Alice Csodaországban

Nem igazán értem, miért gondolja Nádasdy sokakkal együtt, hogy az Alice könyvek nem szólnak semmiről, nem tanítanak semmit, nincs erkölcsi tanulságuk. Ha van is benne valami, ami mégiscsak hasonlít a valamiről való szólásra, tanításra, tanulságra, akkor az csak felszín. A mélyen megbúvó lényeg pedig a semmi. Nekem ez még a non-sense hermeneutikáján belül sem áll össze. Amióta a Dušan Kállay rajzolta cseh kiadást forgatom meg pláne. Az illusztrációk egy számomra teljesen új világba ültetik át a történetet, a barna hajú kislány merengő tekintetében, testtartásában annyi az eddig nem felsejlett asszociáció és összefüggés, hogy azt sehogy sem lehetne értelemadás/értelemteremtés nélkül megragadni.
Örülök, hogy ebben a szép új könyvben fogom Alice történetét újra elolvasni, és majd Jefferson Airplane-t hallgatok közben...

(Lewis Carroll, Dušan Kállay, Alenka v kraji divů a za zrcadlem, Slovart, Praha, 2005)

A nagy papírkrimi

Izgatottan vártam, milyen is lesz Oliver Jeffers A nagy papírkrimi című könyve (The Great Paper Caper). Pontosabban izgatottan vártam, mit szól majd hozzá kisfiam, aki születésnapi ajándékba kapta könyvet a minap, és izgatottan vártam, hogy lehet-e majd nagyokat mesélni belőle. Olyan könyvet kerestem, ahol nem szorul háttérbe a szöveg és a történet. Ahol ugyan szépek a rajzok, de ahol van más is, mint szemet gyönyörködtető illusztráció. Mostanában több olyan könyv is a kezembe akadt, ahol nagyot alkotott az illusztrátor, de csak sántikált mesterségében a szerző. Vagy a szöveg irodalmiságát hiányoltam (bármilyen nehéz is lenne definiálni, hogy mit értek itt most irodalmiságon), vagy a történet volt fantáziaszegény, vontatott vagy egyszerűen csak unalmas. Blogok érnek itt össze, hiszen hasonló témát érint bejegyzésével Eszter is, amikor A mindentvarró tű-t mutatja be, és Csilla is, amikor a Trapp-ról ír.

A nagy papírkrimi viszont telitalálat: nagy élménykönyv! Az az érdekes az egészben, hogy a mesélésre kiválóan lehet koncentrálni akkor is, ha szövegből mint olyanból nagyon kevés van a könyvben. Az oldalankénti egy-két mondat vezérfonalként köti össze a történetet, amit az egyszerű, mégis nagyon sokatmondó rajzok segítségével végig lehet gondolni, újra ki lehet találni, lehet morfondírozni rajta, és nem utolsó sorban át lehet élni. Nálunk legalábbis folyik a nagy átélés azóta, hogy a könyvet először kezünkbe vettük.

Van tehát a bűnügy: az erdő lakói titokzatos dolgokat észlelnek, és megegyeznek abban, hogy a fák ágai csak úgy ripsz-ropsz nem tűnhetnek el a helyükről, és ha ez így van, akkor valaki biztosan lopja őket. Miután az egymásra való mutogatásnak véget kell vetni, hisz mindannyiuk rendes kis alabit tud mentségére felhozni, elkezdődik a nyomozás. Van egy tettes: a piros sapkás, pálcikalábú, pontszemű medve, aki papírrepülő versenyt szeretne nyerni, és bár kisfiam szavaival élve “rosszaságot művel”, nem megátalkodott bűnöző (erről a medve arca nagyon sok mindent elárul, mintha beszélni tudna két pontszemével...). És van az üzenet: a megbocsátani tudásról, az összefogásról, a fák és erdő védelméről, a versenyzésről és nyerni akarásról, és közvetetten arról is, hogy a dolgok nagyon sokféleképpen függhetnek és függenek össze. A könyv tele van jelzésekkel, részletekkel, ürügyekkel, melyek segítségével ezek a témák gyerekekkel nagyon jól megbeszélhetők.

Kicsit gondban voltam, hogy fordítsam le a könyv címét magyarra, mert a “krimi” nem igazán felel meg az angol “caper”-nek. A krimi olyan bűnügyi tárgyú regény (vagy film), amiben ismerjük a bűncselekményt, de nem ismerjük a tettest egészen a végkifejletig. A caper-ben mint olvasók kezdettől tudjuk, ki az elkövető, nem tudják ezt viszont a történet szereplői, akik kalandokba, vicces szituációkba keverednek, míg végül megszerzik a tudást. Bármennyire is rejtélyes az esemény, a “caper story” nem a bűnre helyezi a hangsúlyt, hanem valami másra. Oliver Jeffersnél például a papírrepülőkre és a fákra.

