Kicsi Halál látogatása

Kitty Crowther A Kicsi Halál látogatása c. könyve zseniális. Nem pusztán azért, mert olyan témáról ír érzékeny lelkülettel, szeretettel és bizonyos értelemben forradalmi módon, melyről általában sokkal jobban szeretünk hallgatni. Nem egyszerűen azért, mert a képeskönyv teremtő keretei között mesél egyszerűségében is sokatmondó történetet egy társadalmilag tabuizált jelenségről: a halálról. Többről van itt szó.

Hosszú listáját lehetne megírni azon gyerekkönyveknek, melyek a halál témáját dolgozzák fel. Ezek általában a gyerekek számára kulcsfontosságú emberek (szeretteik, nagyszüleik, szüleik) elvesztésén, gyógyíthatatlan betegségeken, fenyegető katasztrófákon keresztül mesélnek a halálról. A Kicsi Halál látogatása nem csak egy újabb variáció egy már jól körbejárt témára, nem csak újabb eleme a tartalmas listának. Több jellemzője miatt tartom egészen különlegesnek a könyvet.

Kitty Crowther látszólag össze nem férő dolgokat vegyít történetében, s bár talán túlzás lenne szerzői szándékként írni le, mindenképpen nyomon követhető alkotásában az, ahogy az oximoront a kreatív képi és textuális kifejezőforma szintjére emeli. A domináns társadalmi elképzelésekhez képest egymással ellentmondó értelmi szintek keverednek abban, ahogy a szerző megjeleníti a halált: kicsi, magányában bánatos, szeretetre vágyó, szándékát tekintve jóságos, nagyon is élő alakként mutatja be.

A halál kaszás alakja általában nem az a szereplője a történetnek, akivel együttérezni képes az olvasó. Kitty Crowthernek ezt is sikerül elérnie. Az elmesélt történet ugyanakkor hiteles marad, nem lendül át az élelet elutasító, dekadens világlátásba. A könyv azt sugallja, hogy az élet öröme és értéke érintetlen maradhat akkor is, ha a halált mint annak természetes részét fogjuk fel. Nem kell az életet megtagadni ahhoz, hogy a halált, vagy legalábbis bizonyos dimenzióját elfogadni, szeretni lehessen.

A halál építő erejű detabuizálását Crowther a humor segítségével tökéletesíti. Egy újabb oximoronja a narratívának, hogy a halálról szóló könyvben mosolyra húzódhat az olvasó szája. S mert nagyon érzékenyen műveli ezt is, eléri azt, hogy a halálra vonatkozó mélységet könnyed módon érintse, hisz mégiscsak gyerekekhez szól ez a könyv.

A történet arról szól, hogy Kicsi Halált valójában nem ismerik az emberek. Rettegnek tőle, és soha nem üdvözlik jöttét. Kicsi Halál boldogtalanul végzi dolgát, szomorúan vezeti át az embereket birodalmába. A fázóknak tüzet gyújt, de azok félreértik gesztusát, úgy vélik, ezek már a pokol lángjai. Így megy ez egészen addig, amíg Evelinnel nem találkozik. A kislány örömmel kiáltja: Hát, itt vagy végre!  Olyan felszabadult lelkesedéssel indul el a Halállal, hogy szinte maga vezeti kísérőjét. Túlvilági közös dolgaikat meséli el a könyv, kiderül, miért várta már őt a kislány annyira, barátságuk születésének fátyolszerű és játékos lebegését ismerjük meg, az elválást és csodálatos újratalálkozást. Hogy ez pontosan hogy és miért zajlik, nem árulom el, hogy ott legyen majd a meglepetés a könyv végén nektek is, ha egyszer majd olvassátok.

(Kitty Crowther, La visite de Petite Mort, L’École des loisirs, Paris, 2004. Csehül Návštěva malé smrti, Baobab, Praha, 2013.)

Fotórészletek a Minából

(David Almond, My Name is Mina, Hodder Children's Books, 2010.)

