Hamupipőke

Indulni kellene, öltözni, pizsama le, harisnya fel, olyan vagyok mint a visszhang, saját magam visszhangja, indulás, öltözés, ismétlés a siker kulcsa, de már mintha én se gondolnám komolyan, amit mondok. Fogva tart a látvány. Sámuel a heverőn kuporog, kezében a Hamupipőkés hangoskönyvének borítóját szorongatja, teljesen belefeledkezik. Nézem a szemeit. Olyan csodálattal és mély érdeklődéssel mered a képekre, mintha azok már legalábbis mozognának, beszélnének. Mama, miért mászott fel Hamupipőke a fára? És ez ki? Ez a szolga? És miért jó Hamupipőke? Odaülök mellé, mert látom, hogy őt meg a mese tartja fogva. Ugyanúgy, ahogy valamikor (réges régen...) engem is fogva tartott. Megáll az idő is szinte. Nézegetjük a képeket, itt-ott magyarázom, amit kell, s azon gondolkodom, hogy áll össze Sámuel fejében a történet, ha a filmet még nem látta, a hangoskönyvet hónapok óta elő se vettük, s a meseklasszikusnak úgy igazán egyelőre “csak” egy balettváltozatát ismeri. Délután majd meghallgatjuk, ha akarod, mondom. A legkomolyabb tekintetével válaszol: nem akarom meghallgatni, megnézni akarom. Megígérem, hogy megszerzem a filmet. Már a cipőjét húzza, mikor búcsúzóul még megkérdezi: Mama, miért szép Hamupipőke?

Egész nap a mesefilmre gondoltam. Próbáltam utánaszámolni, hányszor láttam kicsi koromban, pedig akkoriban még csak abban lehetett reménykedni, hogy a tévé majd megismétli. Négynél álltam meg. Ma meg kb. négy percig tartott, míg a DVD-s verziót megrendeltem az interneten.

A film (pontos címe “Három mogyoró Hamupipőkének”/”Tři oříšky pro Popelku”) 1973-ban készült csehszlovák-német koprodukcióban. A forgatókönyv Božena Němcová meséjét vette alapul (a ruhákat pl. három mogyoró varázsolja Hamupipőkének), a narratívába új elemként pedig egy szinte feminista ideált ültetett: Hamupipőke úgy üli meg a lovat, hogy a királyi udvar fiatal férficsemetéi csak néznek, fiúnak öltözve megnyeri a lövészversenyt, a hercegtől sem esik rögtön hasra, próbára teszi, s csak utána mond igent neki. Jóságos, kedves, szép, szerény, ügyes, talpraesett, önálló, eszes - maga a tökéletesség. Mindezt gyerekként nézve természetesnek vettem: ha Harisnyás Pippi lovat tud felemelni, miért ne tudhatna Hamupipőke úgy lovagolni mint egy kaszkadőr? És ha majd a postás meghozza a filmet, a világ legtermészetesebb arckifejezésével fogok a képernyőhöz ragadni, valahogy úgy, ahogy Sámuel ma reggel a borítólap képeiben megelevenedő világhoz.

Ivan Vyskočil nyelvi képzelgései

Jitkának

Ivan Vyskočil úgy tud csehül, ahogy kevesen. És mert mélyen és behatóan ismeri a cseh nyelvet, teljesen könnyedén, a “mi sem lenne ennél természetesebb” gesztusával tudja hajlítani, csűrni-csavarni, eljátszani (átvitten és szószerint) az értelmeket. Könyvét olvasva az lesz a benyomása az embernek (nekem), mintha a (cseh) nyelv azt tenné, amihez Vyskočilnak saját nyelvi képzelgéseihez (vagyis a játékhoz) szüksége van.

Bravúros, amit és ahogy a nyelvvel csinál. De könyvében az a leglelkesítőbb, hogy kivételes nyelvi tudással a zsebében nem önmagát (a kivételes) szerzőt teremti meg, nem emeli magát elérhetetlen magasságokba, hogy onnan nézzen szerteszét, nem a nyelvet igazán beszélni tudók, azaz a beavatott guruk mércéjét tálalja az amúgy érdemtelen olvasónak. Vyskočil zsenialitása éppen abban rejlik, hogy nyelvi kreativitását nem az exklúzió, hanem az inklúzió elve vezérli. Tudását arra használja (szerintem tudatosan), hogy játszva játszani hívjon, hogy (ki)találgatva (ki)találgatni hívjon. Képzelődni és szavakat, új kifejezéseket, nyelvjátékokat képezni. Történeteket gondolni, kigondolni... gondolni egy nagyot! Ja, merthogy mindez szerinte tanítható/megtanulható. Ezt az üzenetet hordozza sorok között a Malý Alenáš című könyve (is).

