Kísértet-tesók

Van egy kedves ismerősöm, aki a farkasok rehabilitációjával foglalkozik már évek óta. Először tőle hallottam középkori, latinul írt mesék és mindenféle más szövegek elemzéséről, melynek elsődleges célja az volt, hogy a farkast mint pozitív hőst lássuk és ismerjük meg. Neki köszönhetően vált számomra is elgondolhatóvá az a nyelvészeti és kultúrtörténeti áttekintés, mely nyomon követi, hogyan formálódott a farkas egyértelműen gonosz, veszedelmes, megátalkodott mesehőssé az európai emberek képzeletében. Ismerősöm kutatói lelkesedése mögött itt-ott felsejlett az az őszinte, szinte gyereki igazságosságérzés és felháborodás, hogy szegény farkasok ezt nem érdemlik meg...

De itt most nem a farkasokról lesz szó. A mai gyerekirodalom nagyon sok, klasszikus értelemben vett negatív mesehőst rehabilitált már. Gondolok itt a jólelkű boszorkányokra, bátor és igazságos kalózlányokra, szelíd és barátságos szörnyekre, bántani nem akaró trollokra... és természetesen Süsüre, a szörnyűséges és vérengző hétfejű sárkányok szimpatikus, egyfejű ellenpólusára. A gyerekirodalom ezen katetegóriájába sorolható be Miloš Kratochvíl és Markéta Vydrová közös könyve is, a Strašibraši aneb Tajemství věže v Kamsehrabech (Kísértet-tesók avagy a holvagyteattól-vári torony titka).

Ebben a gyerekregényben a kísértetek rehabilitálódnak. Jó hírüknek helyreállítását a szöveg két síkon teremti meg. Először is bemutatja a két, nagyon barátságos főhőst, a két kísértet fiút, akik nemhogy nem tudnak, nem is akarnak kísérteni, merthogy azt csúnya és rossz dolognak tartják. Nem is véletlen hát, hogy a kísértetiskolában ők a legrosszabb diákok, reménytelenek, vagyis pontosabban annak tűnnek a hirtelen haragú kísertet-tanár szemében a történet elején. Másodszor Régesrég bácsi, a toronyóramester vágyáról számol be, aki negyven éve várja már, hogy legalább valamilyen kósza, jelentéktelen, halovány kis kísértetecske költözzön be a város egyetlen tornyába, merthát ugye egy valamire való torony kísértet nélkül elképzelhetetlen. Régesrég bácsi visszavárja a kísérteteket városkája életébe, merthogy ahogy mindennek, a rémeknek is megvan legitimizálható helyük és küldetésük a világban. A nagy találkozás színhelye természetesen a holvagyteattól-vári torony lesz, ahol Régesrég bácsi és unokája Mónika megismerkednek a véletlenül odatévedt kísértet-tesókkal. A bonyodalom abból adódik, hogy a kísértet fiúk maradni szeretnének, de Régesrég bácsi nem akar kísérteni nem tudó és nem akaró rémeket befogadni...

Sok minden miatt érdekes a könyv. Gyerekpszichológiai szempontból például azért, mert a félelmet dolgozza fel. Meggyőzően mesél a félelmet elszenvedőről és a félelmet okozóról, vagyis ok-okozati összefüggésben mutatja meg azt, ami gyermeki szemmel nézve megmagyarázhatatlannak tűnik. A narratíva arra a gondolatra épít, hogy a félememnek két arca van: 1) a félelmet természetesen jobb megszüntetni, 2) ugyanakkor gyakran a társadalmi rend bomlik fel, ha az emberekből kiveszik az utolsó cseppnyi félelem is...