A nevem Mina

A Könyvmutatványosok oldalára írtam a következő gondolatokat David Almond regényéről. A téma azóta is velünk van él, a lelkesedést sikeresen terjesztem magam körül: Csaba egy pozsonyi kollégájával a múlt héten a Skellig alapján tartott szemináriumot a brünni szociológia tanszéken. Annak, ami ott a diákfejekben elkezdődött, folytatása lesz. És ez jó.

                                    

 David Almond egy vele készített interjúban pár évvel ezelőtt arról beszélt, hogy ha gyerekeknek ír, mintegy magának is azt hangsúlyozza saját múltjára tekintve vissza, hogy bár szörnyű és rettenetes tud lenni az élet, a végén mégiscsak jóra fordul minden. Hogy a csoda nem egy másik világon vár ránk, mert itt van már eleve abban, amiben élünk. A Nevem Mina c. könyvének akár ez is lehetne a mottója. A kilenc éves kislány története arra tanít, hogy ezt nem is olyan nehéz észrevenni.

Minát a magyarul is megjelent, Skellig c. regényből már ismerheti az olvasó (Anna írt szívhez szóló ajánlót a könyvről). David Almond rendhagyó módon nem a történet folytatását, hanem az előzményét írta meg. A Skellig angyalvarázsát egy esetleges narratív továbbgördítés biztosan széttörte volna, hisz szerzői kimondásra kényszerítene olyan távlatokat és összefüggéseket, melyeket Almond a nagy mesemondók érzékenységével és tudásával a gyerekolvasóra bízott. Hogy a témát folytathassa, Almond előre ugrott az időben. A Nevem Mina a kislány naplójának formáját ölti magára: életének annak időszakába enged bepillantást nyerni, amikor édesanyja kiveszi őt az iskolából, hogy ezentúl otthon tanítsa. A kislány gondolatainak, érzéseinek, belső világának bemutatása után a könyv ott ér véget, ahol a Skellig elkezdődik. A napló azzal a pillanattal zárul, amikor Mina (szószerint) beleugrik a szomszéd kisfiú, Michael életébe.

Irodalmi szempontból szerfelett érdekes a két könyv viszonya. Egymásnak megbízható, jó textuális társai, gondolatilag kölcsönösen kiegészítik egymást, mégis függetlenek egymástól, s ez nem csak a két regényt jellemző különböző szövegstratégiából fakad. A Nevem Mina önálló könyvként is megállja a helyét, teljesértékű olvasmányélményt nyújt, a Skellig  pedig nem igényli narratív előzményét abban az értelemben, hogy azoknak, akik a két könyvet még nem olvasták, a Nevem Miná-t kellene először olvasásra ajánlanunk. A két gyerek, Mina és Michael élete szorosan összefonódik, látható és láthatatlan szálak kötik őket össze, életüket mégis saját maguk élik: önmaguknak önmagukért. Ez a vonás jellemzi a két regény viszonyát is. Textuális értelemben összefonódnak, mégsem beszélhetünk egy történet két részéről, mindkét regény saját, specifikus hangján szól az olvasóhoz egy adott történeti egészen belül.

Minát is másnak látjuk bennük, a két regény másképp bontakoztatja ki identitását. A Nevem Miná-ban sokkal sebezhetőbb, bizonytalanabb, visszahúzódóbb, mint a Skellig-ben. Nem arról van szó, hogy Almond elfelejtette volna, milyenre írta meg Minát, egyszerűen csak más szemszögből mutatja be: amíg a Skellig-ben a kislányt Michaelhez való viszonyán keresztül ismerjük meg, mintegy kívülről, szociális viszonyain keresztül, addig az előzmény-folytatásban belső, rejtegetett lelki világának szempontjából. A két regény együtt ábrázolja Mina identitását, nyomon kíséri annak kontextuális alakulását/formálódását, s meggyőzően integrálja az “ez vagyok” és az “ez szeretnék lenni” pozícióját is.