A könyv címe nyelvjátek, vagyis lefordíthatatlan. Gondolkodni persze még lehetne rajta, ez tény, de ki akarok végre lépni abból a kátyúból, amibe mindig beleesek, ha valami nagyszerűt olvasok: a legjobb szövegekről a legnehezebb írni. Írás helyett a legméltóbb cselekedet az újraolvasás lenne, ezért nem tudok például már hosszú hónapok óta Thomas Mannról beszámolni senkinek, mert pl. veszek egy nagy lélegzetet, hhhhhhh, aztán nem tudom, mit mondjak, mit mi után és mi előtt, már csak ahogy végigfut a fejemen mindaz, amit a könyvben olvastam, és ami tetszett, elállítja az előbb oly mélyre szívott levegőt, a lelkesedés ott ragad benn, a rajongás szótlanságba torkollik, hiába szivárog ki a levegő végül valahogy mégis. Az írásnak mindenesetre annyi...

A könyv címe csehül tehát Malý Alenáš. Magyarul mondjuk Kiss Demjén(ke). És most jöjjön a magyarázat. A Malý Alenáš egy személynév (Malý a Kiss családnév megfelelője, az Alenáš keresztnév pedig a cseh Aleš játékos változata). A többletjelentés abból a félmondatból adódik, amire a név lebontható: “malý, ale náš”, vagyis ”kicsi, de a miénk”. A “nem baj, ha kicsi is, nem gond, mert a miénk” elfogultsága rejtőzik benne. (Ismerős? Kicsi ország ez, de nem baj, mert a miénk. Kicsi szemű, savanyú cseresznye, de nem baj, a mi kertünkben nőtt.) Az “igaz, hogy kicsi, de a miénk” mondatból nehéz magyar személynevet csinálni, egyelőre tehát fordítsuk a címet Kiss Demjénnek.

Kiss Demjénnek először fogalma sincs arról, hogy ő voltaképpen kicsoda. Ezért kezdődik a történet némi bonyodalommal, mely megoldódik, amint Kiss Demjénben felismerik az embert, és amint álmok gondozójává lép elő. Az álmokat gondozni, irányítani, ügyüket képviselni, álomrontás helyett álomteremtésre tanítani nem egyszerű feladat, de Kiss Demjén nem lenne a miénk, ha nem bírkózna meg a feladattal. És a végén azt is elárulja, hogy juthatunk el az álmok országába. Kiss Demjénről mesélve Vyskočil egyfolytában játszik a nyelvvel, csúsztatja az értelmeket, asszociatív hasonlóságok és kétértelműségek segítségével fantáziál. Mindezt érzékenyen, minden visszafogottság nélkül, viccesen.

Újraolvasgatom az egyes fejezeteket, és azon morfondírozok közben, hogy akkor pont az olyan szöveg lefordíthatatlan, ami a saját nyelvében a legjobbak közé tartozik...?

(Ivan Vyskočil, Malý Alenáš, Práce: Praha, 1990)

A fakerítés mögötti sziget titka

Vannak könyvek, melyekben maga a szöveg, a történet, a nyelvi játékosság és invenció, a kifejezés meglepetéseket és álmatlan éjszakákat okozni bíró ereje annyira domináns, hogy az olvasónak (nekem) nincs szüksége az írót keresni, kutatni, megismerni akarni a sorok mögött. (Ez persze nem jelenti azt, hogy az író erre nem lenne érdemes, de hogy jön ez most ide?) És vannak könyvek, melyeknél az író személyétől alig lehet elvonatkoztatni a könyv elemzése közben. Rajtuk keresztül (életükön, élettörténetükön keresztül) lesz a könyv könyvvé. Mintha az író személye (identitása, emlékei, biográfiája) lenne az olvasat hermeneutikájának kulcsa.