Fentebb azt írtam, hogy a Kísértet-tesók Miloš Kratochvíl és Markéta Vydrová közös könyve, miközben Miloš a szerző, és Markéta az illusztrátor. Az, hogy közös könyvként jellemeztem a regényt, nem véletlen. Markéta saját web-oldalán arról számol be, hogy Milošsal egyszer csak rájöttek arra, hogy ők iker-testvérek. Igaz ugyan, hogy nem egy helyen és egy időben születtek, ezt az apróságot leszámítva azonban teljesen egyformák. Ez a megtapasztalt egyformaság győzte meg őket arról, hogy szerzőpárost alkossanak. (Azóta már több gyerekkönyvben gondolkodtak, írtak, rajzoltak együtt.) A rajzok és a szöveg tényleg jól megférnek egymást mellett, a közös ihletést nem lehet elvitatni, ráadásul mintha az író és illusztrátor együtt és külön-külön is felvállalná a cseh gyerekirodalmi tradíciót, hogy annak keretén belül mondjanak el egy új mesét.








Miloš Kratochvíl, ilusztrálta Markéta Vydrová, Strašibraši aneb Tajemství věže v Kamsehrabech, Mladá Fronta, Praha, 2010.

Személyes beszámoló Pipogyáról

Pipogya, a budapesti medve. Hát, ezen a könyvön mi (a két gyerekem meg én) mindig hajba kapunk (nem szószerint, de azért rendesen). Négyéves fiam állandóan arról próbál meggyőzni, hogy fejezeteket kihagyva rontsunk rá egyenest a tortacsatás részre, és olvassuk azt. Hiába magyarázom, hogy szükség van az előzményekre is. Pontosabban, nekem van szükségem rájuk, de merthogy hármunk közül (egyelőre) csak én tudok olvasni, a két kijelentés közti értelmi különbség praktikus szinten elmosódik. Szóval van egy kis gyakorlati előnyöm, de magyarázni és érvelni azért tudnom kell. És ez eltart egy ideig. Mire beáll a konszenzus, és elkezdődhetne az olvasás, másfél éves lányom lendül akcióba, mert őt pedig nem érdekli a sok duma és hosszú mondat, az olyan oldalakért pedig, ahol nincs nézni- esetleg kommentálnivaló, kifejezetten haragszik. Kezemből a könyvet gyors mozdulattal kiveszi, bái bái (ejtsd bácsi, bácsi) csatakiáltással keresi azt a képet, ahol fehérsapkás szakácsfazonok aranyszínű golyókat tartanak a kezükben. Ez a kedvence. Beszélgetünk a képről, mutogatunk, ismételgetünk, de meseolvasás volt beígérve, folytatni kellene a történetet. Könnyen elképzelhető, hogy ez milyen nehézségekbe ütközik. Ha Ráhel sem nézi elölről a képeket, miért is hallgatná elölről a történetet Sámuel. Olvasnám már, mert furdalja az oldalamat ez a láthatatlanságosdi, ezért próbálok úgy olvasni, hogy közben mentem a könyvet, fejek és karok mögül igyekszek a szövegre rátalálni, ehhez állandó mozgásban kell tartanom a könyvet, ügyesen navigálni kapás és kapkodás között, hogy legalább a bekezdés végére érjünk. Állandó mozgásban lévő szöveg olvasásában még van tanulnivalóm, hamar kifáradok. Gyerekeim pedig előbb-utóbb feladják a próbálkozást.

Na most, ebből egy következtetést helyes levonni: nem a könyvben van a hiba! A fennálló probléma megoldásához kéretik bevonni a másik szülőt, nagymamát, babysittert, szomszédot (nem árt, ha legalább kicsit tud magyarul) és... kéretik a könyvből még egy példányt venni :-) Pipogya ugyanis mindennek ellenére, igenis és határozottan kedvenc mackóhősünkké kupálódott ki, története pedig az egyik kedvenc mesénkké. Olyan mesévé, amivel jó együtt lenni olvasás közben, és jó érzés vele (esetleg benne) maradni olvasás után.