Mina szabad, fantáziadús, érzékeny gyerek, akit a környezete furcsának, bolondnak tart. Naplója nem az események, történések száraz felsorolása, inkább a csodákat kutató és követő vándorlásának rögzített formája, amolyan gondolatfolyam, melybe beleférnek a narratívák, költemények, új szavak, szózuhatagok, ahogy susmorognak, kiáltanak, táncolnak vagy épp énekelnek. Vagy egyszerűen csak helyet hagynak a csendnek, az üres lapoknak. Ha a téma megkívánja, első szám harmadik személyben ír magáról. Ezzel segíti elő, hogy reflexív pozícióba helyezkedve megértse önmagát, érzéseit, vívódásait. Az egyik legmeghatóbb ilyen történet arról szól, ahogy évekkel ezelőtt meghalt édesapját keresi a föld alatt, hogy onnan, a halál birodalmából visszahozza az életbe. Saját leírt történetének köszönhetően érti meg fokozatosan, hogy igyekezete “gyerekes” dolog volt, s megérik benne az elfogadás.

Mina naplója nem csak dokumentuma egy bizonyos fajta látásmódnak, hanem amolyan játékos kézikönyve is. Ún. rendkívüli feladatokkal tüzdeli meg szövegét, melyekkel közvetett módon a kisgyerekek által még intuitíve megélt meditatív szemlélődésre, sablonmentes gondolkodásra és tapasztalatszerzésre tanít költőket, filozófusokat, vallásos bölcseket idézve meg. Például: formálj mutató- és hüvelykujjadból egy kis figyelő karikát, és nézd rajta keresztül az eget, várj türelmesen, amíg a figyelő terébe megérkezik valami különleges látnivaló, vagy egyszerűen csak figyeld az ürességet. Kukucskálj így nappal és éjjel. Vagy: Írj egy üres oldalt. És aztán nézd meg közelről az ürességet. Vagy: menj el pisilni, húzd le magad után, és hallgasd az öblítés vízhangját. Gondold végig, hová megy és mi lesz belőle. Vagy: menj aludni. Aludj, amíg szárnyalsz. Szárnyalj, amíg alszol. Írj, láss, hallgass, figyelj, gondolkodj, érezz, hogy az írás, látás, hallgatás, figyelés, gondolkodás és érzés legyen.

Az otthonoktatás ezen a szálon jön a történetbe. Mina megjegyzi, hogy ha felnő, tanár szeretne lenni, hogy mindezen dolgokra megtanítsa a gyerekeket, mert az iskolák elfelejtetik velük ezeket a képességeket. Mina önálló, szabad gondolkodóként nem illik bele az iskola intézményrendszerébe, annak normalizáló stratégiái fogva tartják Mina testi és lelki szárnyalását. Az otthonoktatás pozitívumait hangsúlyozza a könyv, ugyanakkor Almond nagyon kiegyensúlyozott képet fest. Nem általában iskolaellenes, inkább konkrét iskolai helyzetek, céltudatos cselekvések, módszertanok kritikáját fogalmazza meg, s amellett érvel a sorok között, hogy bizonyos fejlődési szakaszokban, bizonyos gyerektípusok számára, bizonyos időre jobban megfelel az otthonoktatás.

Jó lenne egyszer magyarul is olvasni a könyvet. Ha Szabó T. Anna nyelvén szólalna meg, az úgy lenne túl sok a jóból, hogy nem tudnám illedelmeskedő hárítással visszautasítani.

(David Almond, My name is Mina. Hodder Children's Books. 2010.)

"Hagyom, hogy megjelenjen..." (április)

Sophie Strady - Anouck Boisrobert - Louis Rigaud,  

Dans la forêt du parreseux, Édition Hélium, 2011.

Jó a világ, jó egy könyv

Egyre jobban értem, bármilyen szeszélyes szubjektivizmusnak tűnik is, miért mondta Peter Brown, hogy ha egy könyvet olvas, és ahhoz vonatkoztatni tud, ha annak tartalma képzeletét hosszú időre leköti, akkor az egy jó könyv.

