos, szűkszavú, visszafogott. Úgy érzem, nem csak azért, hogy az illusztrációk egészítsék ki a gondolatot, bármilyen bravúros is ebben Oliver Jeffers. A leírt narratívának itt mintha szándékosan lenne sejtető funkciója: jelzi csupán, hogy mi az, amit olvasóként elgondolhatunk, megérthetünk, megélhetünk. Nincs itt túldumálva semmi, mégis ott van minden a könyvben, aminek lennie kell. A túlzott szóáradat gyakran megöli az értelmet, az üzenetet. Gyakran, amikor létkérdésekről, exisztenciális tapasztalatról ír a szöveg vagy szól a beszélgetés, esetleg a mélységről, amit a világ részének hinni szeretnénk, burjánzó fenevadakként öntenek el mindent a szóképek és nyelvi kifejezések. Pedig elég lenne egy jól megválasztott szó, egy teljesre formált mondat, egy egyszerű kép ahhoz, hogy a lényeg megnyilvánuljon.

“... until the day she found an empty chair.”



Az alaptörténet a másik halálának megtapasztalását, a halál lassú feldolgozását az élet csodáinak kreatív és szívdiktálta megragadásával köti össze nagyon meggyőzően. Részleteiben azonban még ennél is többet mond a könyv. Bevonja például az idő távlatát a gyermeki képzeletbe: a főhős kislány felnő, a történet második felében nagylánként, vagy talán pontosabban fiatal nőként jelenik meg. És fiatal nőként marad meg annak a legfontosabb szereplőnek, akiről kicsi gyerekeinknek mesélhetünk. Hatalmas szimbolikus erővel bír az is, ahogy a szívét menteni próbálja a kislány, hisz átlátszós üvegbe teszi KI, ahelyett, hogy mély sötétségbe zárná BE. Azzal, hogy láthatóvá válik a szomorúsága, azzal, hogy külső jegyként (bélyegként, jelvényként, stigmaként) olvashatóvá válik a külvilág számára is, még erőteljesebbé válik az élettől, a világtól való elzárkózás.

Az olvasó és felolvasó, a gyerek és felnőtt, aki a történetet bejárja, végül úgy szabadul fel a probléma terhétől, hogy az nincs bagatellizálva. Ehhez a világhoz-való-kötődés viszonyának rekonstruálására van szükség: és ez az, ami a nagy piros karosszékben újra megszületik a könyv utolsó lapjain. Ez az kép, ahová aztán gyakran visszajárunk:



Oliver Jeffers, The Heart and the Bottle, HarperCollins, London, 2010.
A könyv Ipad verzióját itt mutattam meg.

Köszönöm-könyv. Álom-könyv

Nehezen indult, aztán mégis olyan jól végződött ez a mai nap. Azon gondolkodtam, hogyan köszönjem meg a délelőttöt, és hogyan a délutánt. A szó ízét és a szót követő hallgatásét a szánkban. A csöndbe beszűrődő villamosmorajt és a villamosmorajt elnyomó csöndet. A hóba rajzolt tankokat. A követ, amit emlékezni kerestünk, de nem találtunk. A közös mesélés igéretét... Vacsora után annyit nevettünk, hogy félő volt, felrepülünk majd mi is a plafonra (Mary Poppins motívumára). Aztán elalváskor egy "álmodjál nagyot"-tal búcsúztam.

És miután köszönni és álmodni hívott ma minden, találtam két könyvet. Nem magyarázom, hogy miért pont ma. Mert ha belekezdenék, úgysem hinném el. Dallas Clayton két képeskönyvét teljes egészében elolvashatjátok, ha netán épp ma ti is köszönni és álmodozni vágytok:


An awesome book of thanks



An awesome book

iPad gyerekkönyvek - pro és kontra

Tézis. Umberto Eco és Jean-Claude Carriére szerint a könyvek sosem halnak meg. És én nekik adok igazat. És én nekik adok igazat.
Antitézis. Az iPad forradalmasítani tudja a gyerekirodalmat azzal, hogy kinyitja, láttatja, vizualizálja, megmozgatja, ami benne van. Például így:



Szintézis. Az iPad applikációjában, ha gyerekkönyvekre vonatkoztatunk, ugyanaz a jó, ami a rossz. Kinyit egy gyönyörű fantáziavilágot, de egy bizonyos értelemben az olvasó helyett dolgozik. A kérdés tehát nem az, hogy könyv vagy iPad és az ehhez hasonlók, hanem hogy mikor melyik és milyen arányban. Mára ennyi.

