František Skála, Cílek és Lída igaz története

František Skála az a fajta művész, akiről szinte mintázni lehetne a művészi életformát. František Skála szobrász, illusztrátor, énekes, táncos, és ki tudja, még minden más. Ha kérdezik, kézségesen és kedvesen válaszol, mégis minden feleletével felrúgja, relativizálja, dekonstruálja a feldobott témát. A köztesség, a köztes lét és művészeti kifejezésmód nagy mutatványosa ő, aki egyszerre magányos remete és exhibicionista, egyszerre konzervatív és formabontó úttörő, egyszerre természeti és városi, egyszerre mágikusan elvont és indusztriálisan konkrét. Érdekes módon ezek a szavak nemcsak a szerzőt, de művét is jellemzik.



A Cílek és Lída igaz története c. képregénye szervesen magába foglalja a fent említett ellentétpárokat. A klasszikus, Josef Sudek fotográfikus látásmódját megelevenítő természetábrázolást ülteti képregény formátumba, a festmények festői egységét képregény buborékokkal töri meg, a tiszta erdei természetbe a nagyváros artefaktumait installálja élettéralkotóként (elhasznált Tesla tévé, műanyag mobiltelefon borító, hulladék üveg), vagy öreg súrolókefére eszkábált járművet küld ez erdei homály hangulatába. A mélyebb elméleti összefüggések keresését Skála elutasította egy vele készített interjúban, szerinte a mű (általában bármely mű) vagy magával ragad, vagy nem, vagy megszólítja az olvasót, vagy nem. Úgy érzem, a képregény egyszerű történetével és meghökkentően varázslatos képi üzenetével a köztesség kombinatorikus és nem egyértelmű logikáját kedvelőinek nyújt igazi könyvélményt - nagyobbacska kicsiknek, szüleiknek és nagyszüleiknek egyaránt.



Cílek, a kicsi bábuemberke, erdei házikójában lakik. Egy nap eszébe jut, hogy mákot ígért vinni Lída kicsi madárkájának. Viskóját gondosan bezárja, és a vállára csapott mákgubóval nekilát ez erdőnek. Csakhogy mikor megérkezik, Lída házát összedőlve találja, Lída és madara pedig sehol. Egy Lídával való régi találkozás emléke egyrészt utalás Skála egy régebbi, rövidebb és szerényebb kivitelezésű képregényére (Jak Cílek Lídu našel, Praha: Meander, 2006), ahol Cílekkel és Lídával már megismerkedhetett a cseh olvasóközönség, másrészt inspirációja Cílek elhatározásának: legyen Lída bárhol is, Cílek elindul, hogy megtalálja. A fényképekből szőtt képregény kockái a népmesék hangulatát elevenítik meg: Cílek útja során barátokkal és ellenségekkel találkozik, megtanul egyet s mást a világ dolgairól, rejtélyt fejt meg, végül megtalálja, és kiszabadítja Lídát. A jól ismert meghittsége és az újféle láttatás ereje egy klasszikus téma sajátos variációjává varázsolja a könyvet.



A hősök karaktere azonban kilóg a népmesék diskurzusából. Skála bábfigurái arcába “írta” érzeseiket, vonásaikban mint a könyvekben olvasni lehet, fejtartásuk, kézmozdulatuk rengeteget elárul róluk. Amíg a népmesék hősei általában foglyaik saját identitásuknak, és nem lazíthatnak egy pillanatra sem (a királyfi reggeltől estig hős, elképzelhetetlen, hogy útja során csak azért szálljon le lováról, hogy kedvére hempergőzzön a hóban), addig Skála hősei tudnak lazák lenni, nem azért szeretjük őket, mert egyértelműen jók vagy rosszak, hanem mert egyszerűen csak szimpatikusak, kedves mosolyuk megkapó.

Mert igen, jó az, amikor a másiknak segíteni indulunk, de talán mégjobb, ha ez a cél nem feledteti el az itt-és-mostban leledzés nyújtotta egyszerű és tiszta örömöt. Egyik kedvenc részem, amikor Cílek, és barátja Homér hátat fordítva az olvasónak belepisilnek a hóba:
“- Alá tudod írni magad?
- Naná!
- És engem?
- Megpróbálom.
- Jéé, hópehely!” Homér arcát az égnek emeli, hogy a pihe az orrára szálljon. Mosolyog.

