Kicsi Halál látogatása

Kitty Crowther A Kicsi Halál látogatása c. könyve zseniális. Nem pusztán azért, mert olyan témáról ír érzékeny lelkülettel, szeretettel és bizonyos értelemben forradalmi módon, melyről általában sokkal jobban szeretünk hallgatni. Nem egyszerűen azért, mert a képeskönyv teremtő keretei között mesél egyszerűségében is sokatmondó történetet egy társadalmilag tabuizált jelenségről: a halálról. Többről van itt szó.

Hosszú listáját lehetne megírni azon gyerekkönyveknek, melyek a halál témáját dolgozzák fel. Ezek általában a gyerekek számára kulcsfontosságú emberek (szeretteik, nagyszüleik, szüleik) elvesztésén, gyógyíthatatlan betegségeken, fenyegető katasztrófákon keresztül mesélnek a halálról. A Kicsi Halál látogatása nem csak egy újabb variáció egy már jól körbejárt témára, nem csak újabb eleme a tartalmas listának. Több jellemzője miatt tartom egészen különlegesnek a könyvet.

Kitty Crowther látszólag össze nem férő dolgokat vegyít történetében, s bár talán túlzás lenne szerzői szándékként írni le, mindenképpen nyomon követhető alkotásában az, ahogy az oximoront a kreatív képi és textuális kifejezőforma szintjére emeli. A domináns társadalmi elképzelésekhez képest egymással ellentmondó értelmi szintek keverednek abban, ahogy a szerző megjeleníti a halált: kicsi, magányában bánatos, szeretetre vágyó, szándékát tekintve jóságos, nagyon is élő alakként mutatja be.

A halál kaszás alakja általában nem az a szereplője a történetnek, akivel együttérezni képes az olvasó. Kitty Crowthernek ezt is sikerül elérnie. Az elmesélt történet ugyanakkor hiteles marad, nem lendül át az élelet elutasító, dekadens világlátásba. A könyv azt sugallja, hogy az élet öröme és értéke érintetlen maradhat akkor is, ha a halált mint annak természetes részét fogjuk fel. Nem kell az életet megtagadni ahhoz, hogy a halált, vagy legalábbis bizonyos dimenzióját elfogadni, szeretni lehessen.

A halál építő erejű detabuizálását Crowther a humor segítségével tökéletesíti. Egy újabb oximoronja a narratívának, hogy a halálról szóló könyvben mosolyra húzódhat az olvasó szája. S mert nagyon érzékenyen műveli ezt is, eléri azt, hogy a halálra vonatkozó mélységet könnyed módon érintse, hisz mégiscsak gyerekekhez szól ez a könyv.

A történet arról szól, hogy Kicsi Halált valójában nem ismerik az emberek. Rettegnek tőle, és soha nem üdvözlik jöttét. Kicsi Halál boldogtalanul végzi dolgát, szomorúan vezeti át az embereket birodalmába. A fázóknak tüzet gyújt, de azok félreértik gesztusát, úgy vélik, ezek már a pokol lángjai. Így megy ez egészen addig, amíg Evelinnel nem találkozik. A kislány örömmel kiáltja: Hát, itt vagy végre!  Olyan felszabadult lelkesedéssel indul el a Halállal, hogy szinte maga vezeti kísérőjét. Túlvilági közös dolgaikat meséli el a könyv, kiderül, miért várta már őt a kislány annyira, barátságuk születésének fátyolszerű és játékos lebegését ismerjük meg, az elválást és csodálatos újratalálkozást. Hogy ez pontosan hogy és miért zajlik, nem árulom el, hogy ott legyen majd a meglepetés a könyv végén nektek is, ha egyszer majd olvassátok.

(Kitty Crowther, La visite de Petite Mort, L’École des loisirs, Paris, 2004. Csehül Návštěva malé smrti, Baobab, Praha, 2013.)

A szív és az üveg

Oliver Jeffers újabb képeskönyv remeke: A szív és az üveg. Két perc sem kell, hogy végigszaladjak rajta, aztán két hét sem elég, hogy lapozni tudjak. A könyv nem enged. Pedig egyszerű nagyon. Talán épp ezért.