Fordítók és kiadók, hajrá!

(Oliver Jeffers, The Great Paper Caper, HarperCollins, London, 2008)

Lista, ha képet ölt

A kép forrása: Liza Kirwin, Lists: To-dos, Illustrated Inventories, Collected Thoughts, and Other Artists, és ahol a könyvre rábukkantam: Book By Its Cover. A téma pedig minden bizonnyal folytatódik.

Három papa és egy mama

Ezt vagy azt tudtam ugyan a három íróról, persze olvasóként csak a harmadikhoz volt igazán közöm, mégis, amikor úgy határoztam, vállalom felelőtlen költekezés után azonnal jelentkező lelkiismeretfurdalásomat, és hazaviszem ezt a könyvet (is), minden meggyőző eszmefuttatás helyett az a gesztus bírt a döntőérv erejével, amellyel három papa (történetesen éppen írók) könyvet ír egy mamáról, akarom mondani a mamáról. (Bocsánat, ez a mondat jó hosszúra sikeredett, és még ezt a beékelést is olvasni kell, na kész gyötrelem...)
A könyv, amiről itt szó van, nem rég jelent meg a Brio kiadó gondozásában. Címe (Három papa és egy mama, csehül Tři tatínci a maminka) összeér a szerzők kibenlétével, mivoltjával: az első fejezetet Martin Reiner írta, a másodikat Michal Viewegh, a harmadikat Pavel Šrut. Ők a papák, az empirikus szerzők, akik közösen megteremtik a kitalált, ugyanakkor nagyon valósághű papát, aki “magas volt, göndör hajú és gömbölyű szemüveget viselt, ezért aztán kissé úgy nézett ki, mint egy makimajom. És termetes mellkasa volt, gáláns megjelenése, és sose nevette ki mama romantikus elképzeléseit arról, hogy milyen a szép élet. Papa ugyanis író volt...”, és megteremtik a titkokat rejtő, szép elképzelésekkel bíró, kitalált mamát, akinek gondolatait ez a bizonyos makimajomszerű papa azonnal le is jegyzeteli. A könyvet Galina Miklínová illusztrálta. Ő pedig az az empirikus illusztrátor és mama, aki az amúgy is kusza könyvbéli viszonyokat realitás és fikció között, ha lehet, még bonyolultabbá teszi azzal, hogy a kitalált papát (a makimajomszerűt) Vieweghre hajazóra rajzolja meg. Eco legyen a talpán, aki ezen kiigazodik.
A négy alkotó teremtette könyv egy szabásmintába írt bevezetéssel kezdődik:
“Az anyukáknak, kell hogy legyen valamilyen titkuk. Egyrész azért, hogy érdekesek legyenek az apukák szemében, a gyerekeik szemében... és persze saját maguk szemében is! Perszehogy tök jók az anyukák már csak azon oknál fogva, hogy anyukák, de ha egy anyuka ráadásul még egy kicsit titokzatos is, és ezt tudja, hát az kész főnyeremény. És ezt a gyerekek nagyra értékelik. Már akkor is, amikor kicsik. Hát még ha megnőnek! De erről egy egészen más történet szólhatna. Egy szó mint száz, a titokzatos anyukák nem mennek ki a divatból. És az apukák állandóan odavannak ezekért az anyukákért. Néha olyan nagyon, hogy írnak róluk valamit. Mint e könyv három papája. Valahogy így lesz ez talán: az okos anyukák titkaikat gondosan bestoppolják, az ügyes apukák pedig kinyisszantják azokat. Így...”
És itt elkezdődik a történet egy kislányról, akivel mindenféle titokzatos dolgok történnek meg, amíg az öreg hippinél, vagyis Anton bácsikájánal nyaral, és akiből az az állítólagosan titokzatos mama cseperedik fel, akinek mesevilágba szőtt rejtélyes kalandjait gyerekei élik át újra a közben még öregebbé lett Anton bácsinál. A történet egyszerű, könnyen olvasható, helyenként egyenesen élvezhető. Csakhogy van egy csakhogy. Az a titokzatos mama, aki állítólag sose megy ki a divatból, és akit állítólag megismerhetünk ebben a könyvben, egy magával meghasonlott perszónává kerekedik, aki gyerekei felcseperedtével nem igazán tud mit kezdeni magával, s mert az újabb gyerekprojektre férjura nem kapható, valami mást kell kitalálni számára. Kutyát kap ajándékba, aztán Indiába küldik, hadd jógázzon kedvére. Bárhogy is forgatom a történetet, az, aki benne aktív viszonyban áll a rejtélyekkel, nem más mint Anton bácsi. És ha ez így van, akkor valójában az öreg, elkopott hippik azok, akik (ha egy kicsit szerencsések vagyunk) nem mennek ki a divatból.

