Kicsi Halál látogatása

Kitty Crowther A Kicsi Halál látogatása c. könyve zseniális. Nem pusztán azért, mert olyan témáról ír érzékeny lelkülettel, szeretettel és bizonyos értelemben forradalmi módon, melyről általában sokkal jobban szeretünk hallgatni. Nem egyszerűen azért, mert a képeskönyv teremtő keretei között mesél egyszerűségében is sokatmondó történetet egy társadalmilag tabuizált jelenségről: a halálról. Többről van itt szó.

Hosszú listáját lehetne megírni azon gyerekkönyveknek, melyek a halál témáját dolgozzák fel. Ezek általában a gyerekek számára kulcsfontosságú emberek (szeretteik, nagyszüleik, szüleik) elvesztésén, gyógyíthatatlan betegségeken, fenyegető katasztrófákon keresztül mesélnek a halálról. A Kicsi Halál látogatása nem csak egy újabb variáció egy már jól körbejárt témára, nem csak újabb eleme a tartalmas listának. Több jellemzője miatt tartom egészen különlegesnek a könyvet.

Kitty Crowther látszólag össze nem férő dolgokat vegyít történetében, s bár talán túlzás lenne szerzői szándékként írni le, mindenképpen nyomon követhető alkotásában az, ahogy az oximoront a kreatív képi és textuális kifejezőforma szintjére emeli. A domináns társadalmi elképzelésekhez képest egymással ellentmondó értelmi szintek keverednek abban, ahogy a szerző megjeleníti a halált: kicsi, magányában bánatos, szeretetre vágyó, szándékát tekintve jóságos, nagyon is élő alakként mutatja be.

A halál kaszás alakja általában nem az a szereplője a történetnek, akivel együttérezni képes az olvasó. Kitty Crowthernek ezt is sikerül elérnie. Az elmesélt történet ugyanakkor hiteles marad, nem lendül át az élelet elutasító, dekadens világlátásba. A könyv azt sugallja, hogy az élet öröme és értéke érintetlen maradhat akkor is, ha a halált mint annak természetes részét fogjuk fel. Nem kell az életet megtagadni ahhoz, hogy a halált, vagy legalábbis bizonyos dimenzióját elfogadni, szeretni lehessen.

A halál építő erejű detabuizálását Crowther a humor segítségével tökéletesíti. Egy újabb oximoronja a narratívának, hogy a halálról szóló könyvben mosolyra húzódhat az olvasó szája. S mert nagyon érzékenyen műveli ezt is, eléri azt, hogy a halálra vonatkozó mélységet könnyed módon érintse, hisz mégiscsak gyerekekhez szól ez a könyv.

A történet arról szól, hogy Kicsi Halált valójában nem ismerik az emberek. Rettegnek tőle, és soha nem üdvözlik jöttét. Kicsi Halál boldogtalanul végzi dolgát, szomorúan vezeti át az embereket birodalmába. A fázóknak tüzet gyújt, de azok félreértik gesztusát, úgy vélik, ezek már a pokol lángjai. Így megy ez egészen addig, amíg Evelinnel nem találkozik. A kislány örömmel kiáltja: Hát, itt vagy végre!  Olyan felszabadult lelkesedéssel indul el a Halállal, hogy szinte maga vezeti kísérőjét. Túlvilági közös dolgaikat meséli el a könyv, kiderül, miért várta már őt a kislány annyira, barátságuk születésének fátyolszerű és játékos lebegését ismerjük meg, az elválást és csodálatos újratalálkozást. Hogy ez pontosan hogy és miért zajlik, nem árulom el, hogy ott legyen majd a meglepetés a könyv végén nektek is, ha egyszer majd olvassátok.

(Kitty Crowther, La visite de Petite Mort, L’École des loisirs, Paris, 2004. Csehül Návštěva malé smrti, Baobab, Praha, 2013.)

"Hagyom, hogy megjelenjen..." (március)

Kaatje Vermeire, Mare en de dingen, De Eenhoorn, 2010.

Pihelények: Pampe és Sinka

Alžběta Skálová Pampe a Šinka c. könyvében két kis pihelényről mond rövid történeteket. Nem egerekről, nem vakondokról, nem manókról, hanem pihelényekről, nevezzük így őket, hisz pihéből születtek. Az egyik a pitypang szertefújható pihéjéből jött a világra, a másik egy pamparóka puha farkából. Úgy tudnak ők ketten nézni, hogy az már szinte pehelyszelíd: piheméz és pihepilács.



