2010. július 24., szombat

Alice Csodaországban





Nem igazán értem, miért gondolja Nádasdy sokakkal együtt, hogy az Alice könyvek nem szólnak semmiről, nem tanítanak semmit, nincs erkölcsi tanulságuk. Ha van is benne valami, ami mégiscsak hasonlít a valamiről való szólásra, tanításra, tanulságra, akkor az csak felszín. A mélyen megbúvó lényeg pedig a semmi. Nekem ez még a non-sense hermeneutikáján belül sem áll össze. Amióta a Dušan Kállay rajzolta cseh kiadást forgatom meg pláne. Az illusztrációk egy számomra teljesen új világba ültetik át a történetet, a barna hajú kislány merengő tekintetében, testtartásában annyi az eddig nem felsejlett asszociáció és összefüggés, hogy azt sehogy sem lehetne értelemadás/értelemteremtés nélkül megragadni.
Örülök, hogy ebben a szép új könyvben fogom Alice történetét újra elolvasni, és majd Jefferson Airplane-t hallgatok közben...

(Lewis Carroll, Dušan Kállay, Alenka v kraji divů a za zrcadlem, Slovart, Praha, 2005)

4 megjegyzés:

  1. Hú, de gyönyörűnek látszik! Nem is ismerem ezt a kiadást... A Book Collector című angol folyóirat 2009. februári számában van egy Alice and Her Illustrators című cikk, de abban sincs (bár Szegedi Kata sincs... :)

    Hát igen, szerintem sem a semmiről szól... Szerintem olyasmiről szól, hogy csak az ostoba, tudálékos felnőttek hiszik azt, hogy mindenben unalmas rendnek és szájbarágós tanulságnak kell lennie. A még meg nem savanyodott, kimeríthetetlen fantáziájú, érdekes és érdeklődő gyerekek ellenben még látják a fel nem sejlett asszociációkat és összefüggéseket, amiket említesz a D. K.-képek láttán... A viktoriánus regények őrülten didaktikusak voltak, azokkal lehet legfeljebb szembeállítani Carroll "semmi-ségét", de ez szándékos és nagyon is sokat mondó káosz.
    A szenzációhajhász, botrányéhes utókor persze pedofiliával vádolja, amikor pedig csak arról van szó, hogy meglátta a szépséget a gyermekek lelkében, otthonosabban érezte magát velük, mint a keserű, pökhendi és unalmas felnőttekkel (róluk mintázta az Alice hülye szereplőit), és mivel rájuk hangolódott (mármint a gyerekekre), szuperül tudta szórakoztatni őket... Hát naná, hogy kölcsönösen imádták egymást, ő és a gyerekek...

    nna. mindig felkavar ez a téma :)
    jó sokat dumáltam.

    végére értél már? milyen volt?

    VálaszTörlés
  2. Kedves Viki, ahhoz képest, hogy mennyire örültem a bejegyzésednek, nagyon későn jön a válaszom, tudom és bocsánat, de meg akartam várni, míg az íráshoz két rohanó percnél többet is tudok kanyarintani az időből... A Book Collector említett számát nem ismerem, sajnos, majd megpróbálok utánakeresni. Sok szép illusztrációját ismerem a könyvnek, de szerintem rengeteg van még, ami felfedezésre vár, és ez remek!
    Az ostoba, tudálékos, rendmániás, szájbarágós felnőttek engem is mindig felkavarnak :-) főleg, amikor látom, milyen jól megy nekik a gyereki kreativitás, fantázia és szabadság ellehetetlenítése. És ez a téma Alice történetével összefüggésben azért is fontos számomra, mert már régóta rágódok azon, hol kell/lehet/tanácsos meghúzni a határt a túl-didaktikus, "ez a valóság", "ilyen az empirikus világ" szemlélet és a fantáziának, mesevilágnak, csodáknak helyet adó hozzáállás között, ha gyereknevelésről van szó (a szó lehető legszélesebb értelmében). Kisfiam hároméves volt, amikor játékautókból kezdett falat építeni, és lelkesen magyarázta barátnőmnek és annak hároméves kisfiának, hogy ezek téglák, és hogy milyen jó kis fal lesz ez, mire a barátnőm, szelíden azt mondta, hogy ezek nem téglák, hanem autók, fogta magát és elrakta az összeset, hogy mással játszanak a gyerekek... Rengeteg hasonló példa jut eszembe, de itt elég csak annyit kérdezni, hogy most én vagyok a holdvilágképű félőrült, mert megrökönyödtem ám rendesen, vagy a barátnőm volt túl rigid és tudálékos?
    Kíváncsi vagyok, hogy kisfiam, ha majd együtt olvassuk pár év múlva Alice-t, milyen mértékben tud majd ráhangolódni a történetre, annak többrétegű világára, és kérdezgetni fogja-e (úgy mint mostanában), hogy mi van igaziból és mi nem (mimt pl. hogy a Csillagszedő Márió főhőse igaziból tud repülni vagy csak játszásiból).
    Sajnos túl sok mindent olvasok egyszerre, így még nem értem a könyv végére. Szeretném viszont, ha lenne időm folytatni ezt a témát (is). És akkor biztosan olvasnom kell majd a Sylvie és Bruno-t is!!!

