Listák Umberto Econál és a gyerekirodalomban

Umberto Ecoban (is) megvan az a ritka képesség, hogy úgy látassa velem a világot, ahogy ő akarja. Vagyis fordítva. Megvan bennem az a ritka (ritka?) képesség, hogy úgy nézzek, ahogy Umberto Eco lát. Azt látom, amit leír, amit könyvbe szed, tárlatba komponál. Félelmetes. Mert már mindenhol (a konyhaasztalon, a könyvrakásban az ágyam mellett, az orvosi rendelőben, a ruhásszekrényben, az FB-n, kisgyerekem szavajárásában, az ablakpárkányon, lépten-nyomon) lajstromokat, listákat, felsorolásokat, névsorokat látok. Írni akarok, hogy elmeséljem egy könyvélményemet, és tessék. Mit csinálok? Enumerálok.

A lista mámora vagy tíz nyelven jelent meg szinte egyszerre a múlt évben. Érdekes, hogy az eredetitől (La Vertigine della Lista) a magyar fordítók mámorba estek, a cseh fordítók meg elvesztek a tévelygőben. Arra gondolok itt, hogy a mű cseh címe Bludiště seznamů (Listák labirintusa) lett. Na igen. Az ember egyrészt rendesen mámorba esik attól, hogy rendet teremthet a világban (saját világában) azzal, ha listákba rendezi mindazt, ami körülveszi őt, és mindazt, ami számára elérhetetlen (a végtelent, a csillagokat). Másrészt, ha átmegy reflektívbe, rendesen elveszik a listákban és felsorolásokban, hisz annyi van belőlük.

Mámor ide, tévelygés oda, a listák nagyon fontos részei a gyerekeknek írt narratíváknak, mert remekül lehet magyarázni, definiálni, elbeszélni a segítségükkel. Például így:

“Once upon a time there were three bears, seven dwarfs, five gorillas, a frog prince, some sleeping beauties, a wolf, a dinosaur, a Mad Hatter, a steamboat, four firemen on a fire-engine, a crocodile with a clock in it, a considerable number of giant beanstalks - and a little boy named Jeremiah Obadiah Jackenory Jones.” (Janet and Allan Ahlberg, Jeremiah in the Dark Woods)

“Sírós Frukk bömbölt. Vernyákolt – ver-ver-ver, nyervákolt – nyer-nyer-nyer, tutujkázott – tuj-tuj-tuj, óbégatott – ób-ób-ób. Zengett tőle az Alsó, a Felső, a Középső, a Fent és a Lent. Na persze, zengett az erdő mélye is.
– Huhú, mi az? – kérdezte a medve. – Égszakadás? Földindulás? Zápor? Zivatar? Jégverés? Légiriadó? Ezt kérdezte a farkas is. Meg a róka, a szarvas, az őz, a borz, a nyúl, a hermelin, a császármadár, a fácán… minek soroljam, minden rendű erdei, erdőszéli és mezei állat ezt kérdezte. Mindegyik önmagától kérdezte, mert ugye külön-külön lapultak. A medve a barlangjában, a farkas az odújában, a róka a kotorékban, a császármadár a fészkén, az őz egy sombokor mélyén. Összehúzták magukat – ajjajaj. S közben zúgott a nyer-nyer, búgott a ver-ver, szirénázott a tuj-tuj-tuj, borzongatott az ób-ób.” (Lázár Ervin, Sírós Frukk)

A felsorolásba foglalt megértés/megismerés közvetítése gyakran a könyv koncepciójának része:

Tótfalusi István Meseország lakói c. versgyűjteményében a ismert mesehősök sorakoznak: sárkány, boszorkány, tündér, óriás, törpe, vasorrú bába, troll, ördög, sellő, táltos, griffmadár, Babszem Jankó, öreg király, királylány... és a többiek.

Alois Mikulka A gyerekálom feltatáló c. könyvének második része, ahová felnőtteknek mellékesen szigorúan tilos a belépés, a következő találmányokat sorolja fel: kétemeletes macska, iskolába repítő rakéta, palackba zárt tenger, fogas hal, légyszippantó tigris, holdkaréj-óvoda, emberlábú szék, csillag-körhinta, tengerész-tulipán, sípparancsnok, gonosztevők hajója, különleges szőnyeg, bolhátlanító gép, málladozó falvetítő, gyárkémény-távcső, pizsamamanók, önműködő dobocska.