Magdi és a magányos telefonfülke

Szülővárosomban sok volt a gyerekkorú templomkerülő - a nyitraparti lakótelep irányából érkezve a Főtérre fürge léptekkel kerültük meg a katolikus templomot, mert közvetlen szomszédságában ott lakott a gyerekkönyvtár. Máig élesen emlékszem édeskés, ragasztós illatára, a könyvtáros néni vastag, sötét szemüvegkeretén átszűrődő figyelmes tekintetre, a gyűrött könyvtárigazolványomra, amit rendszeresen elvesztettem, és nagyon rühelltem félévenként újat kérni. És arra is emlékszem, hogy ebben a gyerekkönyvtárban fedeztem fel, hogy van egy lány a barátnőim között, aki többet olvas nálam, pedig engem otthon egyfolytában lekönyvmolyoztak. Magdi volt az. Ő nyolcasával hordta haza a könyveket, és leesett az állam, mikor kiderült, hogy tényleg el is olvassa mindegyiket. Nem akartam versenyezni vele, mindenesetre kezdtem odafigyelni, milyen könyveket cipel magával. Az első regény, amiről biztosan tudom, hogy az ő tanácsára olvastam el, Vilma doktorasszony volt. Barátságunk irodalmi fejezete talán itt kezdődött. És most, sok idő elteltével négy pici embernek köszönhetően megint összekötnek minket a gyerekkönyvek (is). Az érsekújvári gyerekkönyvtár épülete, ha jól tudom, a kilencvenes évek eleje óta a katolikus ifjúság gyülekező helye lett, mi Magdival pedig leggyakrabban az interneten találkozunk. Ez utóbbinak sok előnye van, de az az édeskés könyvtári illat hiányzik egy kicsit.


Ezt a hosszú felvezetőt A magányos telefonfülke c. képeskönyv miatt írtam (The Lonely Phone Booth, írta Peter Ackermann, illusz. Max Dalton, David R. Godine, Boston, 2010), mert minden pozitívuma mellett számomra nem csak egy jó gyerekkönyv lesz a sok közül. Az élmény több annál: a képeskönyvet Magditól kaptuk idén karácsonyra. És ez az a pont, ahol Magdi, barátságunk története és a magányos telefonfülke összeérnek.

A történet arról szól, hogy a West End Avenue és a 100. utca sarkán álldogáló, büszke és közkedvelt telefonfülkéből hogyan lesz egy elhagyatott, lepukkant, semmiresejó utcai roncs, aKiről fokozatosan megfeledkeznek a manhattaniek. Igen, a gepárdokat leköröző gyorsassággal tért hódító mobiltelefonok miatt. A telefonfülke szomorúan nézi az eseményeket, és bizony bajba is kerülne a végén, ha nincs egy világvárosi közösség, amelyik megmenti életét.

Olyan gyorsan rohan ez a világ (közhely), hogy négyéves gyerekemnek is letűnt korok véletlenül itt maradt relikviáiának tűnnek a telefonfülkék. Régen, amikor még nem voltak mobiltelefonok, ezekből a kis bódékból szoktak telefonálni az emberek, hallom vissza magyarázatomat, és hirtelen akár nagyon öregnek is érezhetném magam (juszt se!). Néha bekukucskálunk a koszos és büdös telefonfülkébe, néha az onnan veszedelmes hangon kirobbanó “huuuu”-ra riadok meg, de úgy igazából csak díszletnek számít, hisz embert telefonálni nem láttunk ott soha.

Ackermann története kicsit nosztalgikus, de az a jó benne, hogy a telefonfülke példájával vissza tud lopni a jelenbe valamit abból, amit ebben a fene nagy tempójú fejlődésben és rohanásban máskülönben elfelejtenénk. Eseményeket, melyekről a telefonfülkéből adtunk hírt nem is olyan régen, érzéseket és tapasztalatokat, melyek a mobiltelefonok korában nem reprodukálódnak, hétköznapi világokat, melyek kényelmetlenül gyorsan szertefoszlanak. És ott van persze üzenetként a könyvben az is, hogy a régi jó.

A magányos telefonfülkéért mi itthon már nem izgulunk. De nem csak a történet végkicsengése miatt. A Google Earth segítségével ellenőriztük, tényleg ott van-e. Rajongva ismertük fel!

PF 2011

Már napok óta azon töröm a fejem, mivel is kezdjem el itt (blogtéren belül) az új évet. Ahogy ezt írom, eszembe jut, hogy ilyet is csak itt lehet csinálni: blogtéren kívül az új év elkezdődik, ha akarom, ha nem, ha tudom, hogy mit kezdjek vele, ha nem... Szóval (élvezve az időlassulás luxusát) azon gondolkodom, mi legyen az indítógombom. Mi legyen az, ami újévi fogadalmak és ígéretek helyett teremtő gondolatként végigkísérhetne minket (szerzőt és olvasót) a következő tizenkét hónapon. Üzenetként végül egy rövidfilmet választottam:

Azért ezt, mert a filmben rengeteg inspirációt vélek felfedezni. Jó lenne, ha történeteink, azok az elbeszélések, melyek különféle realitásokként körülvesznek bennünket, olyan egyszerűek, és mégis, olyan teljesek lennének, mint Oliver Jefferséi.