Plüssbéka útra kel

Képzeld el, hogy éled boldog életed, áztatod a lábad a jó meleg esőben, esténként puha ágyba bújsz, és közben még szeretnek is. Aztán képzeld el, hogy egy napon gyanútlanul vakarózol, körmöddel a bal oldaladat vakarod épp, amikor találsz valamit, ami nem oda tartozik. Hirtelen, oda-se-figyelek-igazán mozdulattal le akarod magadról piccenteni, de a valami nem mozdul. Dörzsölöd, piszkálod, de tisztára mintha oda lenne nőve. Huzigálod, tükörben nézed, aztán kezdesz kétségbeesni a felismeréstől: az a valami hozzád van varrva. Rendesen. És nem lehet levakarni. Levágni talán, de akkor is ott marad belőle rajtad egy vékony csík, hacsak nem áldozol fel magadból egy vékony réteget. Ez a valami egy összetekeredett anyagdarab, amit ha két ujjaddal kifeszítesz, márka cetlinek mutatkozik. A felismerés fáj: egyszerűen le lettél gyártva valahol, s nem az vagy, akinek eddig hitted magad. A hideg kiráz.

Hát pontosan ennél a felismerésnél kezdődnek a kicsi zöld plüssbéka kalandjai a Filemon béka útra kel c. meseregényben, Jana Šrámková első gyerekeknek írt könyvében (Putování žabáka Filemona). Filemon teljesen kikészül a felfedezéstől, képzeletében az eredet misztériumává növi ki magát a gyár, ahol megszületett, és mert a születés a katarktikus transzformáció lényegi megtapasztalásaként kódolódik (ezt ő persze kicsit békásabban fejezi ki), úgy dönt, elindul igazi otthonát megkeresni. Míg az olvasó előre sejti a csalódást, ami majd bekövetkezik, addig Filemon két kis plüssbárány haverjával, Dunncsival és Lóbálkával kisebb-nagyobb reményeket táplálva igyekszik a cél felé, utazik, izgul, életet ment, s mindezek mellett amolyan tervezetlen mellékhatásként erősíti jellemét.

A gyárban nem az idillikus, igazi otthont találja meg, hanem a modern indusztrializmus embertelenségét, akarom mondani plüssállattalanságát, a tömeggyártás elidegenítő hidegségét: szardíniaként kartonozott szegény játékállatokat, akik senkihez nem tartoznak, akik közül sokan gyártási hibák miatt újabb rémisztő kezelésre várnak... Nem kell sok hozzá, hogy Filemon megértse: játékká akkor lesz a plüssteremtmény, amikor valaki játszani kezd vele, s magáénak választja a sok egyformára gyártott rongyállat közül.

Az út és a keresés klasszikus motívuma itt szinte az ókori gnosztikus irodalom jegyeit eleveníti meg. A “honnan származok és hová tartok” kérdése indítja útra a kis békát, ugyanakkor a felszín alatt lassan kirajzolódik, hogy a valódi tudást nem ennek a kérdésnek helyidentifikációs megválaszolásával lehet megszerezni. Az igazi tudás (vagyis a megértés által megalapozott tudás) inkább egy rossz álomból való ébredés utáni ködfoszlás és megvilágosodás eredménye: az otthon és az eredet nem tételezik fel egymást szükségszerűen. Az otthon nem ott van, ahol megszülettünk, hanem ott, ahol szeretnek minket, ahol fontosak vagyunk valakinek, ahol nevünkön szólítanak, s esetleg van házilag varrt nadrágunk is. Mint Filemonnak, aki a történet végére szerencsésen hazaér Dunncsival és Lóbálkával, hogy a biztonságot és szeretetet új színbe öltöztetve újra megtalálja.