Az ún. svéd gyerekversek (többek között azt is) megmutatják, hogy milyen sajátos világban kódolódik a gyerekfelsorolások logikája:

Kukorelly Endre: Egyazho
Egy az, hogy elmentünk buszozni, / kettő, hogy ott szuszakolódtunk, / voltunk a piacon, / voltunk több üzletben, / lett pulcsi véve, de sajnos nem nekem,
három, hogy cipeltem a cekkert, / négykor már majdnem esett a hó, / nyafogtam, nem nagyon, / egyszer vagy háromszor, / elegem bír lenni ebből a városból!

Kiss Ottó
A játékban az az igazságos, / hogy bármi lehetek.
Ha akarom, orvos / ha akarom, beteg / ha akarom, kalauz.
A játékban csak az / nem igazságos, ha / Márió is éppen az akar lenni, / ami én. Olyankor / mindig folyó leszek, / kilépek a medremből, / és mindenkit elöntök: / az orvost, a beteget / és még a kalauz is. / Csak pont Máriót / nem tudom elönteni / mert ő akkor mindig hajó lesz.
És ez az, ami a játékban / nagyon nem igazságos.

Versjegyzetek - jegyzetversek

Reggeli...
Reggel reggelizünk.
Lefetyelem a kását.

Délben délizünk.
Lefetyelem a levest.

Este estelizünk.
Most fetyeljem le a vajas kiflit?

Koponyányi Monyók
Szia, én vagyok Koponyányi Monyók.
Hát te ki vagy?
Szia, én is Koponyányi Monyók vagyok.
De jó! Akkor ketten vagyunk Monyókok.

Győzünk
Látszott rajtunk, hogy győzni fogunk,
mert nagyon mosolyogtunk.
Rajtunk volt a győzedelmi mosoly.
A gonosz kalóznak bőrébe beleszúrtunk.
És szaladtunk körbe-körbe.


Dagmar Hochová

Május

Sámuel ráncolja a homlokát: hát, ez meg miért nem megy? Mondd csak? Kérdezve kéri a magyarázatot, mely csalódástól tartva kicsit félszegen boncolgatja a mesefilm és a diafilm közti különbséget. Talán a harmadik filmkockánál tartunk. Jaaa! Ennyi a megjegyzés, vetíthetünk tovább, jön a megkönnyebbülés sóhaja, nem kell ez egész cuccot visszacsomagolni megsárgult papírdobozába.
Ez három hónapja történt. Mára pedig úgy hozzánőttünk a diázáshoz, mint az esti fürdéshez, a mákos tésztához, a délutáni alvásmegtagadáshoz és a lego kockákhoz. Egy hibája van csak a dolognak: gyerekkori diafilmjeink között nagyon kevés a szépen, fantáziával, érzéssel illusztrált mese. A történet maga szerencsére hajlítható, alakítható, kiegészíthető, módosítható, az illusztráció sajnos nem. A rajzok visszavonhatatlanul odakerülnek a falra, és teszik a maguk kalózmunkáját. Efféle nyavalygásom eredményeként találtam rá a Május (Květen) című diafilmre. Nagyon megörültem neki. És nem csak azért, mert már elkezdtem a tavaszi visszaszámlálást.

A Májust Václav Čtvrtek írta, Jiří Běhounek illusztrálta. Nem tudom, mennyire élvezhető a diafilm fordítás nélkül, mindenestre itt megnézhetitek:


Kellett nekem május! Most aztán Jiří Běhounek után is kutathatok az antikváriumokban...

Josef Hiršal: Mondóka

Mezítláb jártam a reggel
Harmatba léptem a kertben
A kicsi cseppek mindegyike
Apró lámpafénnyel tele

Egy kicsi csillag állítólag
A napkeltében látszott holtnak
A többi csillag hallgatott csak
Könnyeik a fűbe hulltak

Mezítláb jártam a reggel
Harmatba léptem a kertben
A kicsi cseppek mindegyike
Apró lámpafénnyel tele


Josef Sudek

Hiršal vázlatkönyve avagy rajzoljunk verseket!

Petr Nikl szerint azért nagyon fontos a szöveg és illusztráció közös élete a papíron, gyerekkönyvekben meg pláne, mert a képek ritmizálják és kiegészítik a szöveget, inspirálják a képzelőerőt. A Hiršal vázlatkönyve c. publikációra (Hiršlův skicák) szószerint illik mindez: a vers és rajz összjátékának egy nagyon eredeti, interaktív példájával találkozhatunk a könyvbe fűzött rajzlapokon.