Ilyennek képzelem Skálát is. Fogja magát, felpakol fényképezőgépet, állványt, bábukat, golyókat, rozzant tévét, és elindul az erdőbe, hogy ott egymagában instaláljon, berendezzen, hason csúszva, kúszva-mászva fényképezzen. (Majdnem egy évig tartott erdei élete, míg mindennel elkészült.) Közben belefekszik a mohaszőnyegbe, hógolyókkal dobálja a fák ágait, és várja, hogy megfelelő legyen a fény. Mintha mindez ott lenne benne a képregényben akkor is, ha az explicite másról szól.



És hogy mindez hogyan függ össze Zdeněk Svěrák Muki visszatér (Kuky se vrací) című történetével, melyet mozifilm, könyv, plüssállat és mindenféle bigyuszok formájában lehet most Csehországban konzumálni, elmesélem legközelebb.

Plüssbéka útra kel

Képzeld el, hogy éled boldog életed, áztatod a lábad a jó meleg esőben, esténként puha ágyba bújsz, és közben még szeretnek is. Aztán képzeld el, hogy egy napon gyanútlanul vakarózol, körmöddel a bal oldaladat vakarod épp, amikor találsz valamit, ami nem oda tartozik. Hirtelen, oda-se-figyelek-igazán mozdulattal le akarod magadról piccenteni, de a valami nem mozdul. Dörzsölöd, piszkálod, de tisztára mintha oda lenne nőve. Huzigálod, tükörben nézed, aztán kezdesz kétségbeesni a felismeréstől: az a valami hozzád van varrva. Rendesen. És nem lehet levakarni. Levágni talán, de akkor is ott marad belőle rajtad egy vékony csík, hacsak nem áldozol fel magadból egy vékony réteget. Ez a valami egy összetekeredett anyagdarab, amit ha két ujjaddal kifeszítesz, márka cetlinek mutatkozik. A felismerés fáj: egyszerűen le lettél gyártva valahol, s nem az vagy, akinek eddig hitted magad. A hideg kiráz.

Hát pontosan ennél a felismerésnél kezdődnek a kicsi zöld plüssbéka kalandjai a Filemon béka útra kel c. meseregényben, Jana Šrámková első gyerekeknek írt könyvében (Putování žabáka Filemona). Filemon teljesen kikészül a felfedezéstől, képzeletében az eredet misztériumává növi ki magát a gyár, ahol megszületett, és mert a születés a katarktikus transzformáció lényegi megtapasztalásaként kódolódik (ezt ő persze kicsit békásabban fejezi ki), úgy dönt, elindul igazi otthonát megkeresni. Míg az olvasó előre sejti a csalódást, ami majd bekövetkezik, addig Filemon két kis plüssbárány haverjával, Dunncsival és Lóbálkával kisebb-nagyobb reményeket táplálva igyekszik a cél felé, utazik, izgul, életet ment, s mindezek mellett amolyan tervezetlen mellékhatásként erősíti jellemét.

A gyárban nem az idillikus, igazi otthont találja meg, hanem a modern indusztrializmus embertelenségét, akarom mondani plüssállattalanságát, a tömeggyártás elidegenítő hidegségét: szardíniaként kartonozott szegény játékállatokat, akik senkihez nem tartoznak, akik közül sokan gyártási hibák miatt újabb rémisztő kezelésre várnak... Nem kell sok hozzá, hogy Filemon megértse: játékká akkor lesz a plüssteremtmény, amikor valaki játszani kezd vele, s magáénak választja a sok egyformára gyártott rongyállat közül.

Az út és a keresés klasszikus motívuma itt szinte az ókori gnosztikus irodalom jegyeit eleveníti meg. A “honnan származok és hová tartok” kérdése indítja útra a kis békát, ugyanakkor a felszín alatt lassan kirajzolódik, hogy a valódi tudást nem ennek a kérdésnek helyidentifikációs megválaszolásával lehet megszerezni. Az igazi tudás (vagyis a megértés által megalapozott tudás) inkább egy rossz álomból való ébredés utáni ködfoszlás és megvilágosodás eredménye: az otthon és az eredet nem tételezik fel egymást szükségszerűen. Az otthon nem ott van, ahol megszülettünk, hanem ott, ahol szeretnek minket, ahol fontosak vagyunk valakinek, ahol nevünkön szólítanak, s esetleg van házilag varrt nadrágunk is. Mint Filemonnak, aki a történet végére szerencsésen hazaér Dunncsival és Lóbálkával, hogy a biztonságot és szeretetet új színbe öltöztetve újra megtalálja.