A két kicsi pihelény nevében hordja születésének körülményeit, miközben a két név összeolvasásában a cseh pitypang, vagyis a pampeliška hangzik vissza: pampe a šinka - pampeliška. Magyar fordításban talán a Pim és Pam névpáros lenne a legtalálóbb, abban külön-külön benne rejlik a pitypang és a pamparóka is, egybeolvasva pedig a pitypang kevésbé elterjedt megnevezése, a pimpam. De minálunk már annyira Pampe és Sinka a két pihelény, hogy nem is tudok máshogy írni róluk.

A szél ugyanarra az ablakpárkányra fújja őket a világ két messzi pontjáról. Első pillantásra egybetartoznak. Beköltöznek egy papírdobozba, ami stoppolni való zoknival van tele, és élni kezdik azon szerencsések boldog életét, akik otthon tudnak lenni a világban. Ha örülnek, táncolni kezdenek, még a reggeli torna egy-két ászanagyanús pozíciója közé is belopják a tánclépéseket. Ha becsapják őket, megörülnek annak a pici jónak, ami a balszerencsében mégiscsak megmaradt nekik. Ha ünnepelnek, azt úgy teszik, ahogy gyerekeimnek tanítani szeretném: a másik szívével próbálják látni a világot, amikor régi, közös kincsek között születésnapi ajándékot keresnek. Közben varrogatnak (szinte életre kelnek a lyukas zoknik, ahogy a bricolage kis mestereiként szinte mindenre használni tudják őket), karneválra mennek, cserépbe zöldséget ültetnek, és gurulnak a röhögéstől, amikor egy darabka görbe tükörben nézegetik kitágult és/vagy összement önmagukat. Pampe és Sinka semmi mást nem csinálnak, mint általában a négy-öt éves gyerekek. Az ő világuk apró és persze nagyon fontos helyzeteit mesélik a képek és a hozzájuk társított néhány mondat. A gyerekek hétköznapjainak képeskönyv formájú megjelenítése Pampe és Sinka történetében egyszerre költői és humoros, egyszerre mély és felszabadult, egyszerre vezet és szórakoztat.

A könyv iránti lelkesedésünkben nem vagyunk egyedül. Amíg Sámuel magával viszi a könyvet ágyába és párnája alá rejti (biztos, ami biztos, hátha szüksége lesz rá éjjel), addig a szélesebb olvasóközönség figyelme is ráirányul Pampéra és Sinkára. Alžběta Skálová eddig gyerekkönyv illusztrátorként nyert díjakat, a két kis pihelényről írt és illusztrált könyve pedig elnyerte az idei Magnesia Litera díjat gyerek- és ifjúsági könyv kategóriában. (Csehországban ez a díj hivatott arra, hogy medializálás útján felhívja az olvasóközönség figyelmét az országban születő könyvértékekre, remekekre. A szakmai intézmények által felállíott zsűri összesen nyolc kategoriában oszt díjat, egy mű az olvasók díját nyeri el.)






Alžběta Skálová, Pampe a Šinka, Praha, Arbor Vitae. 2010.

A szív és az üveg

Oliver Jeffers újabb képeskönyv remeke: A szív és az üveg. Két perc sem kell, hogy végigszaladjak rajta, aztán két hét sem elég, hogy lapozni tudjak. A könyv nem enged. Pedig egyszerű nagyon. Talán épp ezért.



A történet egy kislányról szól, akinek élete az élet csodáival van tele, fejében nagy kalandként formálódnak az élet összefüggései, szívét a csillagos ég és a hullámzó tenger közti tér tölti ki. És hogy még tökéletesebb legyen mindez, ebben a világhoz kötődő, őszinte rácsodálkozásban társa is van: a papája. Aztán egy napon minden megváltozik. Papája nagy öblös, piros karosszéke elárvul. Nem ül benne többet senki. Ekkor dönt úgy a kislány, hogy szívét biztonságos helyre rejti - egy üvegbe zárja.

Nyakába akasztva hordja az üveget, benne a szívét, mintha így próbálna szembenézni az elmúlással, mintha így próbálná megőrizni szívében azt, aki már nincs, nem lehet. Mintha azt üzenné: nem szeretek szívemmel ezentúl, hogy ne fájjon majd az elszakadás, hogy ne veszítsek el már semmit. Nem használja szívét, az nem használódik el - mint a nyikorgós szekrényekbe zárt, gondosan kivasalt, monogrammal díszített, apró hímzéssel teli párnahuzatok, lepedők és zsebkendők, melyeket életre szántak, aztán mégis élet nélkül sárgultak meg a szekrény polcain.

A kislány felnő, és nyakában egyre nehezebb az üveg. De szerencsére találkozik egy másik kislánnyal, akinek élete még mindig az élet csodáival azonos...