Ez az összehasolítás Pavel Čech A fakerítés mögötti sziget titka (Tajemství ostrova za prkennou ohradou) című könyvét olvasva jutott (megint) az eszembe. Pavel Čech legújabb termése egy olyan képregény, melynek bemutatása és jellemzése szinte felcserélhető azokkal a szavakkal, melyek segítségével a szerző saját weboldalán bemutatkozik: “Szeretem a benőtt kerteket, a csillagos ég látványát, szeretem a lepkéket és a bogarakat, a jószívű embereket, az erdei alma és a borókaerdők illatát, a csavargásokat, az omladozó falakat, az indiánokat, a Gyors nyilakat (a “Rychlé šípy” Jaroslav Foglar 1938 és 1989 között megjelenő képregénysorozata máig fogalom Csehországban), az Angyali című dalt ("Andělská", Zuzana Navarová dala), a sárkányeregetést, Michal Ajvaz könyveit, a rozsdás kulcsokat, az öreg mozikat, a tiszta vizet, a titokat...”

A képregényben a lámpagyújtogatók kora és világa öleli magába Čech bemutatkozásának elemeit - szinte hiánytalanul. A három kisiskolás fiú barátsága, a fakerítés mögötti régi gyárépület és benne a klubb, a kincs, a rozsdás óraszerkezet, az indiánsátor, a magas gyárkéményről szemlélt homályos város látványa, az igaz barátság bizonyítékai, a közös ügyért meghozott áldozat úgy áll össze egy letűnt világ történetévé, ahogy egy haldokló öregember fejében kavarognak a gondolatok, érzelmek, érzések, ahogy egy meghalni kész(ülő)ben ingadozik az emlékezés és álmodás. A nosztalgiának olyan esetéről van szó, ahol a múltraszegeződés mibenléte egyszerre dokumentatív és konstruált. A történet szerint az emlékezés és álmodás közötti határ megvonhatatlan, és ez mintha tökéletesen megfelelne a szerzőnek is, akinek így nem kell különbséget tennie a múlt feltételezett realitása és a múltba vetített vágyai között. Rajzolhatja hát, amit szeret: saját (megélt és elképzelt) életét.

(Pavel Čech, Tajemství ostrova za prkennou ohradou, Nakladatelství Petrkov, 2009)

Alois Mikulka fordításban

Alois Mikulka meséin és rajzain Csehországban egy generáció nőtt fel. Amennyiben túlzás ilyet állítani, érvényes legalább az a kijelentés, hogy e generáció sok (relatív tényező) tagja keresi ma is Mikulka történeteit a könyvüzletekben, na igen, mert amikor keresnek, még nem tudják, hogy rossz helyen teszik, aztán amikor találnak, hurrá, antikváriumban vagy könyvtárban veszik észre magukat. Arról van itt szó, hogy időközben szülővé cseperedtek a generáció képviselői, sokuknak jó okuk (kifogásuk) van újraolvasni a régi kedvenceket, de Mikulka (egyelőre) nem nagyon illik bele a cseh könyvpiacban többé-kevésbé jól bevált kiadói sémákba.

Magyarul, ha jól tudom, csak a Szomorú tigris jelent meg Mikulkától (Móra: 1968, Rab Zsuzsa fordítása). Ezt (mindenféle önámítás nélkül) persze lelkesebben is el lehet mondani: Mikulkát lehet magyarul is olvasni! És amíg újabb fordítások után kutatok, fordítgatok magam is. Például ezt:


