A szív és az üveg

Oliver Jeffers újabb képeskönyv remeke: A szív és az üveg. Két perc sem kell, hogy végigszaladjak rajta, aztán két hét sem elég, hogy lapozni tudjak. A könyv nem enged. Pedig egyszerű nagyon. Talán épp ezért.



A történet egy kislányról szól, akinek élete az élet csodáival van tele, fejében nagy kalandként formálódnak az élet összefüggései, szívét a csillagos ég és a hullámzó tenger közti tér tölti ki. És hogy még tökéletesebb legyen mindez, ebben a világhoz kötődő, őszinte rácsodálkozásban társa is van: a papája. Aztán egy napon minden megváltozik. Papája nagy öblös, piros karosszéke elárvul. Nem ül benne többet senki. Ekkor dönt úgy a kislány, hogy szívét biztonságos helyre rejti - egy üvegbe zárja.

Nyakába akasztva hordja az üveget, benne a szívét, mintha így próbálna szembenézni az elmúlással, mintha így próbálná megőrizni szívében azt, aki már nincs, nem lehet. Mintha azt üzenné: nem szeretek szívemmel ezentúl, hogy ne fájjon majd az elszakadás, hogy ne veszítsek el már semmit. Nem használja szívét, az nem használódik el - mint a nyikorgós szekrényekbe zárt, gondosan kivasalt, monogrammal díszített, apró hímzéssel teli párnahuzatok, lepedők és zsebkendők, melyeket életre szántak, aztán mégis élet nélkül sárgultak meg a szekrény polcain.

A kislány felnő, és nyakában egyre nehezebb az üveg. De szerencsére találkozik egy másik kislánnyal, akinek élete még mindig az élet csodáival azonos...

A történet szövege minimalista: rövid mondatos, szűkszavú, visszafogott. Úgy érzem, nem csak azért, hogy az illusztrációk egészítsék ki a gondolatot, bármilyen bravúros is ebben Oliver Jeffers. A leírt narratívának itt mintha szándékosan lenne sejtető funkciója: jelzi csupán, hogy mi az, amit olvasóként elgondolhatunk, megérthetünk, megélhetünk. Nincs itt túldumálva semmi, mégis ott van minden a könyvben, aminek lennie kell. A túlzott szóáradat gyakran megöli az értelmet, az üzenetet. Gyakran, amikor létkérdésekről, exisztenciális tapasztalatról ír a szöveg vagy szól a beszélgetés, esetleg a mélységről, amit a világ részének hinni szeretnénk, burjánzó fenevadakként öntenek el mindent a szóképek és nyelvi kifejezések. Pedig elég lenne egy jól megválasztott szó, egy teljesre formált mondat, egy egyszerű kép ahhoz, hogy a lényeg megnyilvánuljon.

“... until the day she found an empty chair.”



Az alaptörténet a másik halálának megtapasztalását, a halál lassú feldolgozását az élet csodáinak kreatív és szívdiktálta megragadásával köti össze nagyon meggyőzően. Részleteiben azonban még ennél is többet mond a könyv. Bevonja például az idő távlatát a gyermeki képzeletbe: a főhős kislány felnő, a történet második felében nagylánként, vagy talán pontosabban fiatal nőként jelenik meg. És fiatal nőként marad meg annak a legfontosabb szereplőnek, akiről kicsi gyerekeinknek mesélhetünk. Hatalmas szimbolikus erővel bír az is, ahogy a szívét menteni próbálja a kislány, hisz átlátszós üvegbe teszi KI, ahelyett, hogy mély sötétségbe zárná BE. Azzal, hogy láthatóvá válik a szomorúsága, azzal, hogy külső jegyként (bélyegként, jelvényként, stigmaként) olvashatóvá válik a külvilág számára is, még erőteljesebbé válik az élettől, a világtól való elzárkózás.

Az olvasó és felolvasó, a gyerek és felnőtt, aki a történetet bejárja, végül úgy szabadul fel a probléma terhétől, hogy az nincs bagatellizálva. Ehhez a világhoz-való-kötődés viszonyának rekonstruálására van szükség: és ez az, ami a nagy piros karosszékben újra megszületik a könyv utolsó lapjain. Ez az kép, ahová aztán gyakran visszajárunk:



Oliver Jeffers, The Heart and the Bottle, HarperCollins, London, 2010.
A könyv Ipad verzióját itt mutattam meg.