A történet szövege minimalista: rövid mondatos, szűkszavú, visszafogott. Úgy érzem, nem csak azért, hogy az illusztrációk egészítsék ki a gondolatot, bármilyen bravúros is ebben Oliver Jeffers. A leírt narratívának itt mintha szándékosan lenne sejtető funkciója: jelzi csupán, hogy mi az, amit olvasóként elgondolhatunk, megérthetünk, megélhetünk. Nincs itt túldumálva semmi, mégis ott van minden a könyvben, aminek lennie kell. A túlzott szóáradat gyakran megöli az értelmet, az üzenetet. Gyakran, amikor létkérdésekről, exisztenciális tapasztalatról ír a szöveg vagy szól a beszélgetés, esetleg a mélységről, amit a világ részének hinni szeretnénk, burjánzó fenevadakként öntenek el mindent a szóképek és nyelvi kifejezések. Pedig elég lenne egy jól megválasztott szó, egy teljesre formált mondat, egy egyszerű kép ahhoz, hogy a lényeg megnyilvánuljon.

“... until the day she found an empty chair.”



Az alaptörténet a másik halálának megtapasztalását, a halál lassú feldolgozását az élet csodáinak kreatív és szívdiktálta megragadásával köti össze nagyon meggyőzően. Részleteiben azonban még ennél is többet mond a könyv. Bevonja például az idő távlatát a gyermeki képzeletbe: a főhős kislány felnő, a történet második felében nagylánként, vagy talán pontosabban fiatal nőként jelenik meg. És fiatal nőként marad meg annak a legfontosabb szereplőnek, akiről kicsi gyerekeinknek mesélhetünk. Hatalmas szimbolikus erővel bír az is, ahogy a szívét menteni próbálja a kislány, hisz átlátszós üvegbe teszi KI, ahelyett, hogy mély sötétségbe zárná BE. Azzal, hogy láthatóvá válik a szomorúsága, azzal, hogy külső jegyként (bélyegként, jelvényként, stigmaként) olvashatóvá válik a külvilág számára is, még erőteljesebbé válik az élettől, a világtól való elzárkózás.

Az olvasó és felolvasó, a gyerek és felnőtt, aki a történetet bejárja, végül úgy szabadul fel a probléma terhétől, hogy az nincs bagatellizálva. Ehhez a világhoz-való-kötődés viszonyának rekonstruálására van szükség: és ez az, ami a nagy piros karosszékben újra megszületik a könyv utolsó lapjain. Ez az kép, ahová aztán gyakran visszajárunk:



Oliver Jeffers, The Heart and the Bottle, HarperCollins, London, 2010.
A könyv Ipad verzióját itt mutattam meg.

Köszönöm-könyv. Álom-könyv

Nehezen indult, aztán mégis olyan jól végződött ez a mai nap. Azon gondolkodtam, hogyan köszönjem meg a délelőttöt, és hogyan a délutánt. A szó ízét és a szót követő hallgatásét a szánkban. A csöndbe beszűrődő villamosmorajt és a villamosmorajt elnyomó csöndet. A hóba rajzolt tankokat. A követ, amit emlékezni kerestünk, de nem találtunk. A közös mesélés igéretét... Vacsora után annyit nevettünk, hogy félő volt, felrepülünk majd mi is a plafonra (Mary Poppins motívumára). Aztán elalváskor egy "álmodjál nagyot"-tal búcsúztam.

És miután köszönni és álmodni hívott ma minden, találtam két könyvet. Nem magyarázom, hogy miért pont ma. Mert ha belekezdenék, úgysem hinném el. Dallas Clayton két képeskönyvét teljes egészében elolvashatjátok, ha netán épp ma ti is köszönni és álmodozni vágytok:


An awesome book of thanks



An awesome book

Férfiuralom a gyerekirodalomban? Avagy mégegyszer A kicsi virágkirály-ról

Írogatok lelkesen itt mindenféléről, aztán hoppá, kapok egy visszacsatolást (köszönet érte!!!), hogy A kicsi virágkirály textuális értelemben nincs teljesen rendben, merthogy rajta a heteronormativitás bélyege, a főhős az elnyomó férfiuralmat testesíti meg, hisz a mesében ő az, aki aktív cselekedetekre képes, szerelmese pedig az a passzív, saját vélemenyét kimondani nem képes vagy nem tudó szerencsétlen nő, akinek döntési lehetősége még csak abban a kulcsfontosságú kérdésben sincs, hogy kit válasszon magának társul.