Az igényes, játékos nyelvezettel megírt könyvet Alžběta Skálová illusztrációi gazdagítják. Dicshimnusz helyett (vagy épp dicshimnuszként) ide kívánkozik még belőlem, hogy azért veszélyes ez a történet (is). Nagyon nehéz ugyanis egy ilyen narratív struktúrával a gyerekfejben megérteni, hogy az amúgy empátiára képes, normális esetekben segíteni akaró és tudó szülők mi a manó miatt nem hajlandók megérteni, hogy tizenhárom polcnyi plüssállat vár a játéküzletben arra, hogy MI (értsd senki más) otthont teremtsünk nekik.


(Jana Šrámková/Alžběta Skálová, Putování žabáka Filemona, Labyrint/Raketa, Praha, 2010)

Pihelények: Pampe és Sinka

Alžběta Skálová Pampe a Šinka c. könyvében két kis pihelényről mond rövid történeteket. Nem egerekről, nem vakondokról, nem manókról, hanem pihelényekről, nevezzük így őket, hisz pihéből születtek. Az egyik a pitypang szertefújható pihéjéből jött a világra, a másik egy pamparóka puha farkából. Úgy tudnak ők ketten nézni, hogy az már szinte pehelyszelíd: piheméz és pihepilács.



A két kicsi pihelény nevében hordja születésének körülményeit, miközben a két név összeolvasásában a cseh pitypang, vagyis a pampeliška hangzik vissza: pampe a šinka - pampeliška. Magyar fordításban talán a Pim és Pam névpáros lenne a legtalálóbb, abban külön-külön benne rejlik a pitypang és a pamparóka is, egybeolvasva pedig a pitypang kevésbé elterjedt megnevezése, a pimpam. De minálunk már annyira Pampe és Sinka a két pihelény, hogy nem is tudok máshogy írni róluk.

A szél ugyanarra az ablakpárkányra fújja őket a világ két messzi pontjáról. Első pillantásra egybetartoznak. Beköltöznek egy papírdobozba, ami stoppolni való zoknival van tele, és élni kezdik azon szerencsések boldog életét, akik otthon tudnak lenni a világban. Ha örülnek, táncolni kezdenek, még a reggeli torna egy-két ászanagyanús pozíciója közé is belopják a tánclépéseket. Ha becsapják őket, megörülnek annak a pici jónak, ami a balszerencsében mégiscsak megmaradt nekik. Ha ünnepelnek, azt úgy teszik, ahogy gyerekeimnek tanítani szeretném: a másik szívével próbálják látni a világot, amikor régi, közös kincsek között születésnapi ajándékot keresnek. Közben varrogatnak (szinte életre kelnek a lyukas zoknik, ahogy a bricolage kis mestereiként szinte mindenre használni tudják őket), karneválra mennek, cserépbe zöldséget ültetnek, és gurulnak a röhögéstől, amikor egy darabka görbe tükörben nézegetik kitágult és/vagy összement önmagukat. Pampe és Sinka semmi mást nem csinálnak, mint általában a négy-öt éves gyerekek. Az ő világuk apró és persze nagyon fontos helyzeteit mesélik a képek és a hozzájuk társított néhány mondat. A gyerekek hétköznapjainak képeskönyv formájú megjelenítése Pampe és Sinka történetében egyszerre költői és humoros, egyszerre mély és felszabadult, egyszerre vezet és szórakoztat.

A könyv iránti lelkesedésünkben nem vagyunk egyedül. Amíg Sámuel magával viszi a könyvet ágyába és párnája alá rejti (biztos, ami biztos, hátha szüksége lesz rá éjjel), addig a szélesebb olvasóközönség figyelme is ráirányul Pampéra és Sinkára. Alžběta Skálová eddig gyerekkönyv illusztrátorként nyert díjakat, a két kis pihelényről írt és illusztrált könyve pedig elnyerte az idei Magnesia Litera díjat gyerek- és ifjúsági könyv kategóriában. (Csehországban ez a díj hivatott arra, hogy medializálás útján felhívja az olvasóközönség figyelmét az országban születő könyvértékekre, remekekre. A szakmai intézmények által felállíott zsűri összesen nyolc kategoriában oszt díjat, egy mű az olvasók díját nyeri el.)






Alžběta Skálová, Pampe a Šinka, Praha, Arbor Vitae. 2010.