Alois Mikulka: VASÁRNAPi KIRÁNDULÁS
Egyszer egy vasárnap ebéd után kirándulni indult az úthenger. Tíz tonna nehéz volt, fújtatott, motorja pedig így járt: DLUDLUDLU! Hát ahogy így mendegél az utcán, az egyik ház előtt halk sírásra lesz figyelmes. S megáll az úthenger csodálkozva, és azt mondja: DLUDLUDLU! Hát itt meg ki sír? Erre egy vékony hangocska szólal meg: Én vagyok az! Meresztgeti az úthenger csodálkozva mindkét ködlámpáját, és mit lát: a bejárati ajtó mögött egy kicsi kulcsocska sírdogál. S azt mondja neki az úthenger: DLUDLUDLU! Hát te meg miért sírsz? És a kulcsocska így nyöszörög: Kirándulni szeretnék! Mire az úthenger: Hát akkor szaladj, és ne sírj itt - DLUDLUDLU! De a kulcsocska megint elsírja magát: De ha egyszer félek. Nagyon kicsi vagyok. Még beesnék valahová, vagy eltévednék, és nem találnék többé haza. Csakhogy én nagyon fontos kulcsocska vagyok. Egy kislányhoz tartozom, nyakába akasztva hord engem iskolába. De amikor vasárnaponként a mamájával és papájával kirándulni megy, engem mindig itthon hagy. S megvakarja az úthenger sárhányójával a kéményét, és azt mondja: Tudod mit? Ha akarod, kirándulhatsz velem - DLUDLUDLU! Mindketten vasból vagyunk, legalább jól megértjük majd egymást. Mit számít, hogy te kicsi vagy, én meg nagy? DLUDLUDLU! S füttyentett egyet örömében a kulcsocska, felmászott gyorsan az úthengerre, és már indultak is.
Kirándulni mennek tehát, és egyenest az erdőbe tartanak. Bizony, az erdő már tele van kirándulókkal, akik napszemüvegükön keresztül mustrálgatják a két furcsa szerzetet. Kik ezek, és mit akarnak? De az úthenger bölcsen szól mindenkihez: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
A kulcsocska visítozott örömében, mert kicsi volt és csintalan, és nagyon tetszett neki, hogy egy úthengerrel kirándul. Ilyesmivel valóban nagyon kevesen büszkélkedhetnek.
Elhajtottak egy erdei vendéglő mellett, és itt így szólt az úthenger: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas vagyok! Erre a kulcsocska meg azt vijjogta: Ó, hogy én is mennyire szomjas vagyok! Beálltak hát a sorba, hogy limonádét vegyenek. Állnak, várnak, és amikor végre rájuk kerül a sor, azt mondja az úthenger: DLUDLUDLU! Adjon nekem ezer - vagyis dehogy - inkább tizennyolcezer limonádét. De hideg legyen ám! DLUDLUDLU! A kulcsocska meg azt vijjogja: Én pedig egy, vagyis inkább három csepp hideg limonádét kérek! És összecsapja erre a limonádéárus a kezét, és azt rebegi: Azt hiszem, ebben a nagy melegben lidércek gyötörnek! Ki hallott már ilyet? Ilyen kívánságot? Nekem össze-vissza három limonádém maradt! És ekkor maga mögé néz az úthenger és látja, hogy mögötte a sorban pontosan három szomjas gyerek ácsorog. Legyint hát egyet a sárhányójával, és azt mondja: DLUDLUDLU! És mennek tovább.
Behajtottak az áfonyaerdőbe, ahol egy kis patak gurgulázott. Ott megálltak, leugrott a kulcsocska egy áfonyabokorra, és amilyen szomjas volt, bekapott egy egész áfonyát. Kis testén nőtt is rögtön egy dudor, pont azon a helyen, ahol a kulcsok a hasukat hordják. Egy szem áfonya bizony több mint sok egy ilyen kicsi kulcsocskának.
Az úthenger ellenben a patakhoz kormányozott, és ivott, csak ivott. És ha hiszitek, ha nem, jó fél órán keresztül nem is folyt víz a patakban! Aztán végre megtörölte az úthenger sárhányójával a száját, és az mondja: DLUDLUDLU! Hogy én milyen szomjas voltam! De jó hideg volt ez a víz!
Hát, amint végre mindketten szomjukat oltották, és felfrissültek, leheveredtek a napsütötte réten.
Csak estefelé, amikor a nap már piros pizsamájába bújt, és a madarak felrázták tarka dunyháikat, hogy aludni térjenek, akkor nyújtózott egyet a kulcsocska és az úthenger. Még ásítoztak egy kicsit, majd elindultak hazafelé. És rögvest meg is egyeztek, hogy a jövő vasárnap megint együtt kirándulnak, ha szép lesz az idő. És szavamra mondom, nagyon jól összebarátkoztak ezek ketten.

Mi az a semmi?

A kilenc éves Anna barátnőm jött azzal a minap, hogy olyan könyvet szeretne, amiből kiderül, mi az a semmi. Sok mindent magyaráztunk már mi is otthon (mi a halál? mi az abszolút? mi az, ami igaziból van, és mi az, ami nem?), de ezen a “semmin” fennakadtam. Vagyis pontosabban a kérdésfeltevés általánosságától. Meg attól, hogy ebben az esetben egy egész könyvnyi magyarázattal kellene a tudásszomjat oltani.