Az igényes, játékos nyelvezettel megírt könyvet Alžběta Skálová illusztrációi gazdagítják. Dicshimnusz helyett (vagy épp dicshimnuszként) ide kívánkozik még belőlem, hogy azért veszélyes ez a történet (is). Nagyon nehéz ugyanis egy ilyen narratív struktúrával a gyerekfejben megérteni, hogy az amúgy empátiára képes, normális esetekben segíteni akaró és tudó szülők mi a manó miatt nem hajlandók megérteni, hogy tizenhárom polcnyi plüssállat vár a játéküzletben arra, hogy MI (értsd senki más) otthont teremtsünk nekik.


(Jana Šrámková/Alžběta Skálová, Putování žabáka Filemona, Labyrint/Raketa, Praha, 2010)

Pihelények: Pampe és Sinka

Alžběta Skálová Pampe a Šinka c. könyvében két kis pihelényről mond rövid történeteket. Nem egerekről, nem vakondokról, nem manókról, hanem pihelényekről, nevezzük így őket, hisz pihéből születtek. Az egyik a pitypang szertefújható pihéjéből jött a világra, a másik egy pamparóka puha farkából. Úgy tudnak ők ketten nézni, hogy az már szinte pehelyszelíd: piheméz és pihepilács.



A két kicsi pihelény nevében hordja születésének körülményeit, miközben a két név összeolvasásában a cseh pitypang, vagyis a pampeliška hangzik vissza: pampe a šinka - pampeliška. Magyar fordításban talán a Pim és Pam névpáros lenne a legtalálóbb, abban külön-külön benne rejlik a pitypang és a pamparóka is, egybeolvasva pedig a pitypang kevésbé elterjedt megnevezése, a pimpam. De minálunk már annyira Pampe és Sinka a két pihelény, hogy nem is tudok máshogy írni róluk.

A szél ugyanarra az ablakpárkányra fújja őket a világ két messzi pontjáról. Első pillantásra egybetartoznak. Beköltöznek egy papírdobozba, ami stoppolni való zoknival van tele, és élni kezdik azon szerencsések boldog életét, akik otthon tudnak lenni a világban. Ha örülnek, táncolni kezdenek, még a reggeli torna egy-két ászanagyanús pozíciója közé is belopják a tánclépéseket. Ha becsapják őket, megörülnek annak a pici jónak, ami a balszerencsében mégiscsak megmaradt nekik. Ha ünnepelnek, azt úgy teszik, ahogy gyerekeimnek tanítani szeretném: a másik szívével próbálják látni a világot, amikor régi, közös kincsek között születésnapi ajándékot keresnek. Közben varrogatnak (szinte életre kelnek a lyukas zoknik, ahogy a bricolage kis mestereiként szinte mindenre használni tudják őket), karneválra mennek, cserépbe zöldséget ültetnek, és gurulnak a röhögéstől, amikor egy darabka görbe tükörben nézegetik kitágult és/vagy összement önmagukat. Pampe és Sinka semmi mást nem csinálnak, mint általában a négy-öt éves gyerekek. Az ő világuk apró és persze nagyon fontos helyzeteit mesélik a képek és a hozzájuk társított néhány mondat. A gyerekek hétköznapjainak képeskönyv formájú megjelenítése Pampe és Sinka történetében egyszerre költői és humoros, egyszerre mély és felszabadult, egyszerre vezet és szórakoztat.

A könyv iránti lelkesedésünkben nem vagyunk egyedül. Amíg Sámuel magával viszi a könyvet ágyába és párnája alá rejti (biztos, ami biztos, hátha szüksége lesz rá éjjel), addig a szélesebb olvasóközönség figyelme is ráirányul Pampéra és Sinkára. Alžběta Skálová eddig gyerekkönyv illusztrátorként nyert díjakat, a két kis pihelényről írt és illusztrált könyve pedig elnyerte az idei Magnesia Litera díjat gyerek- és ifjúsági könyv kategóriában. (Csehországban ez a díj hivatott arra, hogy medializálás útján felhívja az olvasóközönség figyelmét az országban születő könyvértékekre, remekekre. A szakmai intézmények által felállíott zsűri összesen nyolc kategoriában oszt díjat, egy mű az olvasók díját nyeri el.)