Alena Ježková Jó világ c. könyve ilyen. Jó könyv. Pedig nincs benne semmi különös. Vagy mégis: mert vonatkoztatni tudunk hozzá, képzeletünkben hosszú napokig ott marad. Az életünk pici darabkáit tudjuk benne újralátni, és tudunk új pici darabkákat rakosgatni életünkbe, hogy még szebb, még jobb legyen. Paul Ricoeurnek volt igaza, s amit a narratívákról mondott általában, elmondható a gyerekkönyvekkel kapcsolatban is: az életet mintázzák és ugyanakkor mintaként szolgálnak az életnek.

Alena Ježková gyerekhangon mesélt könyvének üzenete annyi, hogy a világ jó. Az is jó, hogy az illusztrációkat Darja Čančíková készítette hozzá. Meg az is, hogy az Albatros kiadó adta ki Csehországban, amit azért érdemes külön kiemelni, hogy néha-néha a szerkesztők mesteri háttérmunkájáról is említést tegyünk. Nem tudom, személy szerint kit illet a dicséret, mindenesetre nagyon jól kiérezte: egy alapjában véve optimista szövegstratégián nagyon sokat ronthat, ha mézesmázos, gyermeki idillvilágot majmoló képeket társítanak hozzá. Bizalmatlan voltam az elején én is: miféle dolgokkal akarják itt áltatni a gyerekeket? Milyen világértékelő ideológia rejtőzködik itt a gyanútlan olvasó megtévesztésére várva? Miféle általánosítás és abból fakadó redukcionizmus mesélteti itt magát?

De ha áltatás lenne, gondoltam, az nem így nézne ki. Ha “a világ jó” leegyszerűsített sematizmusként lenne a szövegben tálalva, akkor annak más képi megjelenítésre lenne szüksége. Beleolvastam. Kiderült fokozatosan, hogy a könyvben leírt világ nem attól lesz jó, hogy a gyerekek előtt lehazudjuk a dolgok felét a másik felét meg tabuizáljuk. A sok kellemes gyerekélmény mellett szó van a könyvben az elvesztésről, a meg nem értésről, a betegségről, az öregségről is. Mindezek egy jó világ rendíthetetlen keretében jelennek meg, és mert biztos, kiszámítható helyet kapnak benne, egy gyerek számára is elfogadhatóvá, feldolgozhatóvá válnak. Egy ilyen, biztonságot adó keretben ideje van az elmúlásnak, és ideje a születésnek, van értelme a sírásnak, és értelme a nevetésnek. Szülőként pont a pozitív exisztencialista alapállás kompetenciájának és a mindennapi élet apró banalitásaiban rejlő jóságra való odafigyelés képességének közvetítését értékelem a legjobban. Ráismertem a könyvben arra a világra, melyet gyerekeimnek mindig is megteremteni szerettem volna, és mert ez nem jár mindig sikerrel, különleges ajándékként gondolok a könyvre, valahányszor a kezembe veszem.

A történet egy háromgyerekes, falun élő család mindennapjairól szól. Azon szerencsés mindennapokról, melyekben az évszakok ritmusára való ráhangolódás során mindig történik valami figyelemreméltó. Vannak dolgok, melyek azért lesznek fontosak, mert az élet ciklikus rendjét teremtik meg (mondjuk azzal, ahogy kinőtt kabátot megkap a kistestvér, ahogy karácsonyt ünnepel a család, ahogy nagymamát a termetőbe kísérik az unokák, hogy ott nagypapával lehessen egy kicsit), vagy épp azért, mert a különlegessel gazdagítja a napokat (Marek először megy bácsikájával “plein air”-be festeni, Markéta először vásárolhat cicitartót). Az események gazdagságát a gyermeki, korcsoportokra lebontott elbeszélői perspektíva váltakozása adja: az egyes fejezeteket Markéta és Marek, a két kisiskolás, és Emma, a hároméves óvodás meséli el. A világra való rácsodálkozás, az élet összefüggéseinek kibontakozása, filozofikus mélységeinek megértése vagy egyszerűen csak ez élet itt-és-mostjainak elfogadása aszerint változtatja színét a könyvben, hogy épp ki mesél. (Két rövid fejezet a kutyának is jut.) A testvérek viszonyába ágyazottan annak megértése is megjelenik az egyes fejezetekben, ahogy ezt a szemléleti sokaságot egy gyerek értelmezi, rendezi el életében.