A kritika súlyos. Én meg azon rágódom már jó ideje, hogy tényleg menthetetlen-e Květa Pacovská története. Hogy értelmezzek úgy, hogy az interpretációk pluralitásának helyet adjak, ugyanakkor ne tévesszem szem elől, hogy nem fogadható el minden értelmezés csak azért, mert értelmezésként a világra jött?

Tényleg az van, hogy a rövid történet során a király indul el megkeresni kedvesét, ő az, aki cselekszik. És úgy tűnhet, a királylánnyal pusztán csak megesik, hogy kiválasztják, hogy illedelmesen rábólint arra a gesztusra, amivel a király kegyeskedett megajándékozni őt. Hát, első látásra tényleg nem egy Harisnyás Pippi a lány, az biztos. Viszont a király sem az a hatalomtól mámorba esett patriarcha, akitől nyugtalankodni szoktam, ha szembe találom magam vele. Bárhogy is nézem, a kicsi virágkirály akár tetszhetne is a feministáknak: birodalmában nincs erőszak, katonák sorakozója helyett virágültetésben leli örömét, nem parancsokat osztogat, ő maga ültetgeti a tulipánhagymákat. Aztán pedig vár, és türelmesen várni tud. Hódítani és háborúzni nem indul, kicsi király kicsi birodalmában kicsi akar maradni. (Nekem tetszik :-))

A vétsége az lenne tehát, hogy nem maradt a fenekén, és nem várta meg zoknit horgolgatva, hogy egy királylány rátaláljon. Az a (feltételezhető) baj, hogy aktivitásával (azzal, hogy feleségfélét keresni indult) passzivitásba tuszkolta a királylányt. De tényleg így áll a dolog? Szerintem nem. Egyrészt azért, mert a bináris dichotómiák Derridának hála már nem tartanak (teljesen) a markukban minket. Tudjuk, hogy az értelmezés hálójában összetett viszonyrendszerekben alakul ki, hogy mi mit jelent, mi minek köszönhetően nyeri el értelmét. A fekete nem csak attól lesz fekete, hogy nem fehér, de attól is, hogy nem vörös. Az aktivitás és passzivitás dichotómia is szélesíthető, a játékba új minőségek vonhatók be, képzelhetők el. Másrészt, a narratíva a király szemszögéből láttatja a történteket, a királylány perspektívája, története rejtve marad. Ha a passzivitására keresnénk bizonyítékot, meg kellene teremtenünk őt mint narrátort.

És ha narrátorként nem is, de a hangja azért megjelenik a királylánynak is. Olvassuk csak: “Sofort mach sich der kleine Blumenkönig auf die Suche. Er sucht den ganzen Tag, er sucht bei Regen und bei Sonnenschein, und er sucht die ganze Nacht. ‘Da bin ich!’, tönt es leise aus einem Tulpenkelch. Ein Fenster öffnet sich. Der kleine Blumenkönig schaut und staunt. Ist das die Prinzessin, die er sucht?”

“Itt vagyok!” - szól ki a virágkehelyből a királylány. Mintha már várná a királyt, mintha tudná, hogy jönni fog. Nem lehet ez a kiszólás pont annak a jele, hogy van az aktivitásnak valamiféle rejtett regisztere is? Vagy hogy talán maga a tudás, a megérzés is tett? Hogy cselekszünk akkor is, ha a vonzás (most fizikai értelemben vett) hatalmát gyakoroljuk? Sok-sok kérdés, amit most nem tudok, talán nem is kell megválaszolni ahhoz, hogy ezt a könyvet mégse kelljen kitörölnöm kedvenceim listájáról.

A kicsi virágkirály

Květa Pacovská A kicsi virágkirály (Der kleine Blumenkönig) c. könyve az egyik kedvenc gyerekkönyvem. A történet nagyon egyszerű, nincs benne bonyodalom, csűrés-csavarás, nincs izgalom, nincs rejtély, nincs hókusz-pókusz. Van viszont egy kicsi virágkirály, aki tulipánhagymákat ültet, és várja, várja türelmesen, hogy kihajtsanak. És amikor az egész kertje virágzik, látja, milyen szép. Neki mégis hiányzik még valami a boldogsághoz. Elindul, hogy felkutassa. Keresi égen-földön, keresi esőben és napsütésben, keresi éjjel-nappal, de akadályba közben nem ütközik, útját hétfejű sárkány nem állja, nem nehezíti három próba. Mintha mi sem lenne természetesebb, megtalálja, akit keres: szíve választottját. És élnek boldogan, míg meg nem halnak.
Ritkán, de néha az élet is ilyen, ilyen egyszerű...








Květa Pacovská, Der kleine Blumenkönig, Minedition, Kiel, neue Auflage 2006.