Magdi és a magányos telefonfülke

Szülővárosomban sok volt a gyerekkorú templomkerülő - a nyitraparti lakótelep irányából érkezve a Főtérre fürge léptekkel kerültük meg a katolikus templomot, mert közvetlen szomszédságában ott lakott a gyerekkönyvtár. Máig élesen emlékszem édeskés, ragasztós illatára, a könyvtáros néni vastag, sötét szemüvegkeretén átszűrődő figyelmes tekintetre, a gyűrött könyvtárigazolványomra, amit rendszeresen elvesztettem, és nagyon rühelltem félévenként újat kérni. És arra is emlékszem, hogy ebben a gyerekkönyvtárban fedeztem fel, hogy van egy lány a barátnőim között, aki többet olvas nálam, pedig engem otthon egyfolytában lekönyvmolyoztak. Magdi volt az. Ő nyolcasával hordta haza a könyveket, és leesett az állam, mikor kiderült, hogy tényleg el is olvassa mindegyiket. Nem akartam versenyezni vele, mindenesetre kezdtem odafigyelni, milyen könyveket cipel magával. Az első regény, amiről biztosan tudom, hogy az ő tanácsára olvastam el, Vilma doktorasszony volt. Barátságunk irodalmi fejezete talán itt kezdődött. És most, sok idő elteltével négy pici embernek köszönhetően megint összekötnek minket a gyerekkönyvek (is). Az érsekújvári gyerekkönyvtár épülete, ha jól tudom, a kilencvenes évek eleje óta a katolikus ifjúság gyülekező helye lett, mi Magdival pedig leggyakrabban az interneten találkozunk. Ez utóbbinak sok előnye van, de az az édeskés könyvtári illat hiányzik egy kicsit.


Ezt a hosszú felvezetőt A magányos telefonfülke c. képeskönyv miatt írtam (The Lonely Phone Booth, írta Peter Ackermann, illusz. Max Dalton, David R. Godine, Boston, 2010), mert minden pozitívuma mellett számomra nem csak egy jó gyerekkönyv lesz a sok közül. Az élmény több annál: a képeskönyvet Magditól kaptuk idén karácsonyra. És ez az a pont, ahol Magdi, barátságunk története és a magányos telefonfülke összeérnek.

A történet arról szól, hogy a West End Avenue és a 100. utca sarkán álldogáló, büszke és közkedvelt telefonfülkéből hogyan lesz egy elhagyatott, lepukkant, semmiresejó utcai roncs, aKiről fokozatosan megfeledkeznek a manhattaniek. Igen, a gepárdokat leköröző gyorsassággal tért hódító mobiltelefonok miatt. A telefonfülke szomorúan nézi az eseményeket, és bizony bajba is kerülne a végén, ha nincs egy világvárosi közösség, amelyik megmenti életét.

Olyan gyorsan rohan ez a világ (közhely), hogy négyéves gyerekemnek is letűnt korok véletlenül itt maradt relikviáiának tűnnek a telefonfülkék. Régen, amikor még nem voltak mobiltelefonok, ezekből a kis bódékból szoktak telefonálni az emberek, hallom vissza magyarázatomat, és hirtelen akár nagyon öregnek is érezhetném magam (juszt se!). Néha bekukucskálunk a koszos és büdös telefonfülkébe, néha az onnan veszedelmes hangon kirobbanó “huuuu”-ra riadok meg, de úgy igazából csak díszletnek számít, hisz embert telefonálni nem láttunk ott soha.

Ackermann története kicsit nosztalgikus, de az a jó benne, hogy a telefonfülke példájával vissza tud lopni a jelenbe valamit abból, amit ebben a fene nagy tempójú fejlődésben és rohanásban máskülönben elfelejtenénk. Eseményeket, melyekről a telefonfülkéből adtunk hírt nem is olyan régen, érzéseket és tapasztalatokat, melyek a mobiltelefonok korában nem reprodukálódnak, hétköznapi világokat, melyek kényelmetlenül gyorsan szertefoszlanak. És ott van persze üzenetként a könyvben az is, hogy a régi jó.

A magányos telefonfülkéért mi itthon már nem izgulunk. De nem csak a történet végkicsengése miatt. A Google Earth segítségével ellenőriztük, tényleg ott van-e. Rajongva ismertük fel!