Lelkesedésem tizeslistája a következő: 1) Bátky András nagyon lendületesen, élvezhető összetettséggel, nyelvileg frissen tud mesét mondani. 2) A szöveg rétegződésének köszönhetően több korosztály talál(hat) neki megfelelő nyelvi és narratív örömöket a könyvben - nem mindent ért meg pl. egy négyéves, felolvasója számára más szinten (is) nyílnak meg értelmek, ez viszont egyáltalán nem áll útjában a mese befogadásának. 3) A második pontból következik, hogy jókat lehet családi körben beszélgetni Pipogyáról - mi történt, hogyan és miért. 4) A második pontban említett korosztálytól (részben) függetlenedett olvasásélmény abból is táplálkozik, hogy a könyvnek (vagyis írójának) remek humora van. Míg pl. a négyévesek azon tudnak röhécselni, hogy ukrán röplabdásokat lógatnak hálójukba csomagolva a Dunába, addig jókat derülhetnek a “Pipogya éppen fel akarta homályosítani barátját...” típusú kifejezéseken a nagyobbak. 5) A könyv állatvédő, állatbarát, és rejtett, de egészséges társadalomkritika bújik meg benne. 6) Meg egy kis anti-kolonializmus. 7) Nagyvárosi kalandregénybe csomagolva kontemplatív részekre bukkanhatunk, és azok mégse fájnak. Sőt! 8) Pipogyát Eszter küldte nekünk ajándékba - sokkal jobban szeretem azokat a könyveket, melyek konkrét emberekhez fűznek mint azokat, melyek nem. 9) A könyv bizonyos mondatai nagyon jól idézhetők és használhatók, ha kifejezőerőnk éppen nincs formában (pl. “Pipogya annyira sajnálta magát, hogy legszívesebben nekiállt volna a saját hátát simogatni.”) 10) A történetnek köszönhetően a cukrászda mint olyan kellemes módon rehabilitálódik, és erre az egészséges életmód és étrend utáni hajsza okozta stresszes világban bizony és lám csak nagyon nagy szükség van :-)

Bátky András, Pipogya, a budapesti medve. Városi Eső Sanyarú Tél. Budapest: Pozsonyi Pagony, 2010

Ég és pokol és mennyország

Kezembe veszem a könyvet. Valamit megérint bennem. Hisz, ez olyan mint a Friss tinta, gondolom. A harmadik verset még alig olvasom végig, s már szeretem... A Nebe - peklo - ráj (Ég - pokol - mennyország) című verseskötetet tartom a kezemben. Petr Šrámek állította össze, a három részre tagolt gyűjteményt Alžběta Skálová, Alžběta Zemanová és Radana Přenosilová illusztrálta. Mire átlapozom, világossá válik, hogy nagyon sok mindenben különbözik a Friss tintától. De lelkesedni úgyanúgy lehet érte. Megpróbálom leírni, hogy (szerintem) miért.

Először is a versek miatt. Önmagukért beszélnek, de faramuci módon ezt csak akkor tudom közvetíteni, ha fordítok, de akkor viszont már nem olyan egyértelmű, hogy ki vagy mi beszél önmagáért és hogyan. Azt gondolom mégis, hogy verseskötetet idézet nélkül bemutatni és elemezni élettelen tevékenység lenne, lefordítottam hát ízelítőnek az egyik kedvencemet:

Ivan Wernisch, Tél

Folyton a téli várkastélyról beszéltem neked, mígnem azt nem mondtad: vigyél hát oda.
És akkor kifogásokat kezdtem keresni: talán csalódni fogsz,
és a mezők közepébe kell menni, és az erdőben vadmacskák járnak,
a lépcsőkön meg szobrok, köldöküket bojtorjánnal legyezgetik,
nem fognak tetszeni neked.
És beismerem, mondtam, hogy pár dolgot csak úgy kitaláltam.
De te rájöttél, hogy kitaláltam az egészet, és azt mondtad:
most már én is azt gondolom, hogy nem tetszene a várkastély nekem,
és nem szeretem a vadmacskákat, meg nem is várna ott ránk senki,
elfelejtheted.

Másodszor a válogatás miatt. Összesen 153 cseh szerző 246 versét tartalmazza a kötet, közülük a legidősebb 1864-ben született, a legfiatalabb a huszadik század hetvenes éveiben. Gyerekeknek szánt versek keverednek itt olyan költeményekkel, melyek eredetileg nem gyerekeknek íródtak, ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy megszólítsák őket, megszólaltassanak bennük valamit.