(Martin Reiner, Michal Viewegh, Pavel Šrut, Galina Miklínová, Tři tatínci a maminka, Brio, Praha, 2010)

VI. Gyerekirodalmi fesztivál és vásár, Budapest

Arra készültem, hogy majd ha a fesztiválra megérkezünk, egyik gyerekem hirtelen éhes lesz mint a szomorú barna medve, és ennivaló után ered, mikor is másik gyerekem saját lábába botlik, elesik, és úgy ordít, hogy nem is hallom szavamat, mellyel időt próbálok nyerni egyik gyerekemnél, aki közben bejelenti, hogy pisilnie kell, és már régóta, csak elfelejtett szólni, s pár pillanattal később mondjuk hihetném, hogy éhség, baleset, magas vízszint megoldva, de akkor meg figyelmeztető sms érkezik, miszerint elfelejtettem postázni egy szerződést, eszembe jut, hogy nem hoztunk magunkkal tartalék pelenkát, egyik gyerekem nyakig áll a szökőkútban, a másik hasmenést kap, vagy sírni kezd, mert már fáradt, és aludni szeretne, közben mondjuk fázunk is, mert nem hoztunk meleg ruhát, és ráadásul úgy néz ki, hogy útközben elhagytuk nénémék lakáskulcsát, erre aztán sorstárs-férjemnek megfájdul a foga, nekem a jobb vállam, villámlik, menny dörög, kitör a forradalom, jön az árvíz, kiújul a pestis.

De nem.

Már a villamosban olyan érzésünk támad, hogy itt valami különös dolog zajlik. A legidősebb fajta nagymamák és nagypapák versengenek abban, hogy helyüket nekünk átadhassák, hiába minden hárító próbálkozásunk, leszállnak nem sokára, erre hivatkoznak, ácsorognak kapaszkodva, kapaszkodnak ácsorogva, s közben dicsérik két szép gyerekünket. Nem tudom, mi a nagyobb bennem: a zavar vagy a kellemes meglepetés.

Mire a Müpába érünk, már tart a felolvasás a Lackfi János szerkesztette Aranysityakból, majdnem négyéves gyerekemet érdekli is meg nem is, mi felnőttek egy szekundum alatt ráhangolódunk a versekre, rácsodálkozok a könyv születésének néhány részletére, mert hát jajj de jó, hogy Lackfi rádumálására gyerekverset ír az is, aki azt ellenkező esetben talán nem tette volna. Figyelem, ahogy szerzők egymásnak (is) dedikálnak, a mélypiros könyvek kézről kézre járnak, mi meg szaladunk Szalóki Ági koncertjére, mert mi van, ha elhozza Fehérlófiát is, és mi nem vagyunk ott. Fehérlófia helyett Szabó T. Anna ül Ági mellett a színpadon, nincs gyerekpanasz: folyik a verselés. Anna (sok más íróval, költővel ellentétben) tud verset mondani, és ezt ugyanolyan szeretettel teszi, mint amilyen szeretettel Ági mosolyog vissza éneklés közben az emberekre (rám :-)).

Jön a délután, viszonylag gyorsan döntök a Zászlótér és vendégei mellett, s még mielőtt sajnálkozni kezdenék azon, hogy nem lehetek egyszerre két, nem is, három helyen, azon kapom magam, hogy két tündér-boszorkány teljesen a hatalmába kerít: Szegedi Katalin és Boldizsár Ildikó alkotói egymásra találásának története elhangzik, e történetnek mondanivalója pedig megelevenedik abban az őszinte örömben, mellyel ez a két, göndör hajú tündér-boszorkány játszani, beszélni és új mesét teremteni tud. Később Paulovkin Boglárka és Kiss Ottó is történetet mondanak, a Csillagszedő Márió történetét, és ebben pedig (sok más minden mellett) az a szép, ahogy Janikovszky Évának köszöni meg a mai gyerekirodalmat, s teszi ezt a két elbeszélő szavaiból egy narratívává összekovácsolódott emlékszövet anélkül, hogy explicite elhasználná, elcsépelné a hála gyakran üresen kongó frázisait.