Köszönöm-könyv. Álom-könyv

Nehezen indult, aztán mégis olyan jól végződött ez a mai nap. Azon gondolkodtam, hogyan köszönjem meg a délelőttöt, és hogyan a délutánt. A szó ízét és a szót követő hallgatásét a szánkban. A csöndbe beszűrődő villamosmorajt és a villamosmorajt elnyomó csöndet. A hóba rajzolt tankokat. A követ, amit emlékezni kerestünk, de nem találtunk. A közös mesélés igéretét... Vacsora után annyit nevettünk, hogy félő volt, felrepülünk majd mi is a plafonra (Mary Poppins motívumára). Aztán elalváskor egy "álmodjál nagyot"-tal búcsúztam.

És miután köszönni és álmodni hívott ma minden, találtam két könyvet. Nem magyarázom, hogy miért pont ma. Mert ha belekezdenék, úgysem hinném el. Dallas Clayton két képeskönyvét teljes egészében elolvashatjátok, ha netán épp ma ti is köszönni és álmodozni vágytok:


An awesome book of thanks



An awesome book

iPad gyerekkönyvek - pro és kontra

Tézis. Umberto Eco és Jean-Claude Carriére szerint a könyvek sosem halnak meg. És én nekik adok igazat. És én nekik adok igazat.
Antitézis. Az iPad forradalmasítani tudja a gyerekirodalmat azzal, hogy kinyitja, láttatja, vizualizálja, megmozgatja, ami benne van. Például így:



Szintézis. Az iPad applikációjában, ha gyerekkönyvekre vonatkoztatunk, ugyanaz a jó, ami a rossz. Kinyit egy gyönyörű fantáziavilágot, de egy bizonyos értelemben az olvasó helyett dolgozik. A kérdés tehát nem az, hogy könyv vagy iPad és az ehhez hasonlók, hanem hogy mikor melyik és milyen arányban. Mára ennyi.

Magdi és a magányos telefonfülke

Szülővárosomban sok volt a gyerekkorú templomkerülő - a nyitraparti lakótelep irányából érkezve a Főtérre fürge léptekkel kerültük meg a katolikus templomot, mert közvetlen szomszédságában ott lakott a gyerekkönyvtár. Máig élesen emlékszem édeskés, ragasztós illatára, a könyvtáros néni vastag, sötét szemüvegkeretén átszűrődő figyelmes tekintetre, a gyűrött könyvtárigazolványomra, amit rendszeresen elvesztettem, és nagyon rühelltem félévenként újat kérni. És arra is emlékszem, hogy ebben a gyerekkönyvtárban fedeztem fel, hogy van egy lány a barátnőim között, aki többet olvas nálam, pedig engem otthon egyfolytában lekönyvmolyoztak. Magdi volt az. Ő nyolcasával hordta haza a könyveket, és leesett az állam, mikor kiderült, hogy tényleg el is olvassa mindegyiket. Nem akartam versenyezni vele, mindenesetre kezdtem odafigyelni, milyen könyveket cipel magával. Az első regény, amiről biztosan tudom, hogy az ő tanácsára olvastam el, Vilma doktorasszony volt. Barátságunk irodalmi fejezete talán itt kezdődött. És most, sok idő elteltével négy pici embernek köszönhetően megint összekötnek minket a gyerekkönyvek (is). Az érsekújvári gyerekkönyvtár épülete, ha jól tudom, a kilencvenes évek eleje óta a katolikus ifjúság gyülekező helye lett, mi Magdival pedig leggyakrabban az interneten találkozunk. Ez utóbbinak sok előnye van, de az az édeskés könyvtári illat hiányzik egy kicsit.


Ezt a hosszú felvezetőt A magányos telefonfülke c. képeskönyv miatt írtam (The Lonely Phone Booth, írta Peter Ackermann, illusz. Max Dalton, David R. Godine, Boston, 2010), mert minden pozitívuma mellett számomra nem csak egy jó gyerekkönyv lesz a sok közül. Az élmény több annál: a képeskönyvet Magditól kaptuk idén karácsonyra. És ez az a pont, ahol Magdi, barátságunk története és a magányos telefonfülke összeérnek.