Harmadszor az érzékkel válogatott versek szerkesztése miatt. Mert ebben a szerkesztési munkában elkezdődik a játék, mely a kötet címét hívja életre: a “nebe-peklo-ráj” (vagyis ég-pokol-mennyország) ma már nem nagyon használatos megnevezése a magyar ugróiskolának (ickázásnak). Csehországban is (mint a világon nagyon sok helyen) a játéknak több változata ismeretes. Az ég-pokol-mennyország megnevezést azért kapta az egyik féllábbal ugrálós változat, mert az egyes mezők az eget, poklot, illetve mennyországot jelentették. Ahogy ide-oda ugrálhatunk fürgén vagy lassú tempóban a mezőkön, úgy ugrálhatunk a három nagy fejezetre (1. ég, 2. pokol, 3. mennyország) bontott kötetben is versolvasás közben: féllábon, páros lábon, előre vagy hátrafelé haladva. Ebben egy jelzőrendszer segíti az olvasót (amennyiben az egyáltalán igényt tart a vezérfonalra): versek találnak így egymásra, kerülnek dialógusba, vagy éppen elhatárolódnak egymástól, esetleg ellentmondanak egymásnak. Ez a jelzőrendszer a megszokott oldalszámokon kívül két másik számmal is dolgozik, melyek a két másik fejezetbe vezetik az olvasót. Ezen kívül kulcsszavakkal látja el a verseket, és jelöli segítségükkel, hogy az adott téma (szó, kifejezés) a kötet melyik versében jelenik meg. Az olvasást elvileg soha nem lehet befejezni (milyen nehéz bármilyen jó játékot abbahagyni!), mert az utalásoknak soha nincs vége, állandóan visszahívnak a könyvbe, és az ugrálás kezdődik elölről.

Negyedszer e játékosságból származó szédülést enyhíteni tudó gesztus miatt. Petr Šrámek öt tartalomjegyzékkel látta el a könyvet, hogy abban különféle kritériumok alapján tudjunk eligazodni. Öt remek lista! Egy a szerzők neve alapján ábécé szerint, egy a szerzőkről születési időpontjuk szerint, egy a versek első sora szerint, egy a versek verssorszáma szerint, egy pedig a versek könyvbéli sorrendje szerint (ez a klasszikus értelemben vett tartalom, melyben kékkel írodott az ég fejezete, barnával a pokolé és zölddel a mennyországé).

Ötödször a cseh nyelvben rejlő poetikusság miatt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy míg a cseh nyelv poetikus a többi nem az! Arra gondolok inkább, hogy minden nyelvnek megvan a maga poetikussága, olyan nyelvi-zenei játékos összhangja, ami miatt bizonyos verssorok lefordíthatatlannal tűnnek. És a cseh nyelvnek ez a minősége nagyon ott van a kötetben:

František Halas, Poučení synovské

Když se probudí se hlína je to myš
Je-li sklu zima zaroste větvičkama
Ryba je hastrmaní lžička Víš
A slza Slza je voda co je sama







Petr Šrámek (ed.) Nebe, peklo, ráj. Tyglík české poezie pro děti 20. století, ilustrace Alžběta Skálová (nebe), Alžběta Zemanová (peklo), Radana Přenosilová (ráj). Albatros, Praha, 2009.

Versjegyzetek - jegyzetversek

Repülőszőnyeg és hinta

Mama, ma én mondok mesét Neked.

Lajcsika barátommal és a manókkal
felültünk a repülőszőnyegre,
de csak a kicsi manók jöhettek,
a nagyok otthon maradtak lebetegedetten.

És tudod, hogy én hol ültem?
A repülőszőnyeg legelején, de nem felül,
hanem alul ültem, egy hintán lógtam a szőnyegről lefelé.

Én irányítottam a repülőszőnyeget,
és hintáztam, és hintáztam.
Egyik kezemben kukkert tartottam,
mert szabad szemmel nem látok olyan messzire.
Másik kezemmel... nem a másik kezemmel nem kapaszkodtam,
a szőnyeget simogattam a fejem felett.

