František Skála, Cílek és Lída igaz története

František Skála az a fajta művész, akiről szinte mintázni lehetne a művészi életformát. František Skála szobrász, illusztrátor, énekes, táncos, és ki tudja, még minden más. Ha kérdezik, kézségesen és kedvesen válaszol, mégis minden feleletével felrúgja, relativizálja, dekonstruálja a feldobott témát. A köztesség, a köztes lét és művészeti kifejezésmód nagy mutatványosa ő, aki egyszerre magányos remete és exhibicionista, egyszerre konzervatív és formabontó úttörő, egyszerre természeti és városi, egyszerre mágikusan elvont és indusztriálisan konkrét. Érdekes módon ezek a szavak nemcsak a szerzőt, de művét is jellemzik.



A Cílek és Lída igaz története c. képregénye szervesen magába foglalja a fent említett ellentétpárokat. A klasszikus, Josef Sudek fotográfikus látásmódját megelevenítő természetábrázolást ülteti képregény formátumba, a festmények festői egységét képregény buborékokkal töri meg, a tiszta erdei természetbe a nagyváros artefaktumait installálja élettéralkotóként (elhasznált Tesla tévé, műanyag mobiltelefon borító, hulladék üveg), vagy öreg súrolókefére eszkábált járművet küld ez erdei homály hangulatába. A mélyebb elméleti összefüggések keresését Skála elutasította egy vele készített interjúban, szerinte a mű (általában bármely mű) vagy magával ragad, vagy nem, vagy megszólítja az olvasót, vagy nem. Úgy érzem, a képregény egyszerű történetével és meghökkentően varázslatos képi üzenetével a köztesség kombinatorikus és nem egyértelmű logikáját kedvelőinek nyújt igazi könyvélményt - nagyobbacska kicsiknek, szüleiknek és nagyszüleiknek egyaránt.



Cílek, a kicsi bábuemberke, erdei házikójában lakik. Egy nap eszébe jut, hogy mákot ígért vinni Lída kicsi madárkájának. Viskóját gondosan bezárja, és a vállára csapott mákgubóval nekilát ez erdőnek. Csakhogy mikor megérkezik, Lída házát összedőlve találja, Lída és madara pedig sehol. Egy Lídával való régi találkozás emléke egyrészt utalás Skála egy régebbi, rövidebb és szerényebb kivitelezésű képregényére (Jak Cílek Lídu našel, Praha: Meander, 2006), ahol Cílekkel és Lídával már megismerkedhetett a cseh olvasóközönség, másrészt inspirációja Cílek elhatározásának: legyen Lída bárhol is, Cílek elindul, hogy megtalálja. A fényképekből szőtt képregény kockái a népmesék hangulatát elevenítik meg: Cílek útja során barátokkal és ellenségekkel találkozik, megtanul egyet s mást a világ dolgairól, rejtélyt fejt meg, végül megtalálja, és kiszabadítja Lídát. A jól ismert meghittsége és az újféle láttatás ereje egy klasszikus téma sajátos variációjává varázsolja a könyvet.



A hősök karaktere azonban kilóg a népmesék diskurzusából. Skála bábfigurái arcába “írta” érzeseiket, vonásaikban mint a könyvekben olvasni lehet, fejtartásuk, kézmozdulatuk rengeteget elárul róluk. Amíg a népmesék hősei általában foglyaik saját identitásuknak, és nem lazíthatnak egy pillanatra sem (a királyfi reggeltől estig hős, elképzelhetetlen, hogy útja során csak azért szálljon le lováról, hogy kedvére hempergőzzön a hóban), addig Skála hősei tudnak lazák lenni, nem azért szeretjük őket, mert egyértelműen jók vagy rosszak, hanem mert egyszerűen csak szimpatikusak, kedves mosolyuk megkapó.

Mert igen, jó az, amikor a másiknak segíteni indulunk, de talán mégjobb, ha ez a cél nem feledteti el az itt-és-mostban leledzés nyújtotta egyszerű és tiszta örömöt. Egyik kedvenc részem, amikor Cílek, és barátja Homér hátat fordítva az olvasónak belepisilnek a hóba:
“- Alá tudod írni magad?
- Naná!
- És engem?
- Megpróbálom.
- Jéé, hópehely!” Homér arcát az égnek emeli, hogy a pihe az orrára szálljon. Mosolyog.

Ilyennek képzelem Skálát is. Fogja magát, felpakol fényképezőgépet, állványt, bábukat, golyókat, rozzant tévét, és elindul az erdőbe, hogy ott egymagában instaláljon, berendezzen, hason csúszva, kúszva-mászva fényképezzen. (Majdnem egy évig tartott erdei élete, míg mindennel elkészült.) Közben belefekszik a mohaszőnyegbe, hógolyókkal dobálja a fák ágait, és várja, hogy megfelelő legyen a fény. Mintha mindez ott lenne benne a képregényben akkor is, ha az explicite másról szól.



És hogy mindez hogyan függ össze Zdeněk Svěrák Muki visszatér (Kuky se vrací) című történetével, melyet mozifilm, könyv, plüssállat és mindenféle bigyuszok formájában lehet most Csehországban konzumálni, elmesélem legközelebb.