Plüssbéka útra kel

Képzeld el, hogy éled boldog életed, áztatod a lábad a jó meleg esőben, esténként puha ágyba bújsz, és közben még szeretnek is. Aztán képzeld el, hogy egy napon gyanútlanul vakarózol, körmöddel a bal oldaladat vakarod épp, amikor találsz valamit, ami nem oda tartozik. Hirtelen, oda-se-figyelek-igazán mozdulattal le akarod magadról piccenteni, de a valami nem mozdul. Dörzsölöd, piszkálod, de tisztára mintha oda lenne nőve. Huzigálod, tükörben nézed, aztán kezdesz kétségbeesni a felismeréstől: az a valami hozzád van varrva. Rendesen. És nem lehet levakarni. Levágni talán, de akkor is ott marad belőle rajtad egy vékony csík, hacsak nem áldozol fel magadból egy vékony réteget. Ez a valami egy összetekeredett anyagdarab, amit ha két ujjaddal kifeszítesz, márka cetlinek mutatkozik. A felismerés fáj: egyszerűen le lettél gyártva valahol, s nem az vagy, akinek eddig hitted magad. A hideg kiráz.

Hát pontosan ennél a felismerésnél kezdődnek a kicsi zöld plüssbéka kalandjai a Filemon béka útra kel c. meseregényben, Jana Šrámková első gyerekeknek írt könyvében (Putování žabáka Filemona). Filemon teljesen kikészül a felfedezéstől, képzeletében az eredet misztériumává növi ki magát a gyár, ahol megszületett, és mert a születés a katarktikus transzformáció lényegi megtapasztalásaként kódolódik (ezt ő persze kicsit békásabban fejezi ki), úgy dönt, elindul igazi otthonát megkeresni. Míg az olvasó előre sejti a csalódást, ami majd bekövetkezik, addig Filemon két kis plüssbárány haverjával, Dunncsival és Lóbálkával kisebb-nagyobb reményeket táplálva igyekszik a cél felé, utazik, izgul, életet ment, s mindezek mellett amolyan tervezetlen mellékhatásként erősíti jellemét.

A gyárban nem az idillikus, igazi otthont találja meg, hanem a modern indusztrializmus embertelenségét, akarom mondani plüssállattalanságát, a tömeggyártás elidegenítő hidegségét: szardíniaként kartonozott szegény játékállatokat, akik senkihez nem tartoznak, akik közül sokan gyártási hibák miatt újabb rémisztő kezelésre várnak... Nem kell sok hozzá, hogy Filemon megértse: játékká akkor lesz a plüssteremtmény, amikor valaki játszani kezd vele, s magáénak választja a sok egyformára gyártott rongyállat közül.

Az út és a keresés klasszikus motívuma itt szinte az ókori gnosztikus irodalom jegyeit eleveníti meg. A “honnan származok és hová tartok” kérdése indítja útra a kis békát, ugyanakkor a felszín alatt lassan kirajzolódik, hogy a valódi tudást nem ennek a kérdésnek helyidentifikációs megválaszolásával lehet megszerezni. Az igazi tudás (vagyis a megértés által megalapozott tudás) inkább egy rossz álomból való ébredés utáni ködfoszlás és megvilágosodás eredménye: az otthon és az eredet nem tételezik fel egymást szükségszerűen. Az otthon nem ott van, ahol megszülettünk, hanem ott, ahol szeretnek minket, ahol fontosak vagyunk valakinek, ahol nevünkön szólítanak, s esetleg van házilag varrt nadrágunk is. Mint Filemonnak, aki a történet végére szerencsésen hazaér Dunncsival és Lóbálkával, hogy a biztonságot és szeretetet új színbe öltöztetve újra megtalálja.

Az igényes, játékos nyelvezettel megírt könyvet Alžběta Skálová illusztrációi gazdagítják. Dicshimnusz helyett (vagy épp dicshimnuszként) ide kívánkozik még belőlem, hogy azért veszélyes ez a történet (is). Nagyon nehéz ugyanis egy ilyen narratív struktúrával a gyerekfejben megérteni, hogy az amúgy empátiára képes, normális esetekben segíteni akaró és tudó szülők mi a manó miatt nem hajlandók megérteni, hogy tizenhárom polcnyi plüssállat vár a játéküzletben arra, hogy MI (értsd senki más) otthont teremtsünk nekik.


(Jana Šrámková/Alžběta Skálová, Putování žabáka Filemona, Labyrint/Raketa, Praha, 2010)