A történet arról szól, hogy a West End Avenue és a 100. utca sarkán álldogáló, büszke és közkedvelt telefonfülkéből hogyan lesz egy elhagyatott, lepukkant, semmiresejó utcai roncs, aKiről fokozatosan megfeledkeznek a manhattaniek. Igen, a gepárdokat leköröző gyorsassággal tért hódító mobiltelefonok miatt. A telefonfülke szomorúan nézi az eseményeket, és bizony bajba is kerülne a végén, ha nincs egy világvárosi közösség, amelyik megmenti életét.

Olyan gyorsan rohan ez a világ (közhely), hogy négyéves gyerekemnek is letűnt korok véletlenül itt maradt relikviáiának tűnnek a telefonfülkék. Régen, amikor még nem voltak mobiltelefonok, ezekből a kis bódékból szoktak telefonálni az emberek, hallom vissza magyarázatomat, és hirtelen akár nagyon öregnek is érezhetném magam (juszt se!). Néha bekukucskálunk a koszos és büdös telefonfülkébe, néha az onnan veszedelmes hangon kirobbanó “huuuu”-ra riadok meg, de úgy igazából csak díszletnek számít, hisz embert telefonálni nem láttunk ott soha.

Ackermann története kicsit nosztalgikus, de az a jó benne, hogy a telefonfülke példájával vissza tud lopni a jelenbe valamit abból, amit ebben a fene nagy tempójú fejlődésben és rohanásban máskülönben elfelejtenénk. Eseményeket, melyekről a telefonfülkéből adtunk hírt nem is olyan régen, érzéseket és tapasztalatokat, melyek a mobiltelefonok korában nem reprodukálódnak, hétköznapi világokat, melyek kényelmetlenül gyorsan szertefoszlanak. És ott van persze üzenetként a könyvben az is, hogy a régi jó.

A magányos telefonfülkéért mi itthon már nem izgulunk. De nem csak a történet végkicsengése miatt. A Google Earth segítségével ellenőriztük, tényleg ott van-e. Rajongva ismertük fel!

PF 2011

Már napok óta azon töröm a fejem, mivel is kezdjem el itt (blogtéren belül) az új évet. Ahogy ezt írom, eszembe jut, hogy ilyet is csak itt lehet csinálni: blogtéren kívül az új év elkezdődik, ha akarom, ha nem, ha tudom, hogy mit kezdjek vele, ha nem... Szóval (élvezve az időlassulás luxusát) azon gondolkodom, mi legyen az indítógombom. Mi legyen az, ami újévi fogadalmak és ígéretek helyett teremtő gondolatként végigkísérhetne minket (szerzőt és olvasót) a következő tizenkét hónapon. Üzenetként végül egy rövidfilmet választottam:

Azért ezt, mert a filmben rengeteg inspirációt vélek felfedezni. Jó lenne, ha történeteink, azok az elbeszélések, melyek különféle realitásokként körülvesznek bennünket, olyan egyszerűek, és mégis, olyan teljesek lennének, mint Oliver Jefferséi.

Férfiuralom a gyerekirodalomban? Avagy mégegyszer A kicsi virágkirály-ról

Írogatok lelkesen itt mindenféléről, aztán hoppá, kapok egy visszacsatolást (köszönet érte!!!), hogy A kicsi virágkirály textuális értelemben nincs teljesen rendben, merthogy rajta a heteronormativitás bélyege, a főhős az elnyomó férfiuralmat testesíti meg, hisz a mesében ő az, aki aktív cselekedetekre képes, szerelmese pedig az a passzív, saját vélemenyét kimondani nem képes vagy nem tudó szerencsétlen nő, akinek döntési lehetősége még csak abban a kulcsfontosságú kérdésben sincs, hogy kit válasszon magának társul.

A kritika súlyos. Én meg azon rágódom már jó ideje, hogy tényleg menthetetlen-e Květa Pacovská története. Hogy értelmezzek úgy, hogy az interpretációk pluralitásának helyet adjak, ugyanakkor ne tévesszem szem elől, hogy nem fogadható el minden értelmezés csak azért, mert értelmezésként a világra jött?