    VálaszTörlés
  3. Hát, úgy látszik, én is hiába várom, hogy úgy rendesen neki tudjak ülni az írásnak... úgyhogy inkább most ami sikerül... :)

    Szóval hát igen, ez az "ezek nem téglák, hanem autók"-dolog nagyon fontos kérdése a gyereknevelésnek. Nekem az pl. megoldásnak tűnt, hogy Waldorf-oviba vittem a gyerekemet, ahol a fantázia szabadsága, a kreativitás óvása és bátorítása első helyen vannak. Persze a világtól nem lehet megóvni őket sajna, az olyasmitől, amikor az anyósom rászól Lucára, hogy te meg mit rajzolsz, a hó nem piros, a nyúl nem tarkabarka, satöbbi. Ilyenkor igyexem elmagyarázni utólag, hogy hát szegény nagyi, milyen szomorú dolog lehet ez, hogy még nem látott piros havat meg tarkabarka nyuszit... De hát sajnos ahogy telik az idő, egyre nehezebb lesz megóvni a fejükben ezt a világot... Azért állítólag az otthoni hatás messze a legerősebb még jó pár évig. Ezt szívesen elhiszem... :)

    Határt húzni pedig egyáltalán miért kéne? Szerintem annyit tehetünk, hogy óvjuk bennük a képességet, hogy csodákat látnak, ameddig csak lehet. Ez bőven elég embert próbáló feladat egy szülőnek ebben a világban. A realitással ráérnek még... de egyébként sem a magyarázástól, szájbarágástól fogják megtanulni, hanem úgy, hogy néznek, látnak, utánoznak, tapasztalnak.

    Carrollnak szerintem sikerült valami olyan játékosságot, nyitottságot, különleges látásmódot megőriznie a gyerek-énjéből, amit a gyerekek egy pillanat alatt felfognak és borzasztóan értékelnek, főleg mert rettenetesen kevés felnőttben találják meg...

    Hú, nagyon kíváncsi leszek, mit szólsz majd a Sylvie és Brunóhoz... :)

    VálaszTörlés
  4. Köszi, Viki!!! Köszi, hogy jöttél és írtál! Waldorf- vagy Montessori-ovin mi is gondolkodtunk, és tovább is gondolkodunk egy ilyen iskolán, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Kisfiam hétfőn lett óvodás - bekerült abba az egyetlen oviba, amit jónak véltünk a környékünkön, remélem, nem fogunk csalódni. Hivatalosan nem Waldorf-oviról van szó, de az óvónénik hozzáállása nagyon szimpatikus... Sámuel meg csak annyit fűzött hozzá, hogy "ízlik nekem az ovi!"
    És jó volt olvasni, amit a határok meghúzásáról írtál: meggyőztél, kételkedésemet ezennel kiiktatom az életemből :-)
    Ami pedig a Carroll megőrizte játékosságot illeti: élvezem, ahogy irodalom és élet, élet és irodalom összekeverednek. Sámuel pár nappal ezelőtt azon képzelgett, hogy kinyúlik a keze jó hosszúra, hogy elérje a gesztenyéket, de nem marad olyan idétlen hosszú, hogy ne tudjon, mit csinálni vele "szüret" után, és hogy majd megint beleférjen a kabátba, szépen összecsukja a kezét mint a távcsövet... Alice jutott eszembe, aki szintén távcsőként látta magát megnyúlni...
    Szép napot kívánok, tarkabarkát!

    VálaszTörlés