Nem magyaráztunk semmit. Csak olvastam hatévesemnek, hogyan látják jónak a világot más gyerekek. Az ő hangukra figyelt, szinte velük együtt lélegzett vászonra festés közben, szinte sírt, amikor a beteg kutyáért aggódtak, s benne volt nyakig a cicitartó vásárlás nagy eseményében is, bár ő fiú. Nem felejtette el egy nap sem, hogy kérje a folytatást. A jóban kívánt megnyugodni, s a könyv ezt megadta neki. 

(Alena Ježková / Darja Čančíková, Dobrý svět. Praha: Albatros, 2012.)

"Hagyom, hogy megjelenjen..." (március)

Kaatje Vermeire, Mare en de dingen, De Eenhoorn, 2010.

Folyt.köv.

Újra kezembe akadt az A2 (cseh kulturális és irodalmi kéthetilap) 2010-es november végi száma, melyben a blogokról mint aktuális társadalmi jelenségről gondolkoznak páran. Megtudtam például, hogy ma már szinte mindenki ír, de alig akad valaki, akinek mondanivalója is van. Hmm. Hogy a blogok ideje leágazóban van, hiszen szerzőik nem tudnak rendszeresen és hosszútávon minőségi olvasnivalót nyújtani. Hmm.
Nincs vitatkozhatnékom. Inkább csak kedvem van újrakezdeni/folytatni, ami itt több mint egy éve abbamaradt. Ennek az évnek úgyis mindjárt vége, soha jobb alkalmat nem találnék egy új kezdet számára. Ami pedig a rendszerese mondanivalót illeti, kívánom neki a legjobbakat.

František Skála, Cílek és Lída igaz története

František Skála az a fajta művész, akiről szinte mintázni lehetne a művészi életformát. František Skála szobrász, illusztrátor, énekes, táncos, és ki tudja, még minden más. Ha kérdezik, kézségesen és kedvesen válaszol, mégis minden feleletével felrúgja, relativizálja, dekonstruálja a feldobott témát. A köztesség, a köztes lét és művészeti kifejezésmód nagy mutatványosa ő, aki egyszerre magányos remete és exhibicionista, egyszerre konzervatív és formabontó úttörő, egyszerre természeti és városi, egyszerre mágikusan elvont és indusztriálisan konkrét. Érdekes módon ezek a szavak nemcsak a szerzőt, de művét is jellemzik.



A Cílek és Lída igaz története c. képregénye szervesen magába foglalja a fent említett ellentétpárokat. A klasszikus, Josef Sudek fotográfikus látásmódját megelevenítő természetábrázolást ülteti képregény formátumba, a festmények festői egységét képregény buborékokkal töri meg, a tiszta erdei természetbe a nagyváros artefaktumait installálja élettéralkotóként (elhasznált Tesla tévé, műanyag mobiltelefon borító, hulladék üveg), vagy öreg súrolókefére eszkábált járművet küld ez erdei homály hangulatába. A mélyebb elméleti összefüggések keresését Skála elutasította egy vele készített interjúban, szerinte a mű (általában bármely mű) vagy magával ragad, vagy nem, vagy megszólítja az olvasót, vagy nem. Úgy érzem, a képregény egyszerű történetével és meghökkentően varázslatos képi üzenetével a köztesség kombinatorikus és nem egyértelmű logikáját kedvelőinek nyújt igazi könyvélményt - nagyobbacska kicsiknek, szüleiknek és nagyszüleiknek egyaránt.