Először a versekbe szerettem bele. Zenél bennük a szó, a ritmus, és közben mindegy, hogy Hiršal éppen játékosan rímel, mondókázik, groteszk világokba csalogat vagy nagyobb gyerekek fejébe ülteti az existencializmus gondterheltebb hangvételét. A versek mellett az illusztrációk igénytelennek, befejezetlennek tűntek. Minek ez a vastaglapos kiadás? És miért adott ki Nikl ilyen felemás munkát a keze közül? Aztán lassan összeállt a kép. Nikl a verses gyűjteményt “csak” előrajzolta, hogy a könyv otthon ceruzával vagy ecsettel, gyerek és felnőtt kézzel, közös versolvasás közepette befejezhető legyen. Hogy minden könyvben eredeti műremek szülessen. Hogy együtt “szóljon” a hang és a kép. Hogy együtt rajzoljunk verseket! Hogy végre egyszer letilthassuk magunkban a már szinte berögződött fegyelmezési rohamokat: könyvbe rajzolni tilos! Merthogy itt szabad. Sőt!

(Josef Hiršal, Petr Nikl, Hiršalův skicák, Praha, Nakladatelství Meander, 2009)

Orbis Pictus avagy kapu a kreatív fantázia világába

Petr Nikl alkot. Sokféleképp. Nézzétek csak!

Hamupipőke

Indulni kellene, öltözni, pizsama le, harisnya fel, olyan vagyok mint a visszhang, saját magam visszhangja, indulás, öltözés, ismétlés a siker kulcsa, de már mintha én se gondolnám komolyan, amit mondok. Fogva tart a látvány. Sámuel a heverőn kuporog, kezében a Hamupipőkés hangoskönyvének borítóját szorongatja, teljesen belefeledkezik. Nézem a szemeit. Olyan csodálattal és mély érdeklődéssel mered a képekre, mintha azok már legalábbis mozognának, beszélnének. Mama, miért mászott fel Hamupipőke a fára? És ez ki? Ez a szolga? És miért jó Hamupipőke? Odaülök mellé, mert látom, hogy őt meg a mese tartja fogva. Ugyanúgy, ahogy valamikor (réges régen...) engem is fogva tartott. Megáll az idő is szinte. Nézegetjük a képeket, itt-ott magyarázom, amit kell, s azon gondolkodom, hogy áll össze Sámuel fejében a történet, ha a filmet még nem látta, a hangoskönyvet hónapok óta elő se vettük, s a meseklasszikusnak úgy igazán egyelőre “csak” egy balettváltozatát ismeri. Délután majd meghallgatjuk, ha akarod, mondom. A legkomolyabb tekintetével válaszol: nem akarom meghallgatni, megnézni akarom. Megígérem, hogy megszerzem a filmet. Már a cipőjét húzza, mikor búcsúzóul még megkérdezi: Mama, miért szép Hamupipőke?

Egész nap a mesefilmre gondoltam. Próbáltam utánaszámolni, hányszor láttam kicsi koromban, pedig akkoriban még csak abban lehetett reménykedni, hogy a tévé majd megismétli. Négynél álltam meg. Ma meg kb. négy percig tartott, míg a DVD-s verziót megrendeltem az interneten.

A film (pontos címe “Három mogyoró Hamupipőkének”/”Tři oříšky pro Popelku”) 1973-ban készült csehszlovák-német koprodukcióban. A forgatókönyv Božena Němcová meséjét vette alapul (a ruhákat pl. három mogyoró varázsolja Hamupipőkének), a narratívába új elemként pedig egy szinte feminista ideált ültetett: Hamupipőke úgy üli meg a lovat, hogy a királyi udvar fiatal férficsemetéi csak néznek, fiúnak öltözve megnyeri a lövészversenyt, a hercegtől sem esik rögtön hasra, próbára teszi, s csak utána mond igent neki. Jóságos, kedves, szép, szerény, ügyes, talpraesett, önálló, eszes - maga a tökéletesség. Mindezt gyerekként nézve természetesnek vettem: ha Harisnyás Pippi lovat tud felemelni, miért ne tudhatna Hamupipőke úgy lovagolni mint egy kaszkadőr? És ha majd a postás meghozza a filmet, a világ legtermészetesebb arckifejezésével fogok a képernyőhöz ragadni, valahogy úgy, ahogy Sámuel ma reggel a borítólap képeiben megelevenedő világhoz.

