Alois Mikulka fordításban

Alois Mikulka meséin és rajzain Csehországban egy generáció nőtt fel. Amennyiben túlzás ilyet állítani, érvényes legalább az a kijelentés, hogy e generáció sok (relatív tényező) tagja keresi ma is Mikulka történeteit a könyvüzletekben, na igen, mert amikor keresnek, még nem tudják, hogy rossz helyen teszik, aztán amikor találnak, hurrá, antikváriumban vagy könyvtárban veszik észre magukat. Arról van itt szó, hogy időközben szülővé cseperedtek a generáció képviselői, sokuknak jó okuk (kifogásuk) van újraolvasni a régi kedvenceket, de Mikulka (egyelőre) nem nagyon illik bele a cseh könyvpiacban többé-kevésbé jól bevált kiadói sémákba.

Magyarul, ha jól tudom, csak a Szomorú tigris jelent meg Mikulkától (Móra: 1968, Rab Zsuzsa fordítása). Ezt (mindenféle önámítás nélkül) persze lelkesebben is el lehet mondani: Mikulkát lehet magyarul is olvasni! És amíg újabb fordítások után kutatok, fordítgatok magam is. Például ezt:


Alois Mikulka: VASÁRNAPi KIRÁNDULÁS
Egyszer egy vasárnap ebéd után kirándulni indult az úthenger. Tíz tonna nehéz volt, fújtatott, motorja pedig így járt: DLUDLUDLU! Hát ahogy így mendegél az utcán, az egyik ház előtt halk sírásra lesz figyelmes. S megáll az úthenger csodálkozva, és azt mondja: DLUDLUDLU! Hát itt meg ki sír? Erre egy vékony hangocska szólal meg: Én vagyok az! Meresztgeti az úthenger csodálkozva mindkét ködlámpáját, és mit lát: a bejárati ajtó mögött egy kicsi kulcsocska sírdogál. S azt mondja neki az úthenger: DLUDLUDLU! Hát te meg miért sírsz? És a kulcsocska így nyöszörög: Kirándulni szeretnék! Mire az úthenger: Hát akkor szaladj, és ne sírj itt - DLUDLUDLU! De a kulcsocska megint elsírja magát: De ha egyszer félek. Nagyon kicsi vagyok. Még beesnék valahová, vagy eltévednék, és nem találnék többé haza. Csakhogy én nagyon fontos kulcsocska vagyok. Egy kislányhoz tartozom, nyakába akasztva hord engem iskolába. De amikor vasárnaponként a mamájával és papájával kirándulni megy, engem mindig itthon hagy. S megvakarja az úthenger sárhányójával a kéményét, és azt mondja: Tudod mit? Ha akarod, kirándulhatsz velem - DLUDLUDLU! Mindketten vasból vagyunk, legalább jól megértjük majd egymást. Mit számít, hogy te kicsi vagy, én meg nagy? DLUDLUDLU! S füttyentett egyet örömében a kulcsocska, felmászott gyorsan az úthengerre, és már indultak is.
Kirándulni mennek tehát, és egyenest az erdőbe tartanak. Bizony, az erdő már tele van kirándulókkal, akik napszemüvegükön keresztül mustrálgatják a két furcsa szerzetet. Kik ezek, és mit akarnak? De az úthenger bölcsen szól mindenkihez: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
A kulcsocska visítozott örömében, mert kicsi volt és csintalan, és nagyon tetszett neki, hogy egy úthengerrel kirándul. Ilyesmivel valóban nagyon kevesen büszkélkedhetnek.
Elhajtottak egy erdei vendéglő mellett, és itt így szólt az úthenger: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas vagyok! Erre a kulcsocska meg azt vijjogta: Ó, hogy én is mennyire szomjas vagyok! Beálltak hát a sorba, hogy limonádét vegyenek. Állnak, várnak, és amikor végre rájuk kerül a sor, azt mondja az úthenger: DLUDLUDLU! Adjon nekem ezer - vagyis dehogy - inkább tizennyolcezer limonádét. De hideg legyen ám! DLUDLUDLU! A kulcsocska meg azt vijjogja: Én pedig egy, vagyis inkább három csepp hideg limonádét kérek! És összecsapja erre a limonádéárus a kezét, és azt rebegi: Azt hiszem, ebben a nagy melegben lidércek gyötörnek! Ki hallott már ilyet? Ilyen kívánságot? Nekem össze-vissza három limonádém maradt! És ekkor maga mögé néz az úthenger és látja, hogy mögötte a sorban pontosan három szomjas gyerek ácsorog. Legyint hát egyet a sárhányójával, és azt mondja: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
Behajtottak az áfonyaerdőbe, ahol egy kis patak gurgulázott. Ott megálltak, leugrott a kulcsocska egy áfonyabokorra, és amilyen szomjas volt, bekapott egy egész áfonyát. Kis testén nőtt is rögtön egy dudor, pont azon a helyen, ahol a kulcsok a hasukat hordják. Egy szem áfonya bizony több mint sok egy ilyen kicsi kulcsocskának.
Az úthenger ellenben a patakhoz kormányozott, és ivott, csak ivott. És ha hiszitek, ha nem, jó fél órán keresztül nem is folyt víz a patakban! Aztán végre megtörölte az úthenger sárhányójával a száját, és az mondja: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas voltam! De jó hideg volt ez a víz!
Hát, amint végre mindketten szomjukat oltották, és felfrissültek, leheveredtek a napsütötte réten.
Csak estefelé, amikor a nap már piros pizsamájába bújt, és a madarak felrázták tarka dunyháikat, hogy aludni térjenek, akkor nyújtózott egyet a kulcsocska és az úthenger. Még ásítoztak egy kicsit, majd elindultak hazafelé. És rögvest meg is egyeztek, hogy a jövő vasárnap megint együtt kirándulnak, ha szép lesz az idő. És szavamra mondom, nagyon jól összebarátkoztak ezek ketten.