És találkozunk Eszterrel, és gazdagabbak leszünk egy emberélménnyel meg egy bájos, selyemfülű nyuszival, akinek sajnos egyelőre nincs neve, mert kisfiammal nyuszi betűs nevet keresünk, de fantáziánk (egyelőre) megakadt a nem igazán hangzatos Nikitánál és Ninánal.

A szombati program vége felé azért eljutok az Előadóterembe is, ahol Háy János, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Kiss Ottó és Bódis Kriszta beszélgetnek a szegénységről és irodalomról. Élénk és nagyon fontos vita ez elméleti és gyakorlati szempontból is, sajnálom, hogy csak a közepébe csöppentem bele, és sajnálom, hogy a hozzászólókban kicsire zsugorodott a hallgatni és meghallgatni tudás, hogy megjegyzéseikkel szinte kiszorítják az elhangzott lényegi kérdéseket a teremből. De nem bosszankodok, kávé és fagyi következik, és bízom benne, hogy valahol a nyomtatott médiákban majd rátalálok a vita folytatására...

A fesztiválnak volt egy kellemes vasárnapja kellemetlen ebéd kereséssel, s azóta meg eltelt egy hét. Ha mostanában jövet-menet mesélésbe kezdünk, mert nálunk máshogy nem lép a láb, mindig Budapesten kötünk ki, Dezsőéknél alszunk, a pályaudvaron Rókával és Egérrel találkozunk, visszük őket is Szalóki Ági koncertjére, ahol persze ott van Fehérlófia is, kisfiam tubástól vonul a színpadra, és zenéli boldogan ő is a Gingallót.

Rafael üzen

Rafael nem akárki! Pöszke kitalálta, kézzel megvarrta, nyereményjátékba és dobozba csomagolta, szeretettel postázta. Hogy fájt-e a rókának, amikor átjárta testét a tű, így szólt megjöttekor a kérdés. Azt mondtam, nem fájt...

Sevenstories

Seven Stories, The Centre for Children's Book

Květa Pacovská

Szerintem szép, hogy a könyvek kicsi, de valódi múzeumjaivá lettek az én képeimnek, szavaimnak és gondolataimnak, mondta egyszer Květa Pacovská egy vele készített interjúban... interjúk, néha egy-egy kiállítás. Ennyi van jelen Květa Pacovskából Csehországban. De jó a német, angol és francia gyerekeknek (felnőtteknek), akik olvashatják könyveit, csodálhatják illusztrációit!

Listák Umberto Econál és a gyerekirodalomban

Umberto Ecoban (is) megvan az a ritka képesség, hogy úgy látassa velem a világot, ahogy ő akarja. Vagyis fordítva. Megvan bennem az a ritka (ritka?) képesség, hogy úgy nézzek, ahogy Umberto Eco lát. Azt látom, amit leír, amit könyvbe szed, tárlatba komponál. Félelmetes. Mert már mindenhol (a konyhaasztalon, a könyvrakásban az ágyam mellett, az orvosi rendelőben, a ruhásszekrényben, az FB-n, kisgyerekem szavajárásában, az ablakpárkányon, lépten-nyomon) lajstromokat, listákat, felsorolásokat, névsorokat látok. Írni akarok, hogy elmeséljem egy könyvélményemet, és tessék. Mit csinálok? Enumerálok.

A lista mámora vagy tíz nyelven jelent meg szinte egyszerre a múlt évben. Érdekes, hogy az eredetitől (La Vertigine della Lista) a magyar fordítók mámorba estek, a cseh fordítók meg elvesztek a tévelygőben. Arra gondolok itt, hogy a mű cseh címe Bludiště seznamů (Listák labirintusa) lett. Na igen. Az ember egyrészt rendesen mámorba esik attól, hogy rendet teremthet a világban (saját világában) azzal, ha listákba rendezi mindazt, ami körülveszi őt, és mindazt, ami számára elérhetetlen (a végtelent, a csillagokat). Másrészt, ha átmegy reflektívbe, rendesen elveszik a listákban és felsorolásokban, hisz annyi van belőlük.