Ivan Vyskočil nyelvi képzelgései

Jitkának

Ivan Vyskočil úgy tud csehül, ahogy kevesen. És mert mélyen és behatóan ismeri a cseh nyelvet, teljesen könnyedén, a “mi sem lenne ennél természetesebb” gesztusával tudja hajlítani, csűrni-csavarni, eljátszani (átvitten és szószerint) az értelmeket. Könyvét olvasva az lesz a benyomása az embernek (nekem), mintha a (cseh) nyelv azt tenné, amihez Vyskočilnak saját nyelvi képzelgéseihez (vagyis a játékhoz) szüksége van.

Bravúros, amit és ahogy a nyelvvel csinál. De könyvében az a leglelkesítőbb, hogy kivételes nyelvi tudással a zsebében nem önmagát (a kivételes) szerzőt teremti meg, nem emeli magát elérhetetlen magasságokba, hogy onnan nézzen szerteszét, nem a nyelvet igazán beszélni tudók, azaz a beavatott guruk mércéjét tálalja az amúgy érdemtelen olvasónak. Vyskočil zsenialitása éppen abban rejlik, hogy nyelvi kreativitását nem az exklúzió, hanem az inklúzió elve vezérli. Tudását arra használja (szerintem tudatosan), hogy játszva játszani hívjon, hogy (ki)találgatva (ki)találgatni hívjon. Képzelődni és szavakat, új kifejezéseket, nyelvjátékokat képezni. Történeteket gondolni, kigondolni... gondolni egy nagyot! Ja, merthogy mindez szerinte tanítható/megtanulható. Ezt az üzenetet hordozza sorok között a Malý Alenáš című könyve (is).

A könyv címe nyelvjátek, vagyis lefordíthatatlan. Gondolkodni persze még lehetne rajta, ez tény, de ki akarok végre lépni abból a kátyúból, amibe mindig beleesek, ha valami nagyszerűt olvasok: a legjobb szövegekről a legnehezebb írni. Írás helyett a legméltóbb cselekedet az újraolvasás lenne, ezért nem tudok például már hosszú hónapok óta Thomas Mannról beszámolni senkinek, mert pl. veszek egy nagy lélegzetet, hhhhhhh, aztán nem tudom, mit mondjak, mit mi után és mi előtt, már csak ahogy végigfut a fejemen mindaz, amit a könyvben olvastam, és ami tetszett, elállítja az előbb oly mélyre szívott levegőt, a lelkesedés ott ragad benn, a rajongás szótlanságba torkollik, hiába szivárog ki a levegő végül valahogy mégis. Az írásnak mindenesetre annyi...

A könyv címe csehül tehát Malý Alenáš. Magyarul mondjuk Kiss Demjén(ke). És most jöjjön a magyarázat. A Malý Alenáš egy személynév (Malý a Kiss családnév megfelelője, az Alenáš keresztnév pedig a cseh Aleš játékos változata). A többletjelentés abból a félmondatból adódik, amire a név lebontható: “malý, ale náš”, vagyis ”kicsi, de a miénk”. A “nem baj, ha kicsi is, nem gond, mert a miénk” elfogultsága rejtőzik benne. (Ismerős? Kicsi ország ez, de nem baj, mert a miénk. Kicsi szemű, savanyú cseresznye, de nem baj, a mi kertünkben nőtt.) Az “igaz, hogy kicsi, de a miénk” mondatból nehéz magyar személynevet csinálni, egyelőre tehát fordítsuk a címet Kiss Demjénnek.

Kiss Demjénnek először fogalma sincs arról, hogy ő voltaképpen kicsoda. Ezért kezdődik a történet némi bonyodalommal, mely megoldódik, amint Kiss Demjénben felismerik az embert, és amint álmok gondozójává lép elő. Az álmokat gondozni, irányítani, ügyüket képviselni, álomrontás helyett álomteremtésre tanítani nem egyszerű feladat, de Kiss Demjén nem lenne a miénk, ha nem bírkózna meg a feladattal. És a végén azt is elárulja, hogy juthatunk el az álmok országába. Kiss Demjénről mesélve Vyskočil egyfolytában játszik a nyelvvel, csúsztatja az értelmeket, asszociatív hasonlóságok és kétértelműségek segítségével fantáziál. Mindezt érzékenyen, minden visszafogottság nélkül, viccesen.

Újraolvasgatom az egyes fejezeteket, és azon morfondírozok közben, hogy akkor pont az olyan szöveg lefordíthatatlan, ami a saját nyelvében a legjobbak közé tartozik...?