A történet egy kislányról szól, akinek élete az élet csodáival van tele, fejében nagy kalandként formálódnak az élet összefüggései, szívét a csillagos ég és a hullámzó tenger közti tér tölti ki. És hogy még tökéletesebb legyen mindez, ebben a világhoz kötődő, őszinte rácsodálkozásban társa is van: a papája. Aztán egy napon minden megváltozik. Papája nagy öblös, piros karosszéke elárvul. Nem ül benne többet senki. Ekkor dönt úgy a kislány, hogy szívét biztonságos helyre rejti - egy üvegbe zárja.

Nyakába akasztva hordja az üveget, benne a szívét, mintha így próbálna szembenézni az elmúlással, mintha így próbálná megőrizni szívében azt, aki már nincs, nem lehet. Mintha azt üzenné: nem szeretek szívemmel ezentúl, hogy ne fájjon majd az elszakadás, hogy ne veszítsek el már semmit. Nem használja szívét, az nem használódik el - mint a nyikorgós szekrényekbe zárt, gondosan kivasalt, monogrammal díszített, apró hímzéssel teli párnahuzatok, lepedők és zsebkendők, melyeket életre szántak, aztán mégis élet nélkül sárgultak meg a szekrény polcain.

A kislány felnő, és nyakában egyre nehezebb az üveg. De szerencsére találkozik egy másik kislánnyal, akinek élete még mindig az élet csodáival azonos...

A történet szövege minimalista: rövid mondatos, szűkszavú, visszafogott. Úgy érzem, nem csak azért, hogy az illusztrációk egészítsék ki a gondolatot, bármilyen bravúros is ebben Oliver Jeffers. A leírt narratívának itt mintha szándékosan lenne sejtető funkciója: jelzi csupán, hogy mi az, amit olvasóként elgondolhatunk, megérthetünk, megélhetünk. Nincs itt túldumálva semmi, mégis ott van minden a könyvben, aminek lennie kell. A túlzott szóáradat gyakran megöli az értelmet, az üzenetet. Gyakran, amikor létkérdésekről, exisztenciális tapasztalatról ír a szöveg vagy szól a beszélgetés, esetleg a mélységről, amit a világ részének hinni szeretnénk, burjánzó fenevadakként öntenek el mindent a szóképek és nyelvi kifejezések. Pedig elég lenne egy jól megválasztott szó, egy teljesre formált mondat, egy egyszerű kép ahhoz, hogy a lényeg megnyilvánuljon.

“... until the day she found an empty chair.”



Az alaptörténet a másik halálának megtapasztalását, a halál lassú feldolgozását az élet csodáinak kreatív és szívdiktálta megragadásával köti össze nagyon meggyőzően. Részleteiben azonban még ennél is többet mond a könyv. Bevonja például az idő távlatát a gyermeki képzeletbe: a főhős kislány felnő, a történet második felében nagylánként, vagy talán pontosabban fiatal nőként jelenik meg. És fiatal nőként marad meg annak a legfontosabb szereplőnek, akiről kicsi gyerekeinknek mesélhetünk. Hatalmas szimbolikus erővel bír az is, ahogy a szívét menteni próbálja a kislány, hisz átlátszós üvegbe teszi KI, ahelyett, hogy mély sötétségbe zárná BE. Azzal, hogy láthatóvá válik a szomorúsága, azzal, hogy külső jegyként (bélyegként, jelvényként, stigmaként) olvashatóvá válik a külvilág számára is, még erőteljesebbé válik az élettől, a világtól való elzárkózás.

Az olvasó és felolvasó, a gyerek és felnőtt, aki a történetet bejárja, végül úgy szabadul fel a probléma terhétől, hogy az nincs bagatellizálva. Ehhez a világhoz-való-kötődés viszonyának rekonstruálására van szükség: és ez az, ami a nagy piros karosszékben újra megszületik a könyv utolsó lapjain. Ez az kép, ahová aztán gyakran visszajárunk:



Oliver Jeffers, The Heart and the Bottle, HarperCollins, London, 2010.
A könyv Ipad verzióját itt mutattam meg.