Mámor ide, tévelygés oda, a listák nagyon fontos részei a gyerekeknek írt narratíváknak, mert remekül lehet magyarázni, definiálni, elbeszélni a segítségükkel. Például így:

“Once upon a time there were three bears, seven dwarfs, five gorillas, a frog prince, some sleeping beauties, a wolf, a dinosaur, a Mad Hatter, a steamboat, four firemen on a fire-engine, a crocodile with a clock in it, a considerable number of giant beanstalks - and a little boy named Jeremiah Obadiah Jackenory Jones.” (Janet and Allan Ahlberg, Jeremiah in the Dark Woods)

“Sírós Frukk bömbölt. Vernyákolt – ver-ver-ver, nyervákolt – nyer-nyer-nyer, tutujkázott – tuj-tuj-tuj, óbégatott – ób-ób-ób. Zengett tőle az Alsó, a Felső, a Középső, a Fent és a Lent. Na persze, zengett az erdő mélye is.
– Huhú, mi az? – kérdezte a medve. – Égszakadás? Földindulás? Zápor? Zivatar? Jégverés? Légiriadó? Ezt kérdezte a farkas is. Meg a róka, a szarvas, az őz, a borz, a nyúl, a hermelin, a császármadár, a fácán… minek soroljam, minden rendű erdei, erdőszéli és mezei állat ezt kérdezte. Mindegyik önmagától kérdezte, mert ugye külön-külön lapultak. A medve a barlangjában, a farkas az odújában, a róka a kotorékban, a császármadár a fészkén, az őz egy sombokor mélyén. Összehúzták magukat – ajjajaj. S közben zúgott a nyer-nyer, búgott a ver-ver, szirénázott a tuj-tuj-tuj, borzongatott az ób-ób.” (Lázár Ervin, Sírós Frukk)

A felsorolásba foglalt megértés/megismerés közvetítése gyakran a könyv koncepciójának része:

Tótfalusi István Meseország lakói c. versgyűjteményében a ismert mesehősök sorakoznak: sárkány, boszorkány, tündér, óriás, törpe, vasorrú bába, troll, ördög, sellő, táltos, griffmadár, Babszem Jankó, öreg király, királylány... és a többiek.

Alois Mikulka A gyerekálom feltatáló c. könyvének második része, ahová felnőtteknek mellékesen szigorúan tilos a belépés, a következő találmányokat sorolja fel: kétemeletes macska, iskolába repítő rakéta, palackba zárt tenger, fogas hal, légyszippantó tigris, holdkaréj-óvoda, emberlábú szék, csillag-körhinta, tengerész-tulipán, sípparancsnok, gonosztevők hajója, különleges szőnyeg, bolhátlanító gép, málladozó falvetítő, gyárkémény-távcső, pizsamamanók, önműködő dobocska.

Az ún. svéd gyerekversek (többek között azt is) megmutatják, hogy milyen sajátos világban kódolódik a gyerekfelsorolások logikája:

Kukorelly Endre: Egyazho
Egy az, hogy elmentünk buszozni, / kettő, hogy ott szuszakolódtunk, / voltunk a piacon, / voltunk több üzletben, / lett pulcsi véve, de sajnos nem nekem,
három, hogy cipeltem a cekkert, / négykor már majdnem esett a hó, / nyafogtam, nem nagyon, / egyszer vagy háromszor, / elegem bír lenni ebből a városból!

Kiss Ottó
A játékban az az igazságos, / hogy bármi lehetek.
Ha akarom, orvos / ha akarom, beteg / ha akarom, kalauz.
A játékban csak az / nem igazságos, ha / Márió is éppen az akar lenni, / ami én. Olyankor / mindig folyó leszek, / kilépek a medremből, / és mindenkit elöntök: / az orvost, a beteget / és még a kalauz is. / Csak pont Máriót / nem tudom elönteni / mert ő akkor mindig hajó lesz.
És ez az, ami a játékban / nagyon nem igazságos.

Versjegyzetek - jegyzetversek

Reggeli...
Reggel reggelizünk.
Lefetyelem a kását.

Délben délizünk.
Lefetyelem a levest.

Este estelizünk.
Most fetyeljem le a vajas kiflit?

Koponyányi Monyók
Szia, én vagyok Koponyányi Monyók.
Hát te ki vagy?
Szia, én is Koponyányi Monyók vagyok.
De jó! Akkor ketten vagyunk Monyókok.

Győzünk
Látszott rajtunk, hogy győzni fogunk,
mert nagyon mosolyogtunk.
Rajtunk volt a győzedelmi mosoly.
A gonosz kalóznak bőrébe beleszúrtunk.
És szaladtunk körbe-körbe.


Dagmar Hochová