Ivan Vyskočil nyelvi képzelgései

Jitkának

Ivan Vyskočil úgy tud csehül, ahogy kevesen. És mert mélyen és behatóan ismeri a cseh nyelvet, teljesen könnyedén, a “mi sem lenne ennél természetesebb” gesztusával tudja hajlítani, csűrni-csavarni, eljátszani (átvitten és szószerint) az értelmeket. Könyvét olvasva az lesz a benyomása az embernek (nekem), mintha a (cseh) nyelv azt tenné, amihez Vyskočilnak saját nyelvi képzelgéseihez (vagyis a játékhoz) szüksége van.

Bravúros, amit és ahogy a nyelvvel csinál. De könyvében az a leglelkesítőbb, hogy kivételes nyelvi tudással a zsebében nem önmagát (a kivételes) szerzőt teremti meg, nem emeli magát elérhetetlen magasságokba, hogy onnan nézzen szerteszét, nem a nyelvet igazán beszélni tudók, azaz a beavatott guruk mércéjét tálalja az amúgy érdemtelen olvasónak. Vyskočil zsenialitása éppen abban rejlik, hogy nyelvi kreativitását nem az exklúzió, hanem az inklúzió elve vezérli. Tudását arra használja (szerintem tudatosan), hogy játszva játszani hívjon, hogy (ki)találgatva (ki)találgatni hívjon. Képzelődni és szavakat, új kifejezéseket, nyelvjátékokat képezni. Történeteket gondolni, kigondolni... gondolni egy nagyot! Ja, merthogy mindez szerinte tanítható/megtanulható. Ezt az üzenetet hordozza sorok között a Malý Alenáš című könyve (is).

A könyv címe nyelvjátek, vagyis lefordíthatatlan. Gondolkodni persze még lehetne rajta, ez tény, de ki akarok végre lépni abból a kátyúból, amibe mindig beleesek, ha valami nagyszerűt olvasok: a legjobb szövegekről a legnehezebb írni. Írás helyett a legméltóbb cselekedet az újraolvasás lenne, ezért nem tudok például már hosszú hónapok óta Thomas Mannról beszámolni senkinek, mert pl. veszek egy nagy lélegzetet, hhhhhhh, aztán nem tudom, mit mondjak, mit mi után és mi előtt, már csak ahogy végigfut a fejemen mindaz, amit a könyvben olvastam, és ami tetszett, elállítja az előbb oly mélyre szívott levegőt, a lelkesedés ott ragad benn, a rajongás szótlanságba torkollik, hiába szivárog ki a levegő végül valahogy mégis. Az írásnak mindenesetre annyi...

A könyv címe csehül tehát Malý Alenáš. Magyarul mondjuk Kiss Demjén(ke). És most jöjjön a magyarázat. A Malý Alenáš egy személynév (Malý a Kiss családnév megfelelője, az Alenáš keresztnév pedig a cseh Aleš játékos változata). A többletjelentés abból a félmondatból adódik, amire a név lebontható: “malý, ale náš”, vagyis ”kicsi, de a miénk”. A “nem baj, ha kicsi is, nem gond, mert a miénk” elfogultsága rejtőzik benne. (Ismerős? Kicsi ország ez, de nem baj, mert a miénk. Kicsi szemű, savanyú cseresznye, de nem baj, a mi kertünkben nőtt.) Az “igaz, hogy kicsi, de a miénk” mondatból nehéz magyar személynevet csinálni, egyelőre tehát fordítsuk a címet Kiss Demjénnek.

Kiss Demjénnek először fogalma sincs arról, hogy ő voltaképpen kicsoda. Ezért kezdődik a történet némi bonyodalommal, mely megoldódik, amint Kiss Demjénben felismerik az embert, és amint álmok gondozójává lép elő. Az álmokat gondozni, irányítani, ügyüket képviselni, álomrontás helyett álomteremtésre tanítani nem egyszerű feladat, de Kiss Demjén nem lenne a miénk, ha nem bírkózna meg a feladattal. És a végén azt is elárulja, hogy juthatunk el az álmok országába. Kiss Demjénről mesélve Vyskočil egyfolytában játszik a nyelvvel, csúsztatja az értelmeket, asszociatív hasonlóságok és kétértelműségek segítségével fantáziál. Mindezt érzékenyen, minden visszafogottság nélkül, viccesen.

Újraolvasgatom az egyes fejezeteket, és azon morfondírozok közben, hogy akkor pont az olyan szöveg lefordíthatatlan, ami a saját nyelvében a legjobbak közé tartozik...?

(Ivan Vyskočil, Malý Alenáš, Práce: Praha, 1990)