Próbáltam választ fogalmazni a kérdésre, de folyton belekeveredett a “valami” a “semmi” körülírásába. Este van már ehhez nagyon. Még jó, hogy van egy megbízható könyvsorozat (egyelőre franciául), ahol inspirációt lehet keresni a legnehezebb kérdések megválaszolásához. A Philozenfants sorozat (Nathan kiadó) a kisiskolás gyerekek számára írt filozófia, de nem az a tálalós fajta, amelyik sült galambként repíti a kész bölcseleteket az adatéhes olvasó szájába/fejébe. A könyvek mindig több kérdés segítségével közelítik meg az adott témát (élet, szabadság, boldogság, jó, rossz, én, stb.), és minden kérdésre több lehetséges választ vázolnak fel. Gondolkodni hívnak arról a (társadalmi) valóságról, ahol semmi sem egyértelmű, ahol több perspektíva létezik, ahol a dolognak legalább két oldala van. Mindezt átgondoltan, könnyedén, humorral.

Az sorozat egyes részeiről itt.

Utóhang a Klezmerhez

Klezmer

Szeretem, amikor párhuzamban zajlanak a történések. És szeretem, amikor csak úgy magától, szervezetlenül, mindenféle koordináló munka nélkül életre is kel körülöttem a párhuzamosdi. A legutóbbinak Joann Sfar a főszereplője.

Az első vonalat Csilla húzta, amikor a blogján ajánlotta nem régen a Rabbi macskája című Sfar képregényt. A másodikat én követtem el, amikor pár napja Ženíšek könyvüzletének kirakatában (hopplá!) felfedeztem a Klezmer cseh fordítását (szedettem is ki rögtön az üveg mögül). A harmadik vonalat maga Sfar teremtette, azt írja ugyanis a képregényhez írott jegyzeteiben, hogy a Klezmert legjobb együtt olvasni a Rabbi macskájával. (Idekívánkozik belőlem, hogy írni a Klezmerről meg úgy a legjobb, ha többen is, mások is, blogtéren innen és túl éppen Sfart olvasnak.)

Amíg a Rabbi macskájában a maghrebi zsidóság toleráns(abb), engedékenyebb judaizmusát követhetjük nyomon, a Klezmerben a kelet-európai zsidóság szigorú(bb) és tragikus(abb) világa a helyszín. Mindez persze úgy, ahogy Sfar látja újra/teremti újra azon szálak segítségével, melyek az emített két kultúrához “kötik” őt.

A képregényt úgy olvastam mint a klezmer kialakulásának és mibenlétének szociológiáját. A képsorozatban megszületik egy zenekar, Sfar rejtett és kimondott gondolatai pedig hagynak megszületni egy elképzelést a klezmer művelésének lehetséges módozatairól, a zenélés személyes és gazdasági motivációiról, a zene (klezmer) etnikai határokhoz való kötődéséről és az azokon való túllépésekről, vagyis arról, ahogy a zene összeköt és szétválaszt, inkluzív és exkluzív karakteréről, továbbá az öröm esztétikájáról, a szociális interakciók és spontaneitás viszonyáról, klezmerről és tradícióról, ez utóbbi foszladozó erejéről. És mindezt egy olyan műfajban, amely, mint ahogy Sfar is megjegyzi, hallgat.

Tidlidliztem olvasás közben, csak úgy dallam nélkül a ritmus kedvéért. (Miért, ti nem szoktatok?) És akkor még nem tudtam, hogy a képpel írott zenei hangulatot Sfar a jegyzeteiben majd konkretizálja, vagyis elárulja, melyik dalok csengtek a fülébe, melyik énekesnő hangján hallotta énekelni Havát, melyik klezmer zenekar CD-je inspirálta őt valamelyest. Ezeket a zenéket hallgatva aztán újrateremtődik a megírt és megrajzolt narratíva. Legalábbis az olvasó fejében. Az inspiráló dallamok közül némelyik amerikai (azt hiszem, new yorki) termés, így aztán a remek utószónak köszöhetően lehet új olvasói értelmezéseket szőni. Mondjuk a teremtő (történelmi) emlékezés szépirodalomba hajló dimenzióiról. (Elképzelem, hogy Sfar ceruzát kap elő, és már rajzolja is, amint a szépirodalom gyengéden a történelmi emlékezés vállára hajtja fejét...)