Alžběta Skálová, Pampe a Šinka, Praha, Arbor Vitae. 2010.

Jitka és a virág

Sanyarú egy délután volt a pénteki. Éppeszű ember az orrát se dugja ki ilyen időben jó meleg kuckójából, nem hogy egész testét és két, kabátba gyömöszölt gyerekét. Csakhogy én nem vagyok éppeszű ember, Sámuel pedig ebben a vonatkozásban anyjára ütött: punk-rock kivitelezésű gyereknótákat kurjongatva sürgetett, hogy menjünk, induljunk már. Irány a gyerekkönyvtár! Mit nekünk szúrós eső, mit nekünk szél.
Sámuel rögtön megtalálta nagy kedvencét, én nem. De találtam helyette mást, és nem is akármit. A Jitka és a virág (Jitka a kytka) c. könyvet Olga Černá írta, Michaela Kukovičová illusztrálta, a Baobab kiadó adta ki, és mutatta meg megint, hogyan kell nagyon merészen, mégis meggyőző módon új szelet fújni a cseh gyerekkönyvkiadásba.
A tömör, nyelvileg nagyon takarékos szöveg (az a fajta, ahol egy felesleges szó sincs) és a kollázs-technikával készült illusztrációk együtt mesélik el a történetet Jitkáról, aki beteg, lábra se tud állni. Egy napon gyenge kis virág kezd nődögélni a fal és parketta közötti kis résben: "Ki vagy? kérdezte tőle Jitka. És mit csinálsz itt? Virág vagyok, és növök, mondta a virág. Szabad? Persze, mondta Jitka. És én nézhetem, ahogy nőlsz? Hát persze, mondta a virág, és nekilátott." Abban, ahogy megismerkednek, ahogy figyelnek egymásra, ahogy elkezdik közös életüket, ahogy a virág gondoskodik a beteg gyerekről, szeretet van. Nem kérkedő, nem hivalkodó. A történet annak példája, hogy van, amikor ennyi is elég a gyógyuláshoz.
Azt hittem, ez az a könyv, ami főleg a szülők egy bizonyos kategóriájának tetszik csak, de tévedtem. És ennek örülök :-)









u.i. a fényképek sajnos nem adják vissza az illusztráció képzőművészeti színvonalát.

Olga Černá, Michaela Kukovičová, Jitka a kytka, Praha, Baobab a GplusG, 2010.

Kísértet-tesók

Van egy kedves ismerősöm, aki a farkasok rehabilitációjával foglalkozik már évek óta. Először tőle hallottam középkori, latinul írt mesék és mindenféle más szövegek elemzéséről, melynek elsődleges célja az volt, hogy a farkast mint pozitív hőst lássuk és ismerjük meg. Neki köszönhetően vált számomra is elgondolhatóvá az a nyelvészeti és kultúrtörténeti áttekintés, mely nyomon követi, hogyan formálódott a farkas egyértelműen gonosz, veszedelmes, megátalkodott mesehőssé az európai emberek képzeletében. Ismerősöm kutatói lelkesedése mögött itt-ott felsejlett az az őszinte, szinte gyereki igazságosságérzés és felháborodás, hogy szegény farkasok ezt nem érdemlik meg...

De itt most nem a farkasokról lesz szó. A mai gyerekirodalom nagyon sok, klasszikus értelemben vett negatív mesehőst rehabilitált már. Gondolok itt a jólelkű boszorkányokra, bátor és igazságos kalózlányokra, szelíd és barátságos szörnyekre, bántani nem akaró trollokra... és természetesen Süsüre, a szörnyűséges és vérengző hétfejű sárkányok szimpatikus, egyfejű ellenpólusára. A gyerekirodalom ezen katetegóriájába sorolható be Miloš Kratochvíl és Markéta Vydrová közös könyve is, a Strašibraši aneb Tajemství věže v Kamsehrabech (Kísértet-tesók avagy a holvagyteattól-vári torony titka).