Cílek, a kicsi bábuemberke, erdei házikójában lakik. Egy nap eszébe jut, hogy mákot ígért vinni Lída kicsi madárkájának. Viskóját gondosan bezárja, és a vállára csapott mákgubóval nekilát ez erdőnek. Csakhogy mikor megérkezik, Lída házát összedőlve találja, Lída és madara pedig sehol. Egy Lídával való régi találkozás emléke egyrészt utalás Skála egy régebbi, rövidebb és szerényebb kivitelezésű képregényére (Jak Cílek Lídu našel, Praha: Meander, 2006), ahol Cílekkel és Lídával már megismerkedhetett a cseh olvasóközönség, másrészt inspirációja Cílek elhatározásának: legyen Lída bárhol is, Cílek elindul, hogy megtalálja. A fényképekből szőtt képregény kockái a népmesék hangulatát elevenítik meg: Cílek útja során barátokkal és ellenségekkel találkozik, megtanul egyet s mást a világ dolgairól, rejtélyt fejt meg, végül megtalálja, és kiszabadítja Lídát. A jól ismert meghittsége és az újféle láttatás ereje egy klasszikus téma sajátos variációjává varázsolja a könyvet.



A hősök karaktere azonban kilóg a népmesék diskurzusából. Skála bábfigurái arcába “írta” érzeseiket, vonásaikban mint a könyvekben olvasni lehet, fejtartásuk, kézmozdulatuk rengeteget elárul róluk. Amíg a népmesék hősei általában foglyaik saját identitásuknak, és nem lazíthatnak egy pillanatra sem (a királyfi reggeltől estig hős, elképzelhetetlen, hogy útja során csak azért szálljon le lováról, hogy kedvére hempergőzzön a hóban), addig Skála hősei tudnak lazák lenni, nem azért szeretjük őket, mert egyértelműen jók vagy rosszak, hanem mert egyszerűen csak szimpatikusak, kedves mosolyuk megkapó.

Mert igen, jó az, amikor a másiknak segíteni indulunk, de talán mégjobb, ha ez a cél nem feledteti el az itt-és-mostban leledzés nyújtotta egyszerű és tiszta örömöt. Egyik kedvenc részem, amikor Cílek, és barátja Homér hátat fordítva az olvasónak belepisilnek a hóba:
“- Alá tudod írni magad?
- Naná!
- És engem?
- Megpróbálom.
- Jéé, hópehely!” Homér arcát az égnek emeli, hogy a pihe az orrára szálljon. Mosolyog.

Ilyennek képzelem Skálát is. Fogja magát, felpakol fényképezőgépet, állványt, bábukat, golyókat, rozzant tévét, és elindul az erdőbe, hogy ott egymagában instaláljon, berendezzen, hason csúszva, kúszva-mászva fényképezzen. (Majdnem egy évig tartott erdei élete, míg mindennel elkészült.) Közben belefekszik a mohaszőnyegbe, hógolyókkal dobálja a fák ágait, és várja, hogy megfelelő legyen a fény. Mintha mindez ott lenne benne a képregényben akkor is, ha az explicite másról szól.



És hogy mindez hogyan függ össze Zdeněk Svěrák Muki visszatér (Kuky se vrací) című történetével, melyet mozifilm, könyv, plüssállat és mindenféle bigyuszok formájában lehet most Csehországban konzumálni, elmesélem legközelebb.

Plüssbéka útra kel

Képzeld el, hogy éled boldog életed, áztatod a lábad a jó meleg esőben, esténként puha ágyba bújsz, és közben még szeretnek is. Aztán képzeld el, hogy egy napon gyanútlanul vakarózol, körmöddel a bal oldaladat vakarod épp, amikor találsz valamit, ami nem oda tartozik. Hirtelen, oda-se-figyelek-igazán mozdulattal le akarod magadról piccenteni, de a valami nem mozdul. Dörzsölöd, piszkálod, de tisztára mintha oda lenne nőve. Huzigálod, tükörben nézed, aztán kezdesz kétségbeesni a felismeréstől: az a valami hozzád van varrva. Rendesen. És nem lehet levakarni. Levágni talán, de akkor is ott marad belőle rajtad egy vékony csík, hacsak nem áldozol fel magadból egy vékony réteget. Ez a valami egy összetekeredett anyagdarab, amit ha két ujjaddal kifeszítesz, márka cetlinek mutatkozik. A felismerés fáj: egyszerűen le lettél gyártva valahol, s nem az vagy, akinek eddig hitted magad. A hideg kiráz.