Ne aggódj, mama, elértem, mert a hinta
rövid kötélen lógott, és kiesni belőle egyáltalán nem lehetett.


Su Mei-Tse

Max sétálni megy

Tegnap tudtam még, mit fogok következő bejegyzésembe írni. De tegnap óta (megint) sok mindent megváltozott. Hagyom magam befolyásolni azzal, amit az internet terít elém, így aztán egyszerre örülhetek flâneur-létem szabadságának és siránkozhatok összpontosítási képességem hiánya felett. És amíg ebből kievickélek, mutatok valamit: David Gauthier es Marie Caudry Max sétálni megy (La Balade de Max) c. könyvét. Itt olvashattok róla többet.
Olyan képeskönyvről van állítólag szó, ahol nincs igazán nagy szükség a szövegre, de engem azért érdekel, mi jelenik meg, a textualitás milyen szintjén és milyen elbeszélői hangon Max naplójában arról, hogy útra kel, hogy odamegy/odaszáll, ahol számára a világ éppen van.

Alice Csodaországban

Nem igazán értem, miért gondolja Nádasdy sokakkal együtt, hogy az Alice könyvek nem szólnak semmiről, nem tanítanak semmit, nincs erkölcsi tanulságuk. Ha van is benne valami, ami mégiscsak hasonlít a valamiről való szólásra, tanításra, tanulságra, akkor az csak felszín. A mélyen megbúvó lényeg pedig a semmi. Nekem ez még a non-sense hermeneutikáján belül sem áll össze. Amióta a Dušan Kállay rajzolta cseh kiadást forgatom meg pláne. Az illusztrációk egy számomra teljesen új világba ültetik át a történetet, a barna hajú kislány merengő tekintetében, testtartásában annyi az eddig nem felsejlett asszociáció és összefüggés, hogy azt sehogy sem lehetne értelemadás/értelemteremtés nélkül megragadni.
Örülök, hogy ebben a szép új könyvben fogom Alice történetét újra elolvasni, és majd Jefferson Airplane-t hallgatok közben...

(Lewis Carroll, Dušan Kállay, Alenka v kraji divů a za zrcadlem, Slovart, Praha, 2005)

A nagy papírkrimi

Izgatottan vártam, milyen is lesz Oliver Jeffers A nagy papírkrimi című könyve (The Great Paper Caper). Pontosabban izgatottan vártam, mit szól majd hozzá kisfiam, aki születésnapi ajándékba kapta könyvet a minap, és izgatottan vártam, hogy lehet-e majd nagyokat mesélni belőle. Olyan könyvet kerestem, ahol nem szorul háttérbe a szöveg és a történet. Ahol ugyan szépek a rajzok, de ahol van más is, mint szemet gyönyörködtető illusztráció. Mostanában több olyan könyv is a kezembe akadt, ahol nagyot alkotott az illusztrátor, de csak sántikált mesterségében a szerző. Vagy a szöveg irodalmiságát hiányoltam (bármilyen nehéz is lenne definiálni, hogy mit értek itt most irodalmiságon), vagy a történet volt fantáziaszegény, vontatott vagy egyszerűen csak unalmas. Blogok érnek itt össze, hiszen hasonló témát érint bejegyzésével Eszter is, amikor A mindentvarró tű-t mutatja be, és Csilla is, amikor a Trapp-ról ír.

A nagy papírkrimi viszont telitalálat: nagy élménykönyv! Az az érdekes az egészben, hogy a mesélésre kiválóan lehet koncentrálni akkor is, ha szövegből mint olyanból nagyon kevés van a könyvben. Az oldalankénti egy-két mondat vezérfonalként köti össze a történetet, amit az egyszerű, mégis nagyon sokatmondó rajzok segítségével végig lehet gondolni, újra ki lehet találni, lehet morfondírozni rajta, és nem utolsó sorban át lehet élni. Nálunk legalábbis folyik a nagy átélés azóta, hogy a könyvet először kezünkbe vettük.