(Ivan Vyskočil, Malý Alenáš, Práce: Praha, 1990)

A fakerítés mögötti sziget titka

Vannak könyvek, melyekben maga a szöveg, a történet, a nyelvi játékosság és invenció, a kifejezés meglepetéseket és álmatlan éjszakákat okozni bíró ereje annyira domináns, hogy az olvasónak (nekem) nincs szüksége az írót keresni, kutatni, megismerni akarni a sorok mögött. (Ez persze nem jelenti azt, hogy az író erre nem lenne érdemes, de hogy jön ez most ide?) És vannak könyvek, melyeknél az író személyétől alig lehet elvonatkoztatni a könyv elemzése közben. Rajtuk keresztül (életükön, élettörténetükön keresztül) lesz a könyv könyvvé. Mintha az író személye (identitása, emlékei, biográfiája) lenne az olvasat hermeneutikájának kulcsa.

Ez az összehasolítás Pavel Čech A fakerítés mögötti sziget titka (Tajemství ostrova za prkennou ohradou) című könyvét olvasva jutott (megint) az eszembe. Pavel Čech legújabb termése egy olyan képregény, melynek bemutatása és jellemzése szinte felcserélhető azokkal a szavakkal, melyek segítségével a szerző saját weboldalán bemutatkozik: “Szeretem a benőtt kerteket, a csillagos ég látványát, szeretem a lepkéket és a bogarakat, a jószívű embereket, az erdei alma és a borókaerdők illatát, a csavargásokat, az omladozó falakat, az indiánokat, a Gyors nyilakat (a “Rychlé šípy” Jaroslav Foglar 1938 és 1989 között megjelenő képregénysorozata máig fogalom Csehországban), az Angyali című dalt ("Andělská", Zuzana Navarová dala), a sárkányeregetést, Michal Ajvaz könyveit, a rozsdás kulcsokat, az öreg mozikat, a tiszta vizet, a titokat...”

A képregényben a lámpagyújtogatók kora és világa öleli magába Čech bemutatkozásának elemeit - szinte hiánytalanul. A három kisiskolás fiú barátsága, a fakerítés mögötti régi gyárépület és benne a klubb, a kincs, a rozsdás óraszerkezet, az indiánsátor, a magas gyárkéményről szemlélt homályos város látványa, az igaz barátság bizonyítékai, a közös ügyért meghozott áldozat úgy áll össze egy letűnt világ történetévé, ahogy egy haldokló öregember fejében kavarognak a gondolatok, érzelmek, érzések, ahogy egy meghalni kész(ülő)ben ingadozik az emlékezés és álmodás. A nosztalgiának olyan esetéről van szó, ahol a múltraszegeződés mibenléte egyszerre dokumentatív és konstruált. A történet szerint az emlékezés és álmodás közötti határ megvonhatatlan, és ez mintha tökéletesen megfelelne a szerzőnek is, akinek így nem kell különbséget tennie a múlt feltételezett realitása és a múltba vetített vágyai között. Rajzolhatja hát, amit szeret: saját (megélt és elképzelt) életét.

(Pavel Čech, Tajemství ostrova za prkennou ohradou, Nakladatelství Petrkov, 2009)

Alois Mikulka fordításban

Alois Mikulka meséin és rajzain Csehországban egy generáció nőtt fel. Amennyiben túlzás ilyet állítani, érvényes legalább az a kijelentés, hogy e generáció sok (relatív tényező) tagja keresi ma is Mikulka történeteit a könyvüzletekben, na igen, mert amikor keresnek, még nem tudják, hogy rossz helyen teszik, aztán amikor találnak, hurrá, antikváriumban vagy könyvtárban veszik észre magukat. Arról van itt szó, hogy időközben szülővé cseperedtek a generáció képviselői, sokuknak jó okuk (kifogásuk) van újraolvasni a régi kedvenceket, de Mikulka (egyelőre) nem nagyon illik bele a cseh könyvpiacban többé-kevésbé jól bevált kiadói sémákba.