Hát pontosan ennél a felismerésnél kezdődnek a kicsi zöld plüssbéka kalandjai a Filemon béka útra kel c. meseregényben, Jana Šrámková első gyerekeknek írt könyvében (Putování žabáka Filemona). Filemon teljesen kikészül a felfedezéstől, képzeletében az eredet misztériumává növi ki magát a gyár, ahol megszületett, és mert a születés a katarktikus transzformáció lényegi megtapasztalásaként kódolódik (ezt ő persze kicsit békásabban fejezi ki), úgy dönt, elindul igazi otthonát megkeresni. Míg az olvasó előre sejti a csalódást, ami majd bekövetkezik, addig Filemon két kis plüssbárány haverjával, Dunncsival és Lóbálkával kisebb-nagyobb reményeket táplálva igyekszik a cél felé, utazik, izgul, életet ment, s mindezek mellett amolyan tervezetlen mellékhatásként erősíti jellemét.

A gyárban nem az idillikus, igazi otthont találja meg, hanem a modern indusztrializmus embertelenségét, akarom mondani plüssállattalanságát, a tömeggyártás elidegenítő hidegségét: szardíniaként kartonozott szegény játékállatokat, akik senkihez nem tartoznak, akik közül sokan gyártási hibák miatt újabb rémisztő kezelésre várnak... Nem kell sok hozzá, hogy Filemon megértse: játékká akkor lesz a plüssteremtmény, amikor valaki játszani kezd vele, s magáénak választja a sok egyformára gyártott rongyállat közül.

Az út és a keresés klasszikus motívuma itt szinte az ókori gnosztikus irodalom jegyeit eleveníti meg. A “honnan származok és hová tartok” kérdése indítja útra a kis békát, ugyanakkor a felszín alatt lassan kirajzolódik, hogy a valódi tudást nem ennek a kérdésnek helyidentifikációs megválaszolásával lehet megszerezni. Az igazi tudás (vagyis a megértés által megalapozott tudás) inkább egy rossz álomból való ébredés utáni ködfoszlás és megvilágosodás eredménye: az otthon és az eredet nem tételezik fel egymást szükségszerűen. Az otthon nem ott van, ahol megszülettünk, hanem ott, ahol szeretnek minket, ahol fontosak vagyunk valakinek, ahol nevünkön szólítanak, s esetleg van házilag varrt nadrágunk is. Mint Filemonnak, aki a történet végére szerencsésen hazaér Dunncsival és Lóbálkával, hogy a biztonságot és szeretetet új színbe öltöztetve újra megtalálja.

Az igényes, játékos nyelvezettel megírt könyvet Alžběta Skálová illusztrációi gazdagítják. Dicshimnusz helyett (vagy épp dicshimnuszként) ide kívánkozik még belőlem, hogy azért veszélyes ez a történet (is). Nagyon nehéz ugyanis egy ilyen narratív struktúrával a gyerekfejben megérteni, hogy az amúgy empátiára képes, normális esetekben segíteni akaró és tudó szülők mi a manó miatt nem hajlandók megérteni, hogy tizenhárom polcnyi plüssállat vár a játéküzletben arra, hogy MI (értsd senki más) otthont teremtsünk nekik.


(Jana Šrámková/Alžběta Skálová, Putování žabáka Filemona, Labyrint/Raketa, Praha, 2010)

Boldogság, ha fáj

Amikor először vettem kézbe Oliver Jeffers Szív és üveg c. könyvét, eszembe jutott egy Kiss Ottó vers a Csillagszedő Márió-ból. Amikor írtam Jeffers történetéről, a versről megfeledkeztem, de most megint eszembe jutott, pontosabban Ráhel juttatta eszembe ma délelőtt ("Májijót olvasd, mama, Májijót!). Szeretem több útról érkezve járni körbe a témát/témákat, ahhoz kell most a vers:

A boldogság az,
amikor sokat kapunk.
A fájdalom az,
amikor ezt mind elveszik.
Én nem akarok boldog lenni többé,
mert az egyszer nagyon
fájni fog.


(Oliver Jeffers, Once there was a girl, www.houseofillustration.org.uk)