Tényleg az van, hogy a rövid történet során a király indul el megkeresni kedvesét, ő az, aki cselekszik. És úgy tűnhet, a királylánnyal pusztán csak megesik, hogy kiválasztják, hogy illedelmesen rábólint arra a gesztusra, amivel a király kegyeskedett megajándékozni őt. Hát, első látásra tényleg nem egy Harisnyás Pippi a lány, az biztos. Viszont a király sem az a hatalomtól mámorba esett patriarcha, akitől nyugtalankodni szoktam, ha szembe találom magam vele. Bárhogy is nézem, a kicsi virágkirály akár tetszhetne is a feministáknak: birodalmában nincs erőszak, katonák sorakozója helyett virágültetésben leli örömét, nem parancsokat osztogat, ő maga ültetgeti a tulipánhagymákat. Aztán pedig vár, és türelmesen várni tud. Hódítani és háborúzni nem indul, kicsi király kicsi birodalmában kicsi akar maradni. (Nekem tetszik :-))

A vétsége az lenne tehát, hogy nem maradt a fenekén, és nem várta meg zoknit horgolgatva, hogy egy királylány rátaláljon. Az a (feltételezhető) baj, hogy aktivitásával (azzal, hogy feleségfélét keresni indult) passzivitásba tuszkolta a királylányt. De tényleg így áll a dolog? Szerintem nem. Egyrészt azért, mert a bináris dichotómiák Derridának hála már nem tartanak (teljesen) a markukban minket. Tudjuk, hogy az értelmezés hálójában összetett viszonyrendszerekben alakul ki, hogy mi mit jelent, mi minek köszönhetően nyeri el értelmét. A fekete nem csak attól lesz fekete, hogy nem fehér, de attól is, hogy nem vörös. Az aktivitás és passzivitás dichotómia is szélesíthető, a játékba új minőségek vonhatók be, képzelhetők el. Másrészt, a narratíva a király szemszögéből láttatja a történteket, a királylány perspektívája, története rejtve marad. Ha a passzivitására keresnénk bizonyítékot, meg kellene teremtenünk őt mint narrátort.

És ha narrátorként nem is, de a hangja azért megjelenik a királylánynak is. Olvassuk csak: “Sofort mach sich der kleine Blumenkönig auf die Suche. Er sucht den ganzen Tag, er sucht bei Regen und bei Sonnenschein, und er sucht die ganze Nacht. ‘Da bin ich!’, tönt es leise aus einem Tulpenkelch. Ein Fenster öffnet sich. Der kleine Blumenkönig schaut und staunt. Ist das die Prinzessin, die er sucht?”

“Itt vagyok!” - szól ki a virágkehelyből a királylány. Mintha már várná a királyt, mintha tudná, hogy jönni fog. Nem lehet ez a kiszólás pont annak a jele, hogy van az aktivitásnak valamiféle rejtett regisztere is? Vagy hogy talán maga a tudás, a megérzés is tett? Hogy cselekszünk akkor is, ha a vonzás (most fizikai értelemben vett) hatalmát gyakoroljuk? Sok-sok kérdés, amit most nem tudok, talán nem is kell megválaszolni ahhoz, hogy ezt a könyvet mégse kelljen kitörölnöm kedvenceim listájáról.

Adventi könyvnaptár

Tavaly ilyenkor közönyös emberek tekintetét kerülgetve bánkódtam azon, hogy az adventi naptár egyáltalán eszembe jutott. Megígértem magamnak is, családomnak is, hogy idén nem teszek újabb próbát, és nem megyek naptár miatt a városba. Határozott nem! Viszont találtam valamit. Valamit, ami az én ötletemnél ezerszer jobb, s amihez elég volt párat kattintani a Meander könyvkiadó internetes boltjában, és az adventi naptárat szépen hazahozta nekünk a posta.
A naptár (Adventní kalendář) valójában 24 kisebb-nagyobb leporelló. Karácsonyi, karácsony- és havatváró, történeteket, verseket, énekeket, valamint azok kottáit lehet tálalni bennük. Ivana Pecháčková írta, Jarmila Marešová rajzolta. Nem új alkotás, 2004-ben jelent meg először, és most azt hiszem, örülök is, hogy eddig elkerülte a figyelmemet. Mert jó ezekkel az apró, színes könyvekkel várni a karácsonyt. Gondolkodni a bibliai üzenet és a (cseh) karácsonyi szokások összefüggéseiről. Nem bírtam ki, és amikor a gyerekek elaludtak, kinyitogattam néhányat:

