Boldogság, ha fáj

Amikor először vettem kézbe Oliver Jeffers Szív és üveg c. könyvét, eszembe jutott egy Kiss Ottó vers a Csillagszedő Márió-ból. Amikor írtam Jeffers történetéről, a versről megfeledkeztem, de most megint eszembe jutott, pontosabban Ráhel juttatta eszembe ma délelőtt ("Májijót olvasd, mama, Májijót!). Szeretem több útról érkezve járni körbe a témát/témákat, ahhoz kell most a vers:

A boldogság az,
amikor sokat kapunk.
A fájdalom az,
amikor ezt mind elveszik.
Én nem akarok boldog lenni többé,
mert az egyszer nagyon
fájni fog.


(Oliver Jeffers, Once there was a girl, www.houseofillustration.org.uk)

A szív és az üveg

Oliver Jeffers újabb képeskönyv remeke: A szív és az üveg. Két perc sem kell, hogy végigszaladjak rajta, aztán két hét sem elég, hogy lapozni tudjak. A könyv nem enged. Pedig egyszerű nagyon. Talán épp ezért.



A történet egy kislányról szól, akinek élete az élet csodáival van tele, fejében nagy kalandként formálódnak az élet összefüggései, szívét a csillagos ég és a hullámzó tenger közti tér tölti ki. És hogy még tökéletesebb legyen mindez, ebben a világhoz kötődő, őszinte rácsodálkozásban társa is van: a papája. Aztán egy napon minden megváltozik. Papája nagy öblös, piros karosszéke elárvul. Nem ül benne többet senki. Ekkor dönt úgy a kislány, hogy szívét biztonságos helyre rejti - egy üvegbe zárja.

Nyakába akasztva hordja az üveget, benne a szívét, mintha így próbálna szembenézni az elmúlással, mintha így próbálná megőrizni szívében azt, aki már nincs, nem lehet. Mintha azt üzenné: nem szeretek szívemmel ezentúl, hogy ne fájjon majd az elszakadás, hogy ne veszítsek el már semmit. Nem használja szívét, az nem használódik el - mint a nyikorgós szekrényekbe zárt, gondosan kivasalt, monogrammal díszített, apró hímzéssel teli párnahuzatok, lepedők és zsebkendők, melyeket életre szántak, aztán mégis élet nélkül sárgultak meg a szekrény polcain.

A kislány felnő, és nyakában egyre nehezebb az üveg. De szerencsére találkozik egy másik kislánnyal, akinek élete még mindig az élet csodáival azonos...

A történet szövege minimalista: rövid mondatos, szűkszavú, visszafogott. Úgy érzem, nem csak azért, hogy az illusztrációk egészítsék ki a gondolatot, bármilyen bravúros is ebben Oliver Jeffers. A leírt narratívának itt mintha szándékosan lenne sejtető funkciója: jelzi csupán, hogy mi az, amit olvasóként elgondolhatunk, megérthetünk, megélhetünk. Nincs itt túldumálva semmi, mégis ott van minden a könyvben, aminek lennie kell. A túlzott szóáradat gyakran megöli az értelmet, az üzenetet. Gyakran, amikor létkérdésekről, exisztenciális tapasztalatról ír a szöveg vagy szól a beszélgetés, esetleg a mélységről, amit a világ részének hinni szeretnénk, burjánzó fenevadakként öntenek el mindent a szóképek és nyelvi kifejezések. Pedig elég lenne egy jól megválasztott szó, egy teljesre formált mondat, egy egyszerű kép ahhoz, hogy a lényeg megnyilvánuljon.

“... until the day she found an empty chair.”



Az alaptörténet a másik halálának megtapasztalását, a halál lassú feldolgozását az élet csodáinak kreatív és szívdiktálta megragadásával köti össze nagyon meggyőzően. Részleteiben azonban még ennél is többet mond a könyv. Bevonja például az idő távlatát a gyermeki képzeletbe: a főhős kislány felnő, a történet második felében nagylánként, vagy talán pontosabban fiatal nőként jelenik meg. És fiatal nőként marad meg annak a legfontosabb szereplőnek, akiről kicsi gyerekeinknek mesélhetünk. Hatalmas szimbolikus erővel bír az is, ahogy a szívét menteni próbálja a kislány, hisz átlátszós üvegbe teszi KI, ahelyett, hogy mély sötétségbe zárná BE. Azzal, hogy láthatóvá válik a szomorúsága, azzal, hogy külső jegyként (bélyegként, jelvényként, stigmaként) olvashatóvá válik a külvilág számára is, még erőteljesebbé válik az élettől, a világtól való elzárkózás.

Az olvasó és felolvasó, a gyerek és felnőtt, aki a történetet bejárja, végül úgy szabadul fel a probléma terhétől, hogy az nincs bagatellizálva. Ehhez a világhoz-való-kötődés viszonyának rekonstruálására van szükség: és ez az, ami a nagy piros karosszékben újra megszületik a könyv utolsó lapjain. Ez az kép, ahová aztán gyakran visszajárunk:



Oliver Jeffers, The Heart and the Bottle, HarperCollins, London, 2010.
A könyv Ipad verzióját itt mutattam meg.

Mi az a semmi?

A kilenc éves Anna barátnőm jött azzal a minap, hogy olyan könyvet szeretne, amiből kiderül, mi az a semmi. Sok mindent magyaráztunk már mi is otthon (mi a halál? mi az abszolút? mi az, ami igaziból van, és mi az, ami nem?), de ezen a “semmin” fennakadtam. Vagyis pontosabban a kérdésfeltevés általánosságától. Meg attól, hogy ebben az esetben egy egész könyvnyi magyarázattal kellene a tudásszomjat oltani.

Próbáltam választ fogalmazni a kérdésre, de folyton belekeveredett a “valami” a “semmi” körülírásába. Este van már ehhez nagyon. Még jó, hogy van egy megbízható könyvsorozat (egyelőre franciául), ahol inspirációt lehet keresni a legnehezebb kérdések megválaszolásához. A Philozenfants sorozat (Nathan kiadó) a kisiskolás gyerekek számára írt filozófia, de nem az a tálalós fajta, amelyik sült galambként repíti a kész bölcseleteket az adatéhes olvasó szájába/fejébe. A könyvek mindig több kérdés segítségével közelítik meg az adott témát (élet, szabadság, boldogság, jó, rossz, én, stb.), és minden kérdésre több lehetséges választ vázolnak fel. Gondolkodni hívnak arról a (társadalmi) valóságról, ahol semmi sem egyértelmű, ahol több perspektíva létezik, ahol a dolognak legalább két oldala van. Mindezt átgondoltan, könnyedén, humorral.

Az sorozat egyes részeiről itt.