Van tehát a bűnügy: az erdő lakói titokzatos dolgokat észlelnek, és megegyeznek abban, hogy a fák ágai csak úgy ripsz-ropsz nem tűnhetnek el a helyükről, és ha ez így van, akkor valaki biztosan lopja őket. Miután az egymásra való mutogatásnak véget kell vetni, hisz mindannyiuk rendes kis alabit tud mentségére felhozni, elkezdődik a nyomozás. Van egy tettes: a piros sapkás, pálcikalábú, pontszemű medve, aki papírrepülő versenyt szeretne nyerni, és bár kisfiam szavaival élve “rosszaságot művel”, nem megátalkodott bűnöző (erről a medve arca nagyon sok mindent elárul, mintha beszélni tudna két pontszemével...). És van az üzenet: a megbocsátani tudásról, az összefogásról, a fák és erdő védelméről, a versenyzésről és nyerni akarásról, és közvetetten arról is, hogy a dolgok nagyon sokféleképpen függhetnek és függenek össze. A könyv tele van jelzésekkel, részletekkel, ürügyekkel, melyek segítségével ezek a témák gyerekekkel nagyon jól megbeszélhetők.

Kicsit gondban voltam, hogy fordítsam le a könyv címét magyarra, mert a “krimi” nem igazán felel meg az angol “caper”-nek. A krimi olyan bűnügyi tárgyú regény (vagy film), amiben ismerjük a bűncselekményt, de nem ismerjük a tettest egészen a végkifejletig. A caper-ben mint olvasók kezdettől tudjuk, ki az elkövető, nem tudják ezt viszont a történet szereplői, akik kalandokba, vicces szituációkba keverednek, míg végül megszerzik a tudást. Bármennyire is rejtélyes az esemény, a “caper story” nem a bűnre helyezi a hangsúlyt, hanem valami másra. Oliver Jeffersnél például a papírrepülőkre és a fákra.

Fordítók és kiadók, hajrá!

(Oliver Jeffers, The Great Paper Caper, HarperCollins, London, 2008)

Lista, ha képet ölt

A kép forrása: Liza Kirwin, Lists: To-dos, Illustrated Inventories, Collected Thoughts, and Other Artists, és ahol a könyvre rábukkantam: Book By Its Cover. A téma pedig minden bizonnyal folytatódik.