Jitka és a virág

Sanyarú egy délután volt a pénteki. Éppeszű ember az orrát se dugja ki ilyen időben jó meleg kuckójából, nem hogy egész testét és két, kabátba gyömöszölt gyerekét. Csakhogy én nem vagyok éppeszű ember, Sámuel pedig ebben a vonatkozásban anyjára ütött: punk-rock kivitelezésű gyereknótákat kurjongatva sürgetett, hogy menjünk, induljunk már. Irány a gyerekkönyvtár! Mit nekünk szúrós eső, mit nekünk szél.
Sámuel rögtön megtalálta nagy kedvencét, én nem. De találtam helyette mást, és nem is akármit. A Jitka és a virág (Jitka a kytka) c. könyvet Olga Černá írta, Michaela Kukovičová illusztrálta, a Baobab kiadó adta ki, és mutatta meg megint, hogyan kell nagyon merészen, mégis meggyőző módon új szelet fújni a cseh gyerekkönyvkiadásba.
A tömör, nyelvileg nagyon takarékos szöveg (az a fajta, ahol egy felesleges szó sincs) és a kollázs-technikával készült illusztrációk együtt mesélik el a történetet Jitkáról, aki beteg, lábra se tud állni. Egy napon gyenge kis virág kezd nődögélni a fal és parketta közötti kis résben: "Ki vagy? kérdezte tőle Jitka. És mit csinálsz itt? Virág vagyok, és növök, mondta a virág. Szabad? Persze, mondta Jitka. És én nézhetem, ahogy nőlsz? Hát persze, mondta a virág, és nekilátott." Abban, ahogy megismerkednek, ahogy figyelnek egymásra, ahogy elkezdik közös életüket, ahogy a virág gondoskodik a beteg gyerekről, szeretet van. Nem kérkedő, nem hivalkodó. A történet annak példája, hogy van, amikor ennyi is elég a gyógyuláshoz.
Azt hittem, ez az a könyv, ami főleg a szülők egy bizonyos kategóriájának tetszik csak, de tévedtem. És ennek örülök :-)









u.i. a fényképek sajnos nem adják vissza az illusztráció képzőművészeti színvonalát.

Olga Černá, Michaela Kukovičová, Jitka a kytka, Praha, Baobab a GplusG, 2010.

A kicsi virágkirály

Květa Pacovská A kicsi virágkirály (Der kleine Blumenkönig) c. könyve az egyik kedvenc gyerekkönyvem. A történet nagyon egyszerű, nincs benne bonyodalom, csűrés-csavarás, nincs izgalom, nincs rejtély, nincs hókusz-pókusz. Van viszont egy kicsi virágkirály, aki tulipánhagymákat ültet, és várja, várja türelmesen, hogy kihajtsanak. És amikor az egész kertje virágzik, látja, milyen szép. Neki mégis hiányzik még valami a boldogsághoz. Elindul, hogy felkutassa. Keresi égen-földön, keresi esőben és napsütésben, keresi éjjel-nappal, de akadályba közben nem ütközik, útját hétfejű sárkány nem állja, nem nehezíti három próba. Mintha mi sem lenne természetesebb, megtalálja, akit keres: szíve választottját. És élnek boldogan, míg meg nem halnak.
Ritkán, de néha az élet is ilyen, ilyen egyszerű...








Květa Pacovská, Der kleine Blumenkönig, Minedition, Kiel, neue Auflage 2006.

Kísértet-tesók

Van egy kedves ismerősöm, aki a farkasok rehabilitációjával foglalkozik már évek óta. Először tőle hallottam középkori, latinul írt mesék és mindenféle más szövegek elemzéséről, melynek elsődleges célja az volt, hogy a farkast mint pozitív hőst lássuk és ismerjük meg. Neki köszönhetően vált számomra is elgondolhatóvá az a nyelvészeti és kultúrtörténeti áttekintés, mely nyomon követi, hogyan formálódott a farkas egyértelműen gonosz, veszedelmes, megátalkodott mesehőssé az európai emberek képzeletében. Ismerősöm kutatói lelkesedése mögött itt-ott felsejlett az az őszinte, szinte gyereki igazságosságérzés és felháborodás, hogy szegény farkasok ezt nem érdemlik meg...