Magyarul, ha jól tudom, csak a Szomorú tigris jelent meg Mikulkától (Móra: 1968, Rab Zsuzsa fordítása). Ezt (mindenféle önámítás nélkül) persze lelkesebben is el lehet mondani: Mikulkát lehet magyarul is olvasni! És amíg újabb fordítások után kutatok, fordítgatok magam is. Például ezt:


Alois Mikulka: VASÁRNAPi KIRÁNDULÁS
Egyszer egy vasárnap ebéd után kirándulni indult az úthenger. Tíz tonna nehéz volt, fújtatott, motorja pedig így járt: DLUDLUDLU! Hát ahogy így mendegél az utcán, az egyik ház előtt halk sírásra lesz figyelmes. S megáll az úthenger csodálkozva, és azt mondja: DLUDLUDLU! Hát itt meg ki sír? Erre egy vékony hangocska szólal meg: Én vagyok az! Meresztgeti az úthenger csodálkozva mindkét ködlámpáját, és mit lát: a bejárati ajtó mögött egy kicsi kulcsocska sírdogál. S azt mondja neki az úthenger: DLUDLUDLU! Hát te meg miért sírsz? És a kulcsocska így nyöszörög: Kirándulni szeretnék! Mire az úthenger: Hát akkor szaladj, és ne sírj itt - DLUDLUDLU! De a kulcsocska megint elsírja magát: De ha egyszer félek. Nagyon kicsi vagyok. Még beesnék valahová, vagy eltévednék, és nem találnék többé haza. Csakhogy én nagyon fontos kulcsocska vagyok. Egy kislányhoz tartozom, nyakába akasztva hord engem iskolába. De amikor vasárnaponként a mamájával és papájával kirándulni megy, engem mindig itthon hagy. S megvakarja az úthenger sárhányójával a kéményét, és azt mondja: Tudod mit? Ha akarod, kirándulhatsz velem - DLUDLUDLU! Mindketten vasból vagyunk, legalább jól megértjük majd egymást. Mit számít, hogy te kicsi vagy, én meg nagy? DLUDLUDLU! S füttyentett egyet örömében a kulcsocska, felmászott gyorsan az úthengerre, és már indultak is.
Kirándulni mennek tehát, és egyenest az erdőbe tartanak. Bizony, az erdő már tele van kirándulókkal, akik napszemüvegükön keresztül mustrálgatják a két furcsa szerzetet. Kik ezek, és mit akarnak? De az úthenger bölcsen szól mindenkihez: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
A kulcsocska visítozott örömében, mert kicsi volt és csintalan, és nagyon tetszett neki, hogy egy úthengerrel kirándul. Ilyesmivel valóban nagyon kevesen büszkélkedhetnek.
Elhajtottak egy erdei vendéglő mellett, és itt így szólt az úthenger: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas vagyok! Erre a kulcsocska meg azt vijjogta: Ó, hogy én is mennyire szomjas vagyok! Beálltak hát a sorba, hogy limonádét vegyenek. Állnak, várnak, és amikor végre rájuk kerül a sor, azt mondja az úthenger: DLUDLUDLU! Adjon nekem ezer - vagyis dehogy - inkább tizennyolcezer limonádét. De hideg legyen ám! DLUDLUDLU! A kulcsocska meg azt vijjogja: Én pedig egy, vagyis inkább három csepp hideg limonádét kérek! És összecsapja erre a limonádéárus a kezét, és azt rebegi: Azt hiszem, ebben a nagy melegben lidércek gyötörnek! Ki hallott már ilyet? Ilyen kívánságot? Nekem össze-vissza három limonádém maradt! És ekkor maga mögé néz az úthenger és látja, hogy mögötte a sorban pontosan három szomjas gyerek ácsorog. Legyint hát egyet a sárhányójával, és azt mondja: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
Behajtottak az áfonyaerdőbe, ahol egy kis patak gurgulázott. Ott megálltak, leugrott a kulcsocska egy áfonyabokorra, és amilyen szomjas volt, bekapott egy egész áfonyát. Kis testén nőtt is rögtön egy dudor, pont azon a helyen, ahol a kulcsok a hasukat hordják. Egy szem áfonya bizony több mint sok egy ilyen kicsi kulcsocskának.
Az úthenger ellenben a patakhoz kormányozott, és ivott, csak ivott. És ha hiszitek, ha nem, jó fél órán keresztül nem is folyt víz a patakban! Aztán végre megtörölte az úthenger sárhányójával a száját, és az mondja: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas voltam! De jó hideg volt ez a víz!
Hát, amint végre mindketten szomjukat oltották, és felfrissültek, leheveredtek a napsütötte réten.
Csak estefelé, amikor a nap már piros pizsamájába bújt, és a madarak felrázták tarka dunyháikat, hogy aludni térjenek, akkor nyújtózott egyet a kulcsocska és az úthenger. Még ásítoztak egy kicsit, majd elindultak hazafelé. És rögvest meg is egyeztek, hogy a jövő vasárnap megint együtt kirándulnak, ha szép lesz az idő. És szavamra mondom, nagyon jól összebarátkoztak ezek ketten.