Három papa és egy mama

Ezt vagy azt tudtam ugyan a három íróról, persze olvasóként csak a harmadikhoz volt igazán közöm, mégis, amikor úgy határoztam, vállalom felelőtlen költekezés után azonnal jelentkező lelkiismeretfurdalásomat, és hazaviszem ezt a könyvet (is), minden meggyőző eszmefuttatás helyett az a gesztus bírt a döntőérv erejével, amellyel három papa (történetesen éppen írók) könyvet ír egy mamáról, akarom mondani a mamáról. (Bocsánat, ez a mondat jó hosszúra sikeredett, és még ezt a beékelést is olvasni kell, na kész gyötrelem...)
A könyv, amiről itt szó van, nem rég jelent meg a Brio kiadó gondozásában. Címe (Három papa és egy mama, csehül Tři tatínci a maminka) összeér a szerzők kibenlétével, mivoltjával: az első fejezetet Martin Reiner írta, a másodikat Michal Viewegh, a harmadikat Pavel Šrut. Ők a papák, az empirikus szerzők, akik közösen megteremtik a kitalált, ugyanakkor nagyon valósághű papát, aki “magas volt, göndör hajú és gömbölyű szemüveget viselt, ezért aztán kissé úgy nézett ki, mint egy makimajom. És termetes mellkasa volt, gáláns megjelenése, és sose nevette ki mama romantikus elképzeléseit arról, hogy milyen a szép élet. Papa ugyanis író volt...”, és megteremtik a titkokat rejtő, szép elképzelésekkel bíró, kitalált mamát, akinek gondolatait ez a bizonyos makimajomszerű papa azonnal le is jegyzeteli. A könyvet Galina Miklínová illusztrálta. Ő pedig az az empirikus illusztrátor és mama, aki az amúgy is kusza könyvbéli viszonyokat realitás és fikció között, ha lehet, még bonyolultabbá teszi azzal, hogy a kitalált papát (a makimajomszerűt) Vieweghre hajazóra rajzolja meg. Eco legyen a talpán, aki ezen kiigazodik.
A négy alkotó teremtette könyv egy szabásmintába írt bevezetéssel kezdődik:
“Az anyukáknak, kell hogy legyen valamilyen titkuk. Egyrész azért, hogy érdekesek legyenek az apukák szemében, a gyerekeik szemében... és persze saját maguk szemében is! Perszehogy tök jók az anyukák már csak azon oknál fogva, hogy anyukák, de ha egy anyuka ráadásul még egy kicsit titokzatos is, és ezt tudja, hát az kész főnyeremény. És ezt a gyerekek nagyra értékelik. Már akkor is, amikor kicsik. Hát még ha megnőnek! De erről egy egészen más történet szólhatna. Egy szó mint száz, a titokzatos anyukák nem mennek ki a divatból. És az apukák állandóan odavannak ezekért az anyukákért. Néha olyan nagyon, hogy írnak róluk valamit. Mint e könyv három papája. Valahogy így lesz ez talán: az okos anyukák titkaikat gondosan bestoppolják, az ügyes apukák pedig kinyisszantják azokat. Így...”
És itt elkezdődik a történet egy kislányról, akivel mindenféle titokzatos dolgok történnek meg, amíg az öreg hippinél, vagyis Anton bácsikájánal nyaral, és akiből az az állítólagosan titokzatos mama cseperedik fel, akinek mesevilágba szőtt rejtélyes kalandjait gyerekei élik át újra a közben még öregebbé lett Anton bácsinál. A történet egyszerű, könnyen olvasható, helyenként egyenesen élvezhető. Csakhogy van egy csakhogy. Az a titokzatos mama, aki állítólag sose megy ki a divatból, és akit állítólag megismerhetünk ebben a könyvben, egy magával meghasonlott perszónává kerekedik, aki gyerekei felcseperedtével nem igazán tud mit kezdeni magával, s mert az újabb gyerekprojektre férjura nem kapható, valami mást kell kitalálni számára. Kutyát kap ajándékba, aztán Indiába küldik, hadd jógázzon kedvére. Bárhogy is forgatom a történetet, az, aki benne aktív viszonyban áll a rejtélyekkel, nem más mint Anton bácsi. És ha ez így van, akkor valójában az öreg, elkopott hippik azok, akik (ha egy kicsit szerencsések vagyunk) nem mennek ki a divatból.

(Martin Reiner, Michal Viewegh, Pavel Šrut, Galina Miklínová, Tři tatínci a maminka, Brio, Praha, 2010)

VI. Gyerekirodalmi fesztivál és vásár, Budapest

Arra készültem, hogy majd ha a fesztiválra megérkezünk, egyik gyerekem hirtelen éhes lesz mint a szomorú barna medve, és ennivaló után ered, mikor is másik gyerekem saját lábába botlik, elesik, és úgy ordít, hogy nem is hallom szavamat, mellyel időt próbálok nyerni egyik gyerekemnél, aki közben bejelenti, hogy pisilnie kell, és már régóta, csak elfelejtett szólni, s pár pillanattal később mondjuk hihetném, hogy éhség, baleset, magas vízszint megoldva, de akkor meg figyelmeztető sms érkezik, miszerint elfelejtettem postázni egy szerződést, eszembe jut, hogy nem hoztunk magunkkal tartalék pelenkát, egyik gyerekem nyakig áll a szökőkútban, a másik hasmenést kap, vagy sírni kezd, mert már fáradt, és aludni szeretne, közben mondjuk fázunk is, mert nem hoztunk meleg ruhát, és ráadásul úgy néz ki, hogy útközben elhagytuk nénémék lakáskulcsát, erre aztán sorstárs-férjemnek megfájdul a foga, nekem a jobb vállam, villámlik, menny dörög, kitör a forradalom, jön az árvíz, kiújul a pestis.

De nem.