De itt most nem a farkasokról lesz szó. A mai gyerekirodalom nagyon sok, klasszikus értelemben vett negatív mesehőst rehabilitált már. Gondolok itt a jólelkű boszorkányokra, bátor és igazságos kalózlányokra, szelíd és barátságos szörnyekre, bántani nem akaró trollokra... és természetesen Süsüre, a szörnyűséges és vérengző hétfejű sárkányok szimpatikus, egyfejű ellenpólusára. A gyerekirodalom ezen katetegóriájába sorolható be Miloš Kratochvíl és Markéta Vydrová közös könyve is, a Strašibraši aneb Tajemství věže v Kamsehrabech (Kísértet-tesók avagy a holvagyteattól-vári torony titka).

Ebben a gyerekregényben a kísértetek rehabilitálódnak. Jó hírüknek helyreállítását a szöveg két síkon teremti meg. Először is bemutatja a két, nagyon barátságos főhőst, a két kísértet fiút, akik nemhogy nem tudnak, nem is akarnak kísérteni, merthogy azt csúnya és rossz dolognak tartják. Nem is véletlen hát, hogy a kísértetiskolában ők a legrosszabb diákok, reménytelenek, vagyis pontosabban annak tűnnek a hirtelen haragú kísertet-tanár szemében a történet elején. Másodszor Régesrég bácsi, a toronyóramester vágyáról számol be, aki negyven éve várja már, hogy legalább valamilyen kósza, jelentéktelen, halovány kis kísértetecske költözzön be a város egyetlen tornyába, merthát ugye egy valamire való torony kísértet nélkül elképzelhetetlen. Régesrég bácsi visszavárja a kísérteteket városkája életébe, merthogy ahogy mindennek, a rémeknek is megvan legitimizálható helyük és küldetésük a világban. A nagy találkozás színhelye természetesen a holvagyteattól-vári torony lesz, ahol Régesrég bácsi és unokája Mónika megismerkednek a véletlenül odatévedt kísértet-tesókkal. A bonyodalom abból adódik, hogy a kísértet fiúk maradni szeretnének, de Régesrég bácsi nem akar kísérteni nem tudó és nem akaró rémeket befogadni...

Sok minden miatt érdekes a könyv. Gyerekpszichológiai szempontból például azért, mert a félelmet dolgozza fel. Meggyőzően mesél a félelmet elszenvedőről és a félelmet okozóról, vagyis ok-okozati összefüggésben mutatja meg azt, ami gyermeki szemmel nézve megmagyarázhatatlannak tűnik. A narratíva arra a gondolatra épít, hogy a félememnek két arca van: 1) a félelmet természetesen jobb megszüntetni, 2) ugyanakkor gyakran a társadalmi rend bomlik fel, ha az emberekből kiveszik az utolsó cseppnyi félelem is...

Fentebb azt írtam, hogy a Kísértet-tesók Miloš Kratochvíl és Markéta Vydrová közös könyve, miközben Miloš a szerző, és Markéta az illusztrátor. Az, hogy közös könyvként jellemeztem a regényt, nem véletlen. Markéta saját web-oldalán arról számol be, hogy Milošsal egyszer csak rájöttek arra, hogy ők iker-testvérek. Igaz ugyan, hogy nem egy helyen és egy időben születtek, ezt az apróságot leszámítva azonban teljesen egyformák. Ez a megtapasztalt egyformaság győzte meg őket arról, hogy szerzőpárost alkossanak. (Azóta már több gyerekkönyvben gondolkodtak, írtak, rajzoltak együtt.) A rajzok és a szöveg tényleg jól megférnek egymást mellett, a közös ihletést nem lehet elvitatni, ráadásul mintha az író és illusztrátor együtt és külön-külön is felvállalná a cseh gyerekirodalmi tradíciót, hogy annak keretén belül mondjanak el egy új mesét.








Miloš Kratochvíl, ilusztrálta Markéta Vydrová, Strašibraši aneb Tajemství věže v Kamsehrabech, Mladá Fronta, Praha, 2010.