Ebben a gyerekregényben a kísértetek rehabilitálódnak. Jó hírüknek helyreállítását a szöveg két síkon teremti meg. Először is bemutatja a két, nagyon barátságos főhőst, a két kísértet fiút, akik nemhogy nem tudnak, nem is akarnak kísérteni, merthogy azt csúnya és rossz dolognak tartják. Nem is véletlen hát, hogy a kísértetiskolában ők a legrosszabb diákok, reménytelenek, vagyis pontosabban annak tűnnek a hirtelen haragú kísertet-tanár szemében a történet elején. Másodszor Régesrég bácsi, a toronyóramester vágyáról számol be, aki negyven éve várja már, hogy legalább valamilyen kósza, jelentéktelen, halovány kis kísértetecske költözzön be a város egyetlen tornyába, merthát ugye egy valamire való torony kísértet nélkül elképzelhetetlen. Régesrég bácsi visszavárja a kísérteteket városkája életébe, merthogy ahogy mindennek, a rémeknek is megvan legitimizálható helyük és küldetésük a világban. A nagy találkozás színhelye természetesen a holvagyteattól-vári torony lesz, ahol Régesrég bácsi és unokája Mónika megismerkednek a véletlenül odatévedt kísértet-tesókkal. A bonyodalom abból adódik, hogy a kísértet fiúk maradni szeretnének, de Régesrég bácsi nem akar kísérteni nem tudó és nem akaró rémeket befogadni...

Sok minden miatt érdekes a könyv. Gyerekpszichológiai szempontból például azért, mert a félelmet dolgozza fel. Meggyőzően mesél a félelmet elszenvedőről és a félelmet okozóról, vagyis ok-okozati összefüggésben mutatja meg azt, ami gyermeki szemmel nézve megmagyarázhatatlannak tűnik. A narratíva arra a gondolatra épít, hogy a félememnek két arca van: 1) a félelmet természetesen jobb megszüntetni, 2) ugyanakkor gyakran a társadalmi rend bomlik fel, ha az emberekből kiveszik az utolsó cseppnyi félelem is...

Fentebb azt írtam, hogy a Kísértet-tesók Miloš Kratochvíl és Markéta Vydrová közös könyve, miközben Miloš a szerző, és Markéta az illusztrátor. Az, hogy közös könyvként jellemeztem a regényt, nem véletlen. Markéta saját web-oldalán arról számol be, hogy Milošsal egyszer csak rájöttek arra, hogy ők iker-testvérek. Igaz ugyan, hogy nem egy helyen és egy időben születtek, ezt az apróságot leszámítva azonban teljesen egyformák. Ez a megtapasztalt egyformaság győzte meg őket arról, hogy szerzőpárost alkossanak. (Azóta már több gyerekkönyvben gondolkodtak, írtak, rajzoltak együtt.) A rajzok és a szöveg tényleg jól megférnek egymást mellett, a közös ihletést nem lehet elvitatni, ráadásul mintha az író és illusztrátor együtt és külön-külön is felvállalná a cseh gyerekirodalmi tradíciót, hogy annak keretén belül mondjanak el egy új mesét.








Miloš Kratochvíl, ilusztrálta Markéta Vydrová, Strašibraši aneb Tajemství věže v Kamsehrabech, Mladá Fronta, Praha, 2010.

Ég és pokol és mennyország

Kezembe veszem a könyvet. Valamit megérint bennem. Hisz, ez olyan mint a Friss tinta, gondolom. A harmadik verset még alig olvasom végig, s már szeretem... A Nebe - peklo - ráj (Ég - pokol - mennyország) című verseskötetet tartom a kezemben. Petr Šrámek állította össze, a három részre tagolt gyűjteményt Alžběta Skálová, Alžběta Zemanová és Radana Přenosilová illusztrálta. Mire átlapozom, világossá válik, hogy nagyon sok mindenben különbözik a Friss tintától. De lelkesedni úgyanúgy lehet érte. Megpróbálom leírni, hogy (szerintem) miért.