És még valami. Sfar nagyon érti az egy mondatba (ill. rövid bekezdésbe, esetleg párbeszédbe) foglalt filozófia műfaját. Nagyon pontos mondatok ezek, melyekben éppen annyi szó van, amennyi szükségszerűen kell ahhoz, hogy elindíthassanak egy témát, és pontos útjelzésekkel láthassák el azt, aki indulni akar a továbbgondolás útján. Rengeteg ilyen mondat van a képek közé ékelve. Ezt is nagyon tudom szeretni.

Mankó és a többiek

Újabb “verseket” (értsd dokumentum-jegyzeteket) hozott a mai nap. Pedig nem is erről akartam írni, nem is akartam én ma semmit. Egyébként pedig (ha akarom, ha nem) szövegesítenem kell majd (legalább magamnak) ezt az oda-vissza viszonyt gyerek-irodalom és gyerek-élet között. Gyanítom, hogy Paul Ricoeurnél okosabb úgyse leszek.



Mankó

A mamám azelőtt jól járt,
most meg össze-vissza biceg.
De azért pórul mégse járt,

Mankót kapott, persze.

Mondtam is neki,
hogy akkor mostantól
legyen Mamkó a neve.

A mankó miatt, persze.

Én örülök neki,
mert néha megengedi,
és akkor hadonászhatok vele.

A mankóval, persze.

És annak is örülök,
hogy nem kell senkinek visszaadni,
mert így Mamkó akkor is használhatja majd

A mankót, persze,

Ha legközelebb megint
elüti őt egy autó.



Tilos

Tilos gyereket egyedül otthonhagyni,
Tilos gyereket a játszótéren felejteni,
Tilos gyereket óvodából nem hazavinni,
Tilos gyereknek levest adni enni.

És tilos igaziból becsapni a másikat.



Vallomás

Veled szeretek lenni a legjobban.
Akkor is veled szeretek lenni,
amikor nem vagyok veled.

Kopasz Cirkusz

A Keménykalap és krumpliorr óta nem volt igazi cirkuszélményem, és egész jól megvoltam nélküle.

Egy ilyen első mondat után pedig jöjjön (a megelőlegezett) fordulat. Ami megtörtént. De nem cirkuszban, nem fülledt sátor alatt, nem igazi elefántok szagától kábulatba esve. Heverő, láb kinyújt, teás bögre karnyújtásnyira. Minderről gondoskodott a kiadó (BAOBAB), az író-bohóc (Jiří Bilbo Reidinger), az illusztrátor (Dora Dutková) és a könyvtári kisinas (ő maradjon egyelőre inkognitóban). Hát mit mondjak? Kényelmes így az élet.

A Cirkus Chauve (Kopasz Cirkusz) szerzője foglalkozását nézve bohóc, komédiás, utcai színész. Ebben a gyerekeknek szánt, önéletrajzi ihletésű könyvében egy cirkuszcsalád életének egy szezonját meséli el. Még jégcsapok lógnak az eresz alatt, de Bilbóék már érzik a tavasz jöttét, nem bírnak tovább a fenekükön ülve megmaradni, elkezdődik a pakolás, készülődés, elindul a vándorcirkusz gyerekestől, sátrastól, lakókocsistól, állatállományostól. Városról városra járva szórakoztatják a nagyérdeműt, közben jókat szórakoznak maguk is. Az apróra szabdalt, rövid fejezetekben Chaplint idéző idétlenkedésre kerül a hangsúly, bohócjelenetek folynak az előadások alatt, no meg persze előttük és utánuk, merthogy a családfő ízig-vérig bohóc, aki nem csak akkor botlik bele mindenbe, rúgja fel a kacsaúsztatót, vagy reked fenn a sátort tartó póznán, mert egyszerűen fél lemászni, ha közönség tapsol neki érte, nemcsak műsorszámon belül lesz röhej tárgya, hanem (átlagosan számolva) naponta kétszer kicsi családja életében is.

Ezen minimálisnak nevezhető cselekedetek lényegtelen, mindennapi dolgok történésébe ágyazódnak. Olvasmánynak nem egy nagy etwas. A főhős (aki a narrátor is egyben) ugyan közbe-közbe szúr egy-egy jópofára sikeredett visszaemlékezést fiatalkori cirkuszi élményeire, és úgy tűnik, mitha a fragmentált kis témák is legfőképp ahhoz kellenének, hogy ezek a múltidéző sztorik elmesélhetők legyenek. De úgy igazán ezek sem lendítenek a szövegen, ami néhány bekezdést leszámítva indokolatlanul lassú, megkockáztatom azt is, hogy üres. Akkor pedig mitől jó ez a könyv? És hogy lesz belőle cirkuszélmény?