Már a villamosban olyan érzésünk támad, hogy itt valami különös dolog zajlik. A legidősebb fajta nagymamák és nagypapák versengenek abban, hogy helyüket nekünk átadhassák, hiába minden hárító próbálkozásunk, leszállnak nem sokára, erre hivatkoznak, ácsorognak kapaszkodva, kapaszkodnak ácsorogva, s közben dicsérik két szép gyerekünket. Nem tudom, mi a nagyobb bennem: a zavar vagy a kellemes meglepetés.

Mire a Müpába érünk, már tart a felolvasás a Lackfi János szerkesztette Aranysityakból, majdnem négyéves gyerekemet érdekli is meg nem is, mi felnőttek egy szekundum alatt ráhangolódunk a versekre, rácsodálkozok a könyv születésének néhány részletére, mert hát jajj de jó, hogy Lackfi rádumálására gyerekverset ír az is, aki azt ellenkező esetben talán nem tette volna. Figyelem, ahogy szerzők egymásnak (is) dedikálnak, a mélypiros könyvek kézről kézre járnak, mi meg szaladunk Szalóki Ági koncertjére, mert mi van, ha elhozza Fehérlófiát is, és mi nem vagyunk ott. Fehérlófia helyett Szabó T. Anna ül Ági mellett a színpadon, nincs gyerekpanasz: folyik a verselés. Anna (sok más íróval, költővel ellentétben) tud verset mondani, és ezt ugyanolyan szeretettel teszi, mint amilyen szeretettel Ági mosolyog vissza éneklés közben az emberekre (rám :-)).

Jön a délután, viszonylag gyorsan döntök a Zászlótér és vendégei mellett, s még mielőtt sajnálkozni kezdenék azon, hogy nem lehetek egyszerre két, nem is, három helyen, azon kapom magam, hogy két tündér-boszorkány teljesen a hatalmába kerít: Szegedi Katalin és Boldizsár Ildikó alkotói egymásra találásának története elhangzik, e történetnek mondanivalója pedig megelevenedik abban az őszinte örömben, mellyel ez a két, göndör hajú tündér-boszorkány játszani, beszélni és új mesét teremteni tud. Később Paulovkin Boglárka és Kiss Ottó is történetet mondanak, a Csillagszedő Márió történetét, és ebben pedig (sok más minden mellett) az a szép, ahogy Janikovszky Évának köszöni meg a mai gyerekirodalmat, s teszi ezt a két elbeszélő szavaiból egy narratívává összekovácsolódott emlékszövet anélkül, hogy explicite elhasználná, elcsépelné a hála gyakran üresen kongó frázisait.

És találkozunk Eszterrel, és gazdagabbak leszünk egy emberélménnyel meg egy bájos, selyemfülű nyuszival, akinek sajnos egyelőre nincs neve, mert kisfiammal nyuszi betűs nevet keresünk, de fantáziánk (egyelőre) megakadt a nem igazán hangzatos Nikitánál és Ninánal.

A szombati program vége felé azért eljutok az Előadóterembe is, ahol Háy János, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Kiss Ottó és Bódis Kriszta beszélgetnek a szegénységről és irodalomról. Élénk és nagyon fontos vita ez elméleti és gyakorlati szempontból is, sajnálom, hogy csak a közepébe csöppentem bele, és sajnálom, hogy a hozzászólókban kicsire zsugorodott a hallgatni és meghallgatni tudás, hogy megjegyzéseikkel szinte kiszorítják az elhangzott lényegi kérdéseket a teremből. De nem bosszankodok, kávé és fagyi következik, és bízom benne, hogy valahol a nyomtatott médiákban majd rátalálok a vita folytatására...

A fesztiválnak volt egy kellemes vasárnapja kellemetlen ebéd kereséssel, s azóta meg eltelt egy hét. Ha mostanában jövet-menet mesélésbe kezdünk, mert nálunk máshogy nem lép a láb, mindig Budapesten kötünk ki, Dezsőéknél alszunk, a pályaudvaron Rókával és Egérrel találkozunk, visszük őket is Szalóki Ági koncertjére, ahol persze ott van Fehérlófia is, kisfiam tubástól vonul a színpadra, és zenéli boldogan ő is a Gingallót.