Először is a versek miatt. Önmagukért beszélnek, de faramuci módon ezt csak akkor tudom közvetíteni, ha fordítok, de akkor viszont már nem olyan egyértelmű, hogy ki vagy mi beszél önmagáért és hogyan. Azt gondolom mégis, hogy verseskötetet idézet nélkül bemutatni és elemezni élettelen tevékenység lenne, lefordítottam hát ízelítőnek az egyik kedvencemet:

Ivan Wernisch, Tél

Folyton a téli várkastélyról beszéltem neked, mígnem azt nem mondtad: vigyél hát oda.
És akkor kifogásokat kezdtem keresni: talán csalódni fogsz,
és a mezők közepébe kell menni, és az erdőben vadmacskák járnak,
a lépcsőkön meg szobrok, köldöküket bojtorjánnal legyezgetik,
nem fognak tetszeni neked.
És beismerem, mondtam, hogy pár dolgot csak úgy kitaláltam.
De te rájöttél, hogy kitaláltam az egészet, és azt mondtad:
most már én is azt gondolom, hogy nem tetszene a várkastély nekem,
és nem szeretem a vadmacskákat, meg nem is várna ott ránk senki,
elfelejtheted.

Másodszor a válogatás miatt. Összesen 153 cseh szerző 246 versét tartalmazza a kötet, közülük a legidősebb 1864-ben született, a legfiatalabb a huszadik század hetvenes éveiben. Gyerekeknek szánt versek keverednek itt olyan költeményekkel, melyek eredetileg nem gyerekeknek íródtak, ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy megszólítsák őket, megszólaltassanak bennük valamit.

Harmadszor az érzékkel válogatott versek szerkesztése miatt. Mert ebben a szerkesztési munkában elkezdődik a játék, mely a kötet címét hívja életre: a “nebe-peklo-ráj” (vagyis ég-pokol-mennyország) ma már nem nagyon használatos megnevezése a magyar ugróiskolának (ickázásnak). Csehországban is (mint a világon nagyon sok helyen) a játéknak több változata ismeretes. Az ég-pokol-mennyország megnevezést azért kapta az egyik féllábbal ugrálós változat, mert az egyes mezők az eget, poklot, illetve mennyországot jelentették. Ahogy ide-oda ugrálhatunk fürgén vagy lassú tempóban a mezőkön, úgy ugrálhatunk a három nagy fejezetre (1. ég, 2. pokol, 3. mennyország) bontott kötetben is versolvasás közben: féllábon, páros lábon, előre vagy hátrafelé haladva. Ebben egy jelzőrendszer segíti az olvasót (amennyiben az egyáltalán igényt tart a vezérfonalra): versek találnak így egymásra, kerülnek dialógusba, vagy éppen elhatárolódnak egymástól, esetleg ellentmondanak egymásnak. Ez a jelzőrendszer a megszokott oldalszámokon kívül két másik számmal is dolgozik, melyek a két másik fejezetbe vezetik az olvasót. Ezen kívül kulcsszavakkal látja el a verseket, és jelöli segítségükkel, hogy az adott téma (szó, kifejezés) a kötet melyik versében jelenik meg. Az olvasást elvileg soha nem lehet befejezni (milyen nehéz bármilyen jó játékot abbahagyni!), mert az utalásoknak soha nincs vége, állandóan visszahívnak a könyvbe, és az ugrálás kezdődik elölről.

Negyedszer e játékosságból származó szédülést enyhíteni tudó gesztus miatt. Petr Šrámek öt tartalomjegyzékkel látta el a könyvet, hogy abban különféle kritériumok alapján tudjunk eligazodni. Öt remek lista! Egy a szerzők neve alapján ábécé szerint, egy a szerzőkről születési időpontjuk szerint, egy a versek első sora szerint, egy a versek verssorszáma szerint, egy pedig a versek könyvbéli sorrendje szerint (ez a klasszikus értelemben vett tartalom, melyben kékkel írodott az ég fejezete, barnával a pokolé és zölddel a mennyországé).

Ötödször a cseh nyelvben rejlő poetikusság miatt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy míg a cseh nyelv poetikus a többi nem az! Arra gondolok inkább, hogy minden nyelvnek megvan a maga poetikussága, olyan nyelvi-zenei játékos összhangja, ami miatt bizonyos verssorok lefordíthatatlannal tűnnek. És a cseh nyelvnek ez a minősége nagyon ott van a kötetben:

František Halas, Poučení synovské

Když se probudí se hlína je to myš
Je-li sklu zima zaroste větvičkama
Ryba je hastrmaní lžička Víš
A slza Slza je voda co je sama







Petr Šrámek (ed.) Nebe, peklo, ráj. Tyglík české poezie pro děti 20. století, ilustrace Alžběta Skálová (nebe), Alžběta Zemanová (peklo), Radana Přenosilová (ráj). Albatros, Praha, 2009.