A kulcs az illusztrátor zsebében van. Biztosan tudta a kiadó is, miről beszél, amikor a megszokott kifejezések helyett (“illusztrálta Dora Dutková” vagy “Dora Dutková rajzaival”) így fogalmaz: “képregényes mutatványokkal ellátta Dora Dutková”. Mert ez a kifejezés nem csak a cirkuszi hangulat megidézése, nem pusztán a cirkuszvilágot imitáló nyelvi újítás, hanem nagyon pontos megnevezése annak, ahogy a szöveg és illusztráció egybeérnek, összenőnek. A szöveg és illusztráció (számomra újdonságnak számító) viszonya van belekódolva. A rajzokat azért lehet (akár önálló) mutatványokként is értelmezni, mert sok helyen ott viszik tovább a történetet, ahol annak már nincs ereje, önálló mellékszálakat, új történéseket szőnek bele, helyenként az elkezdett viccet is megtámogatják, hogy saját poénjára leljen. Ha a fejezetek egy-egy cirkuszi produkciót elevenítenek meg, akkor a rajzok hozzák meg a világszámot.

A könyv alapján cirkuszi előadás is készült. Az illusztrációkba itt lehet belenézni.

Kiss Ottó, Nagy Ottó

A hangulat (azt hiszem) azzal kezdődött, hogy újabb karácsonyi ajándékokat kaptunk. Ahogy kisfiam letépi a csomagolópapírt, mintha egy tróféát tartana, úgy fogja kezében a könyvet, rám pillantva rajongva kiáltja, Mama, ez a Kis Ottó könyve! A hangsúly ideírhatatlan. Vigyorogva hadonászik Emese almájával. Vigyorogva bólogatok, és nem értem. Olvasni nem tud, akkor meg honnan a csudából jött rá, kinek a könyvét kapta ajándékba. Mama, ez a Kis Ottó könyve. Olvasd. És olvasom. Például azt, hogy nagyi titokban leharapdálta a hóember orrát. A vers végén csönd, három és fél éves fejével gondolkodik pár pillanatig, aztán kuncogva belenevet a tenyerébe. És ekkor jut eszembe, hogy ezt a csöndet már hallottam. Mikor is? Az internetről olvastam neki pár hete, hogy: Egy:/ kilögyböltem a levest/ az asztalterítőre./ Kettő:/ összefirkáltam a piros filccel,/ hogy ne látsszon. Akkor is hallgatott, várta a rettenet utáni feloldást. Közben meg valószínűleg nézelődött: Kiss Ottó blogján az említett versről átlátni Emese almájának borítójára...

Aztán kicsomagol egy filckatonát a király és a királylány mellé. Nézzétek csak, a katona a legnagyobb. Akkor őt nem hívhatják Kiss Ottónak. Figyelj, katona! Te leszel a Nagy Ottó!

Verselünk tovább. Gyerekkedvenc lett a Viszony, az Űrhajó, a Bandarin. És nagyokat röhögünk a Csap-on. Estére jól belekerültünk mi is a könyvbe, vagy a könyv került mibelénk. Alig győztem jegyzetelni. Persze, ahhoz, hogy költészet legyen ezekből a szösszenetekből, kellene a Kis Ottó. De versre hajazó dokumentumként (a gyerekirodalom befogadását mintázó példaként) talán el lehet olvasni őket:


Dolgom van
A mamám azt mondta,
felmehetek Damihoz játszani,
ha a papája meggyógyul.

De én akkor se tudok felmenni,
ha Frank, aki a Dami papája, meggyógyul,
mert nagyon sok dolgom van.

Meg kell mutatnom Katinak a játékokat.
Meg kell mutatnom, miket rajzoljon.
Meg kell mutatnom neki, ki az a Kiss Ottó,
és milyen verseket ír.


Délutáni pihenő
Kati, figyelj!
Ha elalszok, akkor alszok.
Ha nem alszok el, akkor nem alszok.
Ez így van.


Haj
Papa próbálgatja a figyelmemet.
Azt mondja,
kétféle haj van:
szőke... és rövid.

Ki is nevetem őt rögtön.
Rosszul tudja.
Mert kétféle haj van:
fekete... és kopasz.