Alois Mikulka fordításban

Alois Mikulka meséin és rajzain Csehországban egy generáció nőtt fel. Amennyiben túlzás ilyet állítani, érvényes legalább az a kijelentés, hogy e generáció sok (relatív tényező) tagja keresi ma is Mikulka történeteit a könyvüzletekben, na igen, mert amikor keresnek, még nem tudják, hogy rossz helyen teszik, aztán amikor találnak, hurrá, antikváriumban vagy könyvtárban veszik észre magukat. Arról van itt szó, hogy időközben szülővé cseperedtek a generáció képviselői, sokuknak jó okuk (kifogásuk) van újraolvasni a régi kedvenceket, de Mikulka (egyelőre) nem nagyon illik bele a cseh könyvpiacban többé-kevésbé jól bevált kiadói sémákba.

Magyarul, ha jól tudom, csak a Szomorú tigris jelent meg Mikulkától (Móra: 1968, Rab Zsuzsa fordítása). Ezt (mindenféle önámítás nélkül) persze lelkesebben is el lehet mondani: Mikulkát lehet magyarul is olvasni! És amíg újabb fordítások után kutatok, fordítgatok magam is. Például ezt:


Alois Mikulka: VASÁRNAPi KIRÁNDULÁS
Egyszer egy vasárnap ebéd után kirándulni indult az úthenger. Tíz tonna nehéz volt, fújtatott, motorja pedig így járt: DLUDLUDLU! Hát ahogy így mendegél az utcán, az egyik ház előtt halk sírásra lesz figyelmes. S megáll az úthenger csodálkozva, és azt mondja: DLUDLUDLU! Hát itt meg ki sír? Erre egy vékony hangocska szólal meg: Én vagyok az! Meresztgeti az úthenger csodálkozva mindkét ködlámpáját, és mit lát: a bejárati ajtó mögött egy kicsi kulcsocska sírdogál. S azt mondja neki az úthenger: DLUDLUDLU! Hát te meg miért sírsz? És a kulcsocska így nyöszörög: Kirándulni szeretnék! Mire az úthenger: Hát akkor szaladj, és ne sírj itt - DLUDLUDLU! De a kulcsocska megint elsírja magát: De ha egyszer félek. Nagyon kicsi vagyok. Még beesnék valahová, vagy eltévednék, és nem találnék többé haza. Csakhogy én nagyon fontos kulcsocska vagyok. Egy kislányhoz tartozom, nyakába akasztva hord engem iskolába. De amikor vasárnaponként a mamájával és papájával kirándulni megy, engem mindig itthon hagy. S megvakarja az úthenger sárhányójával a kéményét, és azt mondja: Tudod mit? Ha akarod, kirándulhatsz velem - DLUDLUDLU! Mindketten vasból vagyunk, legalább jól megértjük majd egymást. Mit számít, hogy te kicsi vagy, én meg nagy? DLUDLUDLU! S füttyentett egyet örömében a kulcsocska, felmászott gyorsan az úthengerre, és már indultak is.
Kirándulni mennek tehát, és egyenest az erdőbe tartanak. Bizony, az erdő már tele van kirándulókkal, akik napszemüvegükön keresztül mustrálgatják a két furcsa szerzetet. Kik ezek, és mit akarnak? De az úthenger bölcsen szól mindenkihez: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
A kulcsocska visítozott örömében, mert kicsi volt és csintalan, és nagyon tetszett neki, hogy egy úthengerrel kirándul. Ilyesmivel valóban nagyon kevesen büszkélkedhetnek.
Elhajtottak egy erdei vendéglő mellett, és itt így szólt az úthenger: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas vagyok! Erre a kulcsocska meg azt vijjogta: Ó, hogy én is mennyire szomjas vagyok! Beálltak hát a sorba, hogy limonádét vegyenek. Állnak, várnak, és amikor végre rájuk kerül a sor, azt mondja az úthenger: DLUDLUDLU! Adjon nekem ezer - vagyis dehogy - inkább tizennyolcezer limonádét. De hideg legyen ám! DLUDLUDLU! A kulcsocska meg azt vijjogja: Én pedig egy, vagyis inkább három csepp hideg limonádét kérek! És összecsapja erre a limonádéárus a kezét, és azt rebegi: Azt hiszem, ebben a nagy melegben lidércek gyötörnek! Ki hallott már ilyet? Ilyen kívánságot? Nekem össze-vissza három limonádém maradt! És ekkor maga mögé néz az úthenger és látja, hogy mögötte a sorban pontosan három szomjas gyerek ácsorog. Legyint hát egyet a sárhányójával, és azt mondja: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
Behajtottak az áfonyaerdőbe, ahol egy kis patak gurgulázott. Ott megálltak, leugrott a kulcsocska egy áfonyabokorra, és amilyen szomjas volt, bekapott egy egész áfonyát. Kis testén nőtt is rögtön egy dudor, pont azon a helyen, ahol a kulcsok a hasukat hordják. Egy szem áfonya bizony több mint sok egy ilyen kicsi kulcsocskának.
Az úthenger ellenben a patakhoz kormányozott, és ivott, csak ivott. És ha hiszitek, ha nem, jó fél órán keresztül nem is folyt víz a patakban! Aztán végre megtörölte az úthenger sárhányójával a száját, és az mondja: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas voltam! De jó hideg volt ez a víz!
Hát, amint végre mindketten szomjukat oltották, és felfrissültek, leheveredtek a napsütötte réten.
Csak estefelé, amikor a nap már piros pizsamájába bújt, és a madarak felrázták tarka dunyháikat, hogy aludni térjenek, akkor nyújtózott egyet a kulcsocska és az úthenger. Még ásítoztak egy kicsit, majd elindultak hazafelé. És rögvest meg is egyeztek, hogy a jövő vasárnap megint együtt kirándulnak, ha szép lesz az idő. És szavamra mondom, nagyon jól összebarátkoztak ezek ketten.

Mikulka gyerekmeséi

Azt mondta egyszer Alois Mikulka egy vele készített interjúban, hogy azért nem ír már gyerekeknek, mert azon kapta magát, egyre jobban hozzájuk igazítja a történeteit. És hogy a mesélésnek nem alkalmazkodnia, hanem folynia kell, mint ahogy mindig is folydogált, amikor hivatott mesemondók elbeszéléseit hallgatták a felnőttek: piacokon, munka közben vagy olyankor, amikor nem volt más, csak a narratíva, mely hosszú éjszakákon tűz köré vonzotta az egész falut.

Ez így (mondjuk) ad értelmet. Én azonban azt gondolom: Mikulka elbeszélésmódjának sok erénye közül az egyik mégiscsak az, hogy jó érzékkel tud alkalmazkodni a gyerekekhez, ahhoz, ahogy a világot nézik és látják, a képzeleteikhez, vágyaikhoz. Ahhoz, hogy bármi elgondolható, megeleveníthető. Jön, beszél és kirándul az úthenger, iránytűvel és elemlámpával felvértezve bálnabélbe bújik három doktor, az állatkerti tigris kismadárrá változik, és ketrecéből kirepül. Leleményes történetek, melyekben a “dolog” mindenféle hűhó, kertelés és szenzáció nélkül egyszerűen megesik.

Itt van például az “Állatokról és furcsa dolgokról” (O zvířátkách a divných věcech) című kötet 1965-ből. Ingergazdag mesegyűjtemény csillagokról, egy falánk zsiráfról, egy megfázott kiselefántról, teknőcről és szőlőrigóról, palacsintahegyről, gőzhajón utazó óvodáról, kicsit szemtelen majmokról, egy szomorú kisautóról. Meg ilyenekről. Olyan hősökről és szereplőkről, olyan helyekről és helyzetekről, melyekhez a gyerekeknek közük van. Az én három és fél éves fiamnak legalábbis biztosan több, mint a tálacskából tejecskét lefetyelő cicuskához, aki lábacskáival pamutgombolyagocskával játszik, puha ágyikóban, pizsamagatyiban szundikálgat. Na jó, ilyen könyvből talán egyre kevesebb van, és szerencsére nem kell attól tartani, hogy elvadul a helyzet, és jönnek majd a gyerekirodalom-csinálók hangszóróba kiabált remekeikkel: "A kiscica magában tekintetbe vette / A kertet, mert játszani támadt kedve."

Mikulkában az a jó, hogy úgy tud (mégha már nem is akar) alkalmazkodni, hogy közben a gyerekolvasót